EGY UNALMAS FICKÓ

1877

Lamiel úr egy nagy nyomdai üzletben volt alkalmazva, nem eléggé körvonalazott minõségben. Számos apró teendõi közül, mikhez az ide-oda futkározás is számíttatik, leginkább domborodnak ki a hírlapoknak címszalagokkali ellátása, a könyv- és nyomtatvány-küldemények becsomagolása s több efféle kevesebb szakértelmet kívánó foglalatosság. Ha meggondoljuk, hogy havi fizetésül a mi pénzünk szerint csak 30 frtot húzott, a kellõ összhangzat legkevésbé sem volt megzavarva a teljesített munka és annak díjazása közt.

Különben Lamiel Eduárd úr mint afféle szegény ördög kevés igénnyel bírt: hónapos ágyat bérelt havonkint négy forintért, egy King street-i hentesnél kosztolt 18 forintért London egyik külvárosában; ha hozzá tesszük még, hogy reggelije havonként három forintba került a Fehér szerecsenhez címzett kávémérésben, s hogy ruhát csak minden két esztendõben vásárolt egy Charlotte street-i zsibárusnál, teljes pontossággal van megállapítva, hogy Mr. Lamielnek öt forintja maradt mosás-, világítás-, szivarozás- s több efféle bolondságra.

Õ meg volt elégedve és be tudta osztani jól. Bátor arccal nézett eléje a hónapok végének, sohasem sínylõdött deficitben. Bent a hivatalban pontos és engedelmes volt, fõnöke, az öreg Danner et Comp. nem gyõzte eléggé ismételni, hogy mennyire szereti azt az ördöngõs fickót: ezt a Lamielt, aki valóságos lelke ennek az üzletnek. Hanem hát F. Danner et Comp. szeretetének is megvoltak a maga határai, s alkalmasint azt tartotta, hogy az üzlet lelkének nem valami nagy szüksége van a testi táplálékra, és már öt év óta nem emelte a fizetését. Hiába, a szeretet nemes érzelem, melynek semmi köze a hitvány pénzhez.

De Lamiel urat ez nem zavarta meg. Valami ismeretlen, homályos fogalom volt a 40 forintos havi fizetés, melynek a gondolatára is fázott. Nem bírta elképzelni, mit csinálna õ azzal a tenger pénzzel? Az elsõ hónapban, az igaz, hogy elfogyna némi szükségesek beszerzésére, de a következõkben? Nem, nem, Lamiel úr nem szeretett gondolni azon eshetõségre, hogy valaha rendes kerékvágásából kizavartassék.

És ez a rendes kerékvágás nem volt szánalomraméltó. Míg teszem azt F. Danner és Comp. a maga 10-15 ezer frt jövedelme mellett folytonosan haragos volt és napról napra kiaszottabb, addig Lamiel úr a maga 30 forintjával majd kicsattant az élettõl, s mosolygó, vidám, fiatal arca még a komor üzleti helyiségnek is bizonyos derült színezetet kölcsönzött.

Hogy mindennek meg kellett változni!

Egy napon Lamiel úr ugyanazon gondosan megkefélt sárga kabátban és ugyanazon fekete harmadévi esõzésekrõl beszélõ kalappal, mik rendes öltözetét képezték, a szokottnál sebesebb léptekkel haladott az üzleti helyiség felé. F. Danner et Comp. éppen kikönyökölt emeleti lakásából az ablakon és csibukozott. Kihúzta óriás nagyságú klepszidráját, melyet a megboldogult et Comp.-tól örökölt, ki igen tisztességes és derék férfiú vala, mit már az is eléggé bizonyít, hogy összes világi javait kitûnõ üzlettársára, Danner úrra hagyta, amiért az aztán hálában örökké megtartotta a Danner et Comp. nevet. Mint említem, Danner úr kihúzta óráját, s meghökkenve tapasztalta, hogy vagy az öreg jószág siet egy negyedórával, vagy Lamiel úr jön késõbb egy negyeddel. Oly csodálatos és oly szokatlan esemény volt ez, hogy az egyhangúság és merev üzleti pontosság emberi széllel bélelt ajkát a kedvetlenség bizonyos árnyalatával biggyeszté le. Ezen egyenetlenség az idõ és az üzleti iroda összes gépezetének szokott mûködési órája közt épp úgy bántotta, mintha a fõkönyvben a soll és haben rovat összeillesztése után szembeszökõ s megfoghatlan aránytalanság mutatkoznék. Hát még mennyire nõtt csodálkozása, midõn látta, hogy Lamiel úr nem az üzleti helyiség felé tart, hanem egyenesen a lakosztályához vezetõ fõlépcsõnek irányozza lépteit. Ez még szokatlanabb volt. Danner úr elgondolta, hogy ugyan akadhatott-e az európai kontinensen akkora esemény, legyen az akár háború, akár forradalom, akár börze-krízis, akár hajótörés, ami kellõen indokolhatná azon páratlan tényt, hogy most egy negyeddel reggeli nyolc után a Danner et Comp. üzleti irodájában a negyedik asztalnál az utolsó segéd nem ül a maga helyén. Nem, bizonyára nem, ezen váratlan, rendkívüli eseményt nem indokolja semmi.

Az ajtón kopogás hallatszék. Danner úr nem mondta, hogy szabad, hanem kétszer ismétlé egymás után:

- Nem indokolja semmi semmi!

A megnyílt ajtón Lamiel lépett be, szerényen, kalapját ott künn hagyva.

- Ön az, Lamiel? - kérdé Danner úr ridegen, s egy kerevetre ült. - Még egyszer kérdem, ön az, Lamiel?

- Azt hiszem, igen - mondá az ifjú oly határozatlansággal, mintha azt kérdeznék tõle: helyesen írta ön fel a küldeményre a címet?

- Önnek az irodában kellene ülnie, sir. Hogyan lesz ön képes megmagyarázni azon rendkívüli eseményt, hogy itt látom?

Lamiel úr félénken hebegé:

- Egy másik rendkívüli esemény, sir, azon helyzetbe hozott, igenis azon helyzetbe hozott...

- Milyen helyzetbe, sir? Magyarázza ki magát!

- Azon helyzetbe, sir, igenis azt hiszem, sir, hogy azon helyzetbe hozott, miszerint e cégtõl, sir, mely tiszteletre méltó nevét öntõl kölcsönzi...

- És boldogult üzlettársamtól, Lamiel. Legyen ön szabatos, sir!

- Igenis, sir, mely tiszteletreméltó nevét öntõl és boldogult üzlettársától, Mr. Susseytõl kölcsönzi, meg kell válnom.

- Hogyan? Ön felmond nekem. Ez hallatlan, sir!

Mr. Danner eltakarta arcát széles tenyerével, másik kezével kikereste hálókabátjából sárga zsebkendõjét és homlokáról letörölte az izzadságcsöppeket, miket a hallatlan dolog ripacsos, ráncos bõrébõl kisajtolt.

- Ez hallatlan - ismétlé. - Ön vakmerõ, Lamiel, ön megbolondult. Mivel tudja ezt indokolni, sir?

- Sir - felelé Lamiel akadozva -, egy esemény egészen fölforgatott, ha szabad ily erõteljesen kifejeznem magamat. Én kétszázezer fontot örököltem egy ismeretlen párizsi rokonomtól.

- Megbolondult? - kiáltá Mr. Danner felugorva. - Ön félrebeszél, sir! Alkalmasint kétszáz fontot akart mondani, sir?

- Kétszázezer fontot, sir, és egy palotát a rue Rivoliban. Ön azonnal megért engem, ha hozzáteszem, hogy az örökséget szándékom el is fogadni.

Mr. Dannert irtózatos köhögési roham fogta el, mialatt sápadt, kiaszott arca kivörösödött, még szürke apró szemeit is vér öntötte el.

- Oh, oh, Mr. Lamiel. Oh, oh! Tisztelje meg házamat, sir, azzal, hogy helyet foglal. Oh, oh!

Lamiel leült, s Mr. Danner állva maradt.

- Az ördögbe is, Mr. Lamiel. Nem parancsol ön egy pohár grogot? Vagy egy korty old cherryt? A ménkõbe, sir, tehát csakugyan nem mesél ön? Ah, úgy, a közjegyzõségi okmány is kezei között van. Hm, hm! Teringette csakugyan van benne valami, ha ön ezentúl nem óhajt eddigi állásában megmaradni. Hm... hm! Mennyi is? Kétszázezer font...

- És egy párizsi palota...

- Szörnyûség, szörnyûség! - kiáltá Mr. Danner. És ez csak úgy magától jön egy szép reggelen Az ember tövisre fekszik és aranyokon ébred. Ön szerencsés úr, Mr. Lamiel. Ha önnek eszébe jön könyvtárt szerezni, sir, ajánlom kiadványaimat Oh, mindenesetre egy ilyen állású embernek elsõ dolga kell hogy legyen egy könyvtár beszerzése. Azt hiszem, nem mondok sokat, ha elengedhetlen kelléknek nyilvánítom azt. Igen, igen, maradjunk az elengedhetlen szónál, bár e fogalmat jobban fejezné ki a nélkülözhetlen szó. Mit gondol, sir?

Mr. Lamiel nem gondolt semmit. Õ nem látszott nagy súlyt fektetni a roppant örökségre. Valódi angolos ügyetlenséggel ült székén, s nem minden aggodalom és félelem nélkül gondolt a jövõre, ha ugyan gondolt valamire. Annyi bizonyos, hogy szokott vidor arcán a komolyság felhõi honoltak.

- Lássuk csak, sir, hány éves ön?

- Huszonhárom múltam január hatodikán.

- Éppen elegendõ alap arra, hogy ön tízszeres milliomossá válhassék, s tagja lehessen valamely bankárcsoportnak. Önnek elég ideje van tõkéjét megnöveszteni. Oh, sir, az évek, az évek! Azon hitben vagyok, hogy nem tévedek, ha az éveket a szélrohamokhoz hasonlítom, mik a tõkéket - e hógomolyokat - meg-meggurítják. Minél nagyobb a gomoly, annál több havat szed magára. Ki kell fejeznem, sir, hogy a természet telve van hasznos tanácsadásokkal; csakhogy a fiatal évek nagyon melegek, sir, nagyon melegek. Ön bizonyára ért engem, Mr. Lamiel? Szolgálhatok egy kis dry madeirával? Azon nézetben vagyok - ha nem csalódom -, hogy ördöngõsen elõsegíti az étvágyat s emellett legkevésbé sem okoz fõfájást, ha csekély kvantumban fogyasztatik. Miss Edith lesz oly szíves atyja vendégszeretetét tényleg foganatosítani. Hm, hm! Hogy éppen miss Edithre tértünk. Õ sajnálni fogja ön távozását, sir.

Mr. Lamiel felemelkedett s meghajtotta magát.

- Miss Danner jóindulata megindító, sir, és megtisztelõ is...

- És megtisztelõ is, sir - ismétlé Mr. Danner ünnepélyes hangon. - Eszerint...

- Igen, sir, eszerint...

- Elfogadja ön e csekély gyomorerõsítõt.

- Bizonyára, Mr. Danner, sõt két kézzel kell azt fogadnom, mert azon megtisztelõ alkalomban részesít, hogy miss Dannert adatik megösmerhetnem.

- Oh, oh! ön nem ismeri leányomat, sir? Mily esemény! Hogy éppen ma kell õt megösmernie évek óta. Mily esemény! Az ördögbe is, mily esemény!

Mr. Dannert itt ismét nagy köhögés fogta el, mialatt arca hasonló lett a vörösrézhez, aminõbõl az üstök készülnek. Hogy megmaradjunk e hasonlatnál, a vörösréz-üstben zürzavaros gondolatok fõttek, rotyogtak. Egy-egy néha habot vetett, s a fölszínre lökte.

- Ön egyszerre nagy úr lett tegnap óta, sir, ki eddig szegény fickó volt, s ön egyszerre megösmeri leányomat, kit eddig nem is látott. Mondja aztán valaki, hogy nincs végzet, hogy nincs gondviselés! Ez csodaszerû ujjmutatás, sir. Beafstekké vágjanak, ha ez hétköznapi dolog. Egy fontot teszek, sir, egy haszontalan penny ellen, ha ebben összefüggés nincs.

- Van, bizonyára van - mondá Mr. Lamiel szórakozottan.

Danner úr gondolkozva nézett maga elé, aztán lassú, méltóságos mozdulattal nyúlt a csengettyû után; egy visszataszító egyéniség jelent meg a csengettyû síri hangjára, sovány lábszárain tarka pepita nadrág lötyögött, melyet azok, kik régen élnek és jól emlékeznek, sokszor láthattak Mr. Danneren, nemkülönben a burnótszínû kaputot is, mely a belépõ fickó vézna felsõ testét takará.

- Ön felkeresi miss Edithet, Tim, és meg fogja neki mondani, hogy ma kilenc személyre fõzessen ebédet. Kilenc személyre, Tim, mit bámészkodik ön? Vegye elõ jegyzõkönyvét és jegyezze be, nehogy elfeledje, míg miss Edith szobájába ér. Aztán le fog menni az irodába és meghívja a könyvvezetõt, az irodatisztet, a korrektort és pénztárnokot. Mondja ön nekik: ma önök Mr. Dannernél fognak ebédelni, az irodai órák után tálaltatik a leves. A csizmáikat jól tisztogassák el az elõszobában, mert az új szõnyeg méregdrága volt.

Tim nagy szemeket meresztett urára: még az sem történt soha, hogy vendégeket hívjon asztalához, ahhoz az asztalhoz, melynek Tim nagy fájdalmára nem voltak morzsái.

- El ne feledje, hogy kilenc személyt mondtam. Az irodából küldje fel az irodaszolgát, Jackot, el kell õt szalasztanom egy-két helyre ön nem alkalmas ilynemû megbízásokra, Tim. Ön túlságosan hízik, Tim Az ördögbe, ön potrohot ereszt, Tim. Ön maholnap csak tipegni fog tudni ilynemû testállapot mellett.

Tim ijedten nézett végig saját egyéniségén - mely fõnöke leírásának megfelelõleg nagy metamorfózison mehetett keresztül egy szempillanat óta -, de neki nem adatott meg a természettõl e csodatétel megtestesülésében gyönyörködnie, mert amint kiaszott kezét végigsimítá oldalán, nagyon élénken érzé kiülõ oldalbordáit, mik Mr. Danner szemrehányó szavainak illetékes cáfolatául voltak vehetõk.

- Igenis, sir - sipított vékony hangján. - Kilenc teríték megrendelése, négy úr meghívása és Jack felküldése.

Azzal csoszogó léptekkel sietett ki az ajtón.

- Még valamit, Tim! - kiáltott utána a fõnök. - Miss Edith legyen szíves egy üveg old cherryt tenni a Mr. Lamiel terítéke elé. Gondolom, sir - folytatá ezután hõsünkhöz fordulva -, hogy teljesen a vendéglátás szabályai szerint cselekszem, ha egy helyes eszmémet, mely egy korty old cherry azonnali elfogyasztására vonatkozott, addig tágítom, míg egy még helyesebb eszmévé idomul. Ön nem fog elítélni engem, sir, ha némi érzékenységet kötök az eszméhez Bocsássa meg, ha azon különös gyöngeséget elárulom, hogy bennem is van szív. Négyszemközt legyen mondva, van. Ez tény, sir, becsületemre mondom, tény! Hiába rázza ön fejét, hiába köhécsel ön én ragaszkodom e kifejezéshez. Ez a szív létezik, s e pillanatban mélyen sajnálja az ön távozását. A megszokás összeforrasztott minket, s az idõ elválaszt. Én önt elvesztem, sir, s e veszteség megindít...

Ez érzékeny szavakat Jack belépte szakítá félbe. Ez aztán igazán a Mr. Danner környezetébe illõ ember volt, - valóságos csontváz; hosszú, vékony lábszárai - mint egy aszaltkörte hegyébe szúrt két szál gyufa - dacára hitvány felsõ testrészének, sem látszottak biztos talapzatul szolgálni. Szemei éhesen és mohón pislogtak, napról napra mélyebben beköltözködve szemüregeikbe.

Mr. Danner gyönyörködve nézett végig hû szolgáján és arról gondolkozott, hogy minden embernek hozzá hasonlónak kellene lennie.

- Semmi fölösleges táplálék - mormogá -, ez a fõ Nos - folytatá azután -, ön ördöngösen jó bõrben van, Jack. Egy kis testmozgás mindamellett sem fog ártani. Fusson el Browston-hallba és hívja ön el a lelkészt...

- Talán valaki beteg, sir?

- Nem mondhatnám, Jack, éppen nem Az egészségi állapotok kielégítõk A lelkészt ebédre fogja ön meghívni.

Mr. Danner házának ebédlõje még sohasem látott, mint ma, oly tömeget. E tömeg szót Mr. Danner mint jelzõt használta vendégeire másnap.

Miss Edith ült az asztalfõnél; mellette sir Lamielnek volt hely mutatva balról; jobbról a lelkész ült, szomszédságában mademoiselle Henriette - a miss francia társalkodónéja, eleven, tüzes szemû, fekete bogárhajú leányka, kecses pisze orrocskával foglalt helyet. A többi vendéget az irodaszemélyzet képezte; hallgatag, elmélyedt arcok, mint valami fõkönyv komoly rovatai. Mr. Danner törte meg a csendet a leves után.

- Vannak, bizonyára vannak lélekemelõ pillanatok az emberi életben Miss Henriette legyen szíves, vigye el ön az egyik lámpát Semmi fölösleges fény, ez van az én zászlómra írva ha ugyan zászlónak lehet nevezni azon rendszeres láncolatát az elveknek, miket az idõ és tapasztalás kovácsolt össze, s mikhez a szó szoros értelmében oda nõttem Ez az átkozott londoni köd, mely egy új kiadási rovatot vezetett be háztartásunkba Ördöngös köd mások ingyen élvezik nappal a világosságot, nekünk, szerencsétlen londoniaknak ez is pénzbe kerül Oltsa el, miss Henriette, az egyik lámpát Mr. Klimpstonnak rossz, gyenge szemei vannak. Nemde, sir? Önnek árt a túlságos fénye? Nemde, sir?

Mr. Klimpston (az üzletvezetõ) alázatosan pillantott fõnökére azokkal a rossz, gyenge szemekkel, majd lesüté õket, mint az olyan személyhez illik, kirõl éppen egy magasabb egyéniség nyilatkozik, azután bágyadt mosollyal viszonzá:

- Mindenesetre, sir, ha ön mondja.

- Oh, oh mennyire más az ifjúság! Azok a napba néznek Ördöngös helyzet! Becsületemre mondom, sir Lamiel, mikor én olyan fiatal voltam, mint ön most, bennem is bizonyos szilajság tombolt Igen ám, sir Lamiel. Csakhogy én ügyetlen, beteges ember voltam, ön pedig ügyes, deli és szeretetreméltó. Engedje meg, hogy egy korty old cherryt ürítsek tiszteletére. Oh, sir, én szegény fickó voltam, ön pedig egy átkozottul gazdag nábob Engedjen ön még egy kortyot, amit egyébiránt hajlandó leszek elhalasztani a puddinghoz, mert semmi fölösleges táplálék, sir Lamiel ez a fõ...

Mr. Lamiel alig hallgatott fõnökére, ki ma természete ellenére fecsegõvé lett Lelke homályos sejtelmeken és vágyakon lakmározott. A váratlan s mesés örökség kihozta sodrából, vidám kedélyállapotából. Látta, hogy egy egészen új panoráma nyílott meg elõtte, egy ismeretlen tájékra lépett. Ezer meg ezer kép cikázott fel lelkében: tündérerdõk, arany bokrok, zengõ ligetek terültek el elõtte, illatos füveken lépkedett, kristály patakok szelték át útját, csalogánydal kísérte mindenütt az éjszakának költõi szépsége volt csak, borzalma nem, a záporesõ langyos harmatozássá vált a vihar nem süvöltött zordonan, hanem a természet sóhaja lett belõle...

Oh, milyen szép tájék volt ez, mennyi mindent ígért; mennyire elvarázsolta a szemet. A szem a lélek tolmácsa, de nem becsületes tolmács, mert zsoldjában áll a szenvedélyeknek, s egy kézre dolgozik velök A szép tájkép elbûvölte Lamiel szemeit, meghódította lelkét, de nem tudta magát otthon találni benne.

Miss Edith odahajolt a lelkész vállán keresztül Henriettehez és azt súgta neki:

- Ez egy unalmas fickó!

Az unalmas fickó megrezzent, meghallotta a halkan tett megjegyzést.

Henriette észrevette az ifjú megrezzenését, ijedten rántotta vissza fejét.

Lamiel odatekintett és pillantása találkozott a Henriette-ével. A leánynak arcába szökött a vér, maga az ifjú is elpirult, s azontúl többször odatévedt szeme a leány gyönyörû termetére. Még egy új képet mutatott a megálmodott tájék. Kezdte már érteni, hogy mi mindenre lesz jó az a sok pénz.

Mr. Danner észrevette, hogy a számok elevenedni kezdenek és magoktól mozdulnak anélkül, hogy bevárnák, míg az õ keze helyezi a kellõ sorrendbe.

- Milyen esetleg, milyen esetleg! szörnyülködék Mr. Danner Egyszerre elveszítjük jobb kezünket, Edith! Én elvesztem sir Lamielt, te elveszted miss Henriettet, a szegény gyermek kitûnõbb alkalmazást talált s ma New Yorkba utazik, sir Lamiel pedig Párizsba indul Milyen csapás! Ki tudja, fogjuk-e õket viszontlátni többé?

Mr. Klimpston legalkalmasabbnak vélte az idõponton felemelkedni és poharat üríteni.

- Bocsánatot kérek, de nem a magam nevében hanem hivatalnoktársaim helyett bátorkodom poharat emelni Mr. Lamiel távozására, ki pótolhatlan helyet fog hagyni üresen Ön elmegy, sir, de mi itt maradunk, sir. Ebben, azt hiszem, minden benne van, sir, amit mondani akarnék és amit mondhatnék. Az ördög vigyen el engem, ha ebben nincsen meg minden...

A jeles férfiú érzékenyen törülé meg szemeit és még azután is dörmögé: - minden benne van.

- És, sir - folytatá kevés vártatva stentori hangon -, ha önt valaha visszahozná a gondviselés e helyre, hol oly hézagpótló volt, s honnan erõszakosan ragadta ki, meg vagyok gyõzõdve, hogy nemcsak mi, hanem érdemes fõnökünk, Mr. Danner is mindig készséggel engedné át önnek e fontos helyet.

- Oh, kétségkívül, kétségkívül - mondá Mr. Danner komolyan.

- Adja ön erre mindnyájunk elõtt becsületszavát, Mr. Danner - kiáltott fel Mr. Klimpston a szónoklati sikertõl felbátorítva.

Ezen kívánság mosolyra fakasztá a vendégeket.

- Mily gondolat, sir! - mondá a lelkész. - Egy milliomos számára fenntartani egynehány shillinges gyarló állomást. Ön túloz, Mr. Klimpston!

Lamiel vidáman nyújtá kezét Mr. Klimpstonnak.

- Köszönöm, sir, és indítványához csatolom a saját kérelmemet is A szerencsének kereke van...

- Nos, uram - mondá Mr. Danner ünnepélyesen -, én nevetségesnek találom a dolgot, de azért itt a becsületszavam, hogy azon állomást csak ideiglenesen fogom betölteni, mindaddig, míg a sir életben lesz...

Pohárkoccanások kísérték az üzlet fejének ezen nyilatkozatát.

- De ez mind csak tréfa - folytatá mosolyogva. - Oh, boldog isten, ki merne arra gondolni valaha, hogy sir az én házamban alárendelt szerepben oh, boldog isten! Tiszteljen meg, sir, nyújtsa kezét jeléül annak, hogy nem neheztel.

- Legkevésbé sem. Én igen szerettem és megszoktam állásomat, s fájdalmat okoz házától megválnom.

- Oh, az ördögbe is - tört ki Danner úrból kedvenc gondolata -, maradjon hát ön köztünk. Igenis köztünk! Az ördögbe is, sir, legyen ön az et comp.

Ez nagy szó volt. Lélegzetét fojtotta el mindenki, hogy folytatását hallja.

- Nos, ön nem felel, sir? Ön meg van indulva, nemde? Nem, nem! önnek felelni kell, mert az ajánlat komoly, nagyon komoly Súgja ön meg a választ szomszédjának, miss Edithnek.

Edith arca lángbaborult, s az öreg Danner hamiskásan kacsintott Lamiel felé, kin a legnagyobb zavar volt észrevehetõ.

- Valóban ez oly meglepõ, oly váratlan rám nézve - mondá -, hogy teljesen képtelen vagyok felelni még most...

- Oh, oh! Ön tehát gondolkozási idõt kér, sir. Legyen, én megadom azt.

- Csupán egy órát még éppen annyi idõm van az itt maradásra, ha utazom...

- Nagyon helyes, sir, ön pontos ember. Ön rendszert követ, sir...

- A két bérkocsi meg van rendelve, itt áll a kapu elõtt. Az egyik miss Henriettet viszi a kikötõhöz New York felé egy óra múlva, a másikon ön indul egy óra múlva Párizs felé, vagy pedig itt marad, és akkor egyszerûen levesszük róla a bõröndöt. A fickó pedig néhány shillinget kap a várakozásért. Ezek az akasztófáravaló bérkocsisok zsebelik az egész világot. Négy shilling elég lesz neki, sir, untig...

Ezen eredeti gondolat egészen elbájolta a társaságot. Az ördögbe is, egy ember, akit a Danner cég társául szólítanak fel s tetejébe még megkínálják miss Edithtel, aztán megrendelnek számára egy hitvány bérkocsit és azt mondják neki: Ha itt akar ön maradni, maradjon itt, ha pedig távozni óhajt, ott a táskája a kocsiban. Mr. Danner német származása dacára is valóságos oltott angol, aki ilyen jóízû lében tálalja fel a nagylelkûséget.

Miss Edith szíve hangosan dobogott s zavarodottan süté le szemeit tányérjára. Lamiel még nagyobb zavarban volt s a világért nem jutott volna eszébe valami alkalmas mondat. Oly nagy örökség mindjárt az elsõ órákban kényelmetlen helyzetet teremtett neki, a vidor, örök jókedvû fickónak.

Lám, a szegény miss Henriette mily könnyû szívvel mond búcsút az egyik világrésznek, midõn a másikba költözik. Még mosolya is van, melyet itt hagyjon a környezetnek, még könny is csillog szemében, amint utazó köpenyét felveszi. Pedig nem hagy itt sem jó barátot, sem rokont, csak hideg szíveket. Boldog az, kit még ezek is fölmelegítenek, kinek csak az jut eszébe, hogy a szolgakenyér táplálta s azt elfelejti, hogy keserûséggel volt megsózva.

Mr. Danner kiveszi óráját s tompa hangon mondja:

- Még öt percünk van, sir. Éppen elég, hogy a miss kalapját fölvegye, elbúcsúzzék, s mi lekísérjük a kocsihoz. A távozóink tiszteletére adott szerény családi ebédnek és ünnepélynek vége van, uraim...

Valamennyien felkeltek s lekísérték a távozó társalkodónét. Arról, hogy Lamiel nem fog elmenni, mindenki meggyõzõdve látszott lenni.

A bejárónál elõszólíttatott az egyik bérkocsi Henriette számára. A társalkodóné megcsókolta miss Edithet, a többiekkel kezet fogott:

- Isten önökkel, uraim!

Azután Lamiel felé fordult s csintalan mosollyal kérdé:

- Nos, uram, lehet-e öntõl valamely üzenetet küldenem hazámba, Franciaországba?

Lamiel éppen a kesztyûjével játszott e percben.

- Tegye zsebre, uram - csintalankodék Henriette, még abban a percben is, midõn apró, formás lábacskája már a kocsi-hágcsón volt.

- Kisasszony! - hebegé Lamiel...

- Eh, uram, ön nagyon bátortalan és nagyon naiv. Ön unalmas...

Henriette gúnyosan mosolygott.

Lamiel arcát láng borította el.

A kocsiajtó becsapódott, de a tiszta üvegen keresztül látszott a Henriette szép, gúnyos arca, amint szánalommal mosolyog az ügyefogyott Lamielre, kit võlegénynek fogtak meg a már kiaszott, kancsal miss Edith számára.

Az ifjút fölrázta zavara és egykedvûségébõl ez a gúnyos, ördögien szép arc.

- Sir, kérem a másik kocsit - ordítá.

Mr. Danner úgy tett, mint aki nagyot hall.

- Mondott ön valamit, tiszteletreméltó sir Lamiel?

- A másik bérkocsit akarom, uram!

- Ah ah! Hogyan, ön távozik, sir? Ez meglepõ esemény, sir, ön talán nem gondolkozott eléggé ajánlatomon. Úgy van, bizonyára úgy van, ön felületesen vette a dolgot. Mindjárt megértjük egymást: még két egész percünk van...

- Egy fél sincs, uram - kiáltá Lamiel nyersen - látja ön, hogy már most is alig fogom utolérhetni!

- Kit? Mit?

- Eh, az ördögbe is, hát miss Henriettet.

- Oh. Oh! Miss Henriettet? Azt a leányzót? Oh, oh!

Lamiel kiszakítá kezét a Dannerébõl s villámgyorsan vágta magát a bérkocsiba, megparancsolva a kocsisnak, hogy lóhalálba hajtson az elõbbi kocsi után.

Mr. Dannert szokott irtózatos köhögési rohama fogta el, mely ezúttal soká nem akart megszûnni elannyira, hogy Mr. Klimpston szabadságot vett magának fõnöke hátát tiszteletteljesen megütögetni.

- Oh, oh - ordítá Mr. Danner, amint köhögésébõl kibontakozott -, és ennek az embernek kétszázezer fontja van, kétszázezer fontja...

Lamiel kihajolt a rohanó kocsi ablakán, nehogy szem elõl tévessze Henriettet. Mindenütt nyomában voltak, s mert az csak lépést haladott, okvetlenül utol kelle érniök kocsiját.

Könnyû dolog volt. Henriette kocsija egy kanyarulatnál, honnan több utca vezetett a kikötõhöz, váratlanul megállapodott és meg sem mozdult többé.

Lamielnek ez éppen kapóra jött. Leugrott és felnyitotta a Henriette kocsiajtaját.

- Kisasszony, eljöttem megkérdezni, mit izen ön, mert én Párizsba utazom.

- Tudtam, uram - mondá Henriette hidegen.

- Hogyan? ön tudta és mégis...

- Annyira tudtam, sir Lamiel, hogy megparancsoltam kocsisomnak, miszerint e kanyarulatnál megvárjuk önt, mert itt a népes utcák tömkelegében könnyen szem elõl téveszt.

- Ez bámulatos - hebegé Lamiel úr -, ez bámulatos ez igazán bámulatos!

- Nem akar ön egyebet mondani, sir?

- Oh, mindenesetre igen, kisasszony, valóban én megvallom önnek érzelmeimet, ha szíves lesz megengedni...

- Én megengedem, sir.

- Én szeretem önt...

- Ezt már észrevettem, sir, ma az ebédnél, tegnapelõtt, midõn a lépcsõzetnél találkoztunk, és vasárnap egy hete, mikor ön az utcán követett. Akar ön még valamit mondani?

- Ha szabad lenne én istenem, annyi mindenféle mondanivalóm van ön talán azt is tudja.

- Csak gondolom. Ön valószínûleg azon ajánlatot akarja nekem tenni, hogy ne menjek New Yorkba, hanem utazzam kíséretében Párizsba...

- Oh, kisasszony, tegye azt, boldogítson egy érdemetlent, ki rabszolgája lesz kegyednek, ki szívét, kezét felajánlja...

- Az utóbbiról ne beszéljünk, sir; én a kezet nagyon kevésre becsülöm, mert annál nagyobb értéket tulajdonítok a szívnek.

- Az én szívemnek?

- Még nem. Mielõtt felelnék magamnak, egy bizalmas kérdést kell intéznem önhöz. Mennyi is az ön öröksége?

- Kétszázezer font.

- Mit szándékozik kezdeni ezzel a csinos összeggel?

- Amit kegyed fog parancsolni, kisasszony.

- Ez esetben, sir, fizesse ön ki az egyik bérkocsit. Az fölöslegessé vált. Együtt utazunk Párizsba.

*

Mr. Danner számos összeköttetései folytán sokszor kapott kérdezõsködéseire tudósításokat párizsi barátjáról, bizonyos Lamielrõl, ki iszonyú fényûzéssel él kedvesével, Henriette-tel. A nõ szép, mint egy ördög, és pazarló, mint egy õrült, a férfi szerelmes, mint egy macska, és könnyelmû, mint egy király.

Egyszer azután egy-két év múlva kimaradtak a tudósítások. Az öreg Danner nem is sokat törõdött velök, hanem miss Edithben mégis volt annyi kíváncsiság, hogy kérdést intézzen Lamiel felõl. Elszegényedtek - volt a felelet - s a kétszázezer font romjaival valószínûleg valamely külvárosrészbe húzódtak, hol távol a nagyvilág zajától, észre nem véve a high life-tól, mely eddig annyit foglalkozott velök, csendben élnek.

Miss Edith azt felelte, hogy körülményesebb tudósítást kér, s utasításokat adott Lamiel felkeresésére s körülményeinek kipuhatolására.

A vénleány hiúságát sértette a visszautasítás. Olyan fájó volt a seb, hogy két éven át sem bírt behegedni. Mi fakasztotta fel, mi nyitotta meg folytonosan? A szerelem-e? A bosszú-e?

Néhány nap múlva aztán megkapta a kimerítõ tudósítást. Lamielt tönkrejuttatta kedvese, s mikor már szegényül maradt, ott hagyta a faképnél, megszökött egy angol úrral. A szegény ember kétségbe van esve.

És aztán néhány nap múlva még többet is megtudott miss Edith. Egy ködös õszi délután törõdött, szürkülõ fejû, vézna, sápadt ember jelent meg Mr. Danner dolgozószobájában. Ruhája kopott, modora elõkelõ, arca elárulja a korán elhervadt ifjúságot.

- Én Lamiel Eduárd vagyok, sir.

Mr. Danner nem mutatott semmi meglepetést. Egykedvûen tette föl szemüvegét, hogy az elõtte álló alakot vizsgálja.

- Nos?

- Én egészen elszegényedtem, sir.

- A fiatal évek nagyon melegek szörnyen melegek. Én a tõkéket a hógomolyokhoz hasonlítottam, miket az idõ megnöveszt. Az önére meleg idõ járt cudar meleg idõ...

- Elolvadt - jegyzé meg Lamiel, bánatos, humorteljes mosollyal.

- Mit akar most kezdeni?

- Elfoglalni óhajtanám azon szerény hivatalt, melyet annakidején az ön üzletében viseltem, s melyet oly szíves volt nekem fenntartani.

- Egy kereskedõ megtartja szavát, Lamiel. Ezen háromfontos állás ezennel rendelkezésére áll: Mr. Klimpston oda fogja önt vezetni asztalához. És most ez a dolog el van végezve, hagyjon magamra.

Lamiel elfoglalta elõbbi állását. Az elegáns világfi, ki százezereket költött, kit pompa, fény környezett, kinek mozdulatát szolgasereg leste, lovait hercegek irigyelték, kedveseért egész Párizs rajongott, estélyeirõl az összes hírlapok tárcákat írtak, ismét ott simította a papírt, töltötte ki a szállító leveleket és írta a címeket 3 font havi fizetésért, ahol néhány évvel ezelõtt.

Nem volt-e az csak egy múlékony fényes álom, mely kacér játékát ûzte a szegény ördöggel?

Nem, nem, szomorú valóság volt, mely ott hagyta nyomait arcán. A szenvedés látogatójegyei, a ráncok élénken beszéltek azokról az évekrõl, mikor még annyi pénze volt, és olyan kedvese, akiért egész Párizs rajongott.

De az idõ jótékony keze kezdte lesimogatni a ráncokat. Lamiel beletörõdött az új helyzetbe, visszatért életkedve, gondtalansága és mosolya, újra a régi vidám fickó lett, ki a Danner et Comp. üzlethelyiségeiben találta meg az otthon érdességét. Annyira pontos és szorgalmas lett, hogy Mr. Danner egy év múlva tíz fonttal felemelte fizetését.

Ez boldog nap volt rá nézve. Ez a tíz font többlet betöltötte minden vágyát: most már semmi kényelmet nem fog nélkülözni többé.

Derült hangulatban sietett másnap az üzlet helyiségébe. Ott egy levél várt reá, finom nõi kéz írása. Egy szállodaszolga hozta, sürgõsnek mondva.

Lamiel izgatottan törte fel s futotta át. Arca kipirult, szíve hangosan dobogott. Még egyszer végigolvasta, lassan élvezettel, külön megnézve minden betût, aztán óvatosan tárcájába rejté s rohant fel a Mr. Danner szobájába.

- Mi dolog ez, Lamiel? Ön nincs íróasztalánál. Mit keres ön itt? - kérdé Mr. Danner bosszúsan.

- Egy szívességre akarom megkérni, sir. Semmi pénzzel sem rendelkezem jelenleg, dacára, hogy rendkívüli szükségem van. Adjon ön nekem kölcsön, sir, tíz fontot.

- Hova gondol ön?

- Esedezem, sir...

- Bolondnak gondol ön engem? - kiáltá Mr. Danner haragosan. - Én adjak tíz fontot? Tíz fontot? Mire? Takarodjék ön asztalához!

Lamiel büszkén emelte fel fejét, egy fenyegetõ mozdulatot tett kezével, szemei villámokat szórtak - de csakhamar lecsüggedt a kéz és fej s a villámokat a kétségbeesés váltá fel. Sápadt, levert arccal támolygott ki a szobából, s mint a részeg, ingadozó léptekkel jött le a lépcsõn, hol éppen Mr. Klimpston tisztes alakjába ütõdék.

- Az ördögbe, Lamiel, ön úgy látszik, nem tartja szem elõtt járásközben az egyenes vonalt...

- Oh, sir, milyen szerencse, hogy találkozom. Nem adhatna ön nekem kölcsön 10 fontot?

Mr. Klimpston valódi angol lassúsággal kezdte kifordítgatni összes zsebeit.

- Az ördögbe is, ön az angol nemzeti banknak képzel engem. Ez mulatságos!

Lamiel már nem hallotta ezen elmés észrevételt, elrohant, mint az õrült.

Másnap a szokott órában délelõtt nem jelent meg az üzletben. Mr. Danner bosszús volt és azt jegyezte meg, hogy ez mégis hallatlan dolog. Délután ismét nem volt Lamiel látható. Mr. Klimpston azt találta, hogy alkalmasint beteg, mit Mr. Danner azzal sietett kifogásolni, miszerint az õ üzletében nem szabad betegnek lenni senkinek: tesz is két pennyt két font ellen, hogy - fickónak semmi baja.

Azzal fogta kesztyûjét, kalapját és sétabotját, s mint egy valódi gentlemanhoz illik, elindult személyesen meggyõzõdni szavai valóságáról.

Lamiel egy ódon, piszkos ház negyedik emeletén lakott. Mr. Dannernek háromszor kellett megállania, hogy kiköhögje magát, míg ajtajához ért.

Az ajtó belülrõl be volt zárva. Mr. Danner sokáig gondolkozott, mit tegyen, míg azon elhatározásra jutott, hogy az esethez képest legcélszerûbb intézkedés leend a házmestert lakatosért küldeni. Még csak azzal nem volt tisztában, hogy ki fogja a lakatost fizetni.

A mester megérkezett egy nagy kulcscsomaggal s miután biztosítá Mr. Dannert és a házmestert, hogy nincs olyan zár a világon, amit õ egyszeribe ki ne nyisson, Lamiel ajtajának zárját egy derekas rántással hirtelen fölszakítá.

Borzasztó kép tárult fel a belépõk elõtt. A ködön átszûrõdõ nap derülten aranyozta be az alacsony, szegényes szobát, melynek egyik szögletében, hová a napvilág nem hatott el, a szegény Lamiel függött fölakasztva.

Asztalán egy nyitott levél feküdt.

Kedvesem!

Megbántam tettemet. Visszatértem önhöz, mert érzem, hogy szeretem, imádom. Bocsásson meg és keressen fel azonnal. A Kék Heringnél vagyok szállva minden pénz nélkül. Ha ön oly helyzetben van, hogy keríthet néhány fontot, jöjjön rögtön, szívszakadva várja...

Henriette.

Mr. Danner föltette szemüvegét, miután elõbb megtörölgeté zsebkendõjével, aztán egykedvûen megnézte a szerencsétlen ifjú tetemét s végigfutá a mindent megmagyarázó levélkét.

- Oh, oh! - dörmögé - és ennek az embernek kétszázezer fontja volt!

Aztán szokott ünnepélyes lassúságával hazaballagott s az üzlethelyiségben kifizeté Mr. Klimpstonnak a két pennyt: mert ezúttal csakugyan neki volt igaza; Lamielt komoly akadály tartotta vissza az üzlettõl.