|
Elvitték, asszony lett, levették a pártát gyönyörû fejérõl,
s azzal a pártával levették a mennybolt mosolygó kékségét, elvették az élet
minden édességét, elcserélték lelke verõfényét korom éjszakával. Elváltozott
minden.
Átkozott a kocsi, amelybe beültek, átkozott a négy ló, amely
tovavitte, száradjon el a fû, mely annak az útnak (az õ szép útjoknak) széleit
fölverte.
Szegény Kirner Klári, mennyire szerette a derék Érdy Dezsõt,
s mégis odaerõszakolták a szülei Kamuty Ferenchez.
Persze, mert gazdag volt. Klári is gazdag volt, Kamuty
Ferenc is: összeillettek hát. Hogy a szív mit érez, merõ ostobaság az; nem a
XIX-ik századba való bolondos dolog az.
Klárit tehát elvitték szépen falujából, hol annyi boldog
pásztorórát töltött Dezsõvel, valahova Felsõ-Magyarországba, a Kamuty birtokára
- menyecskének.
Hányszor esküdött szerelmet Dezsõnek, hányszor mondta, hogy
csak a halál, vagy az õ mennyasszonya lehet. A szíve repedne meg, ha valaha
elszakítanák Dezsõjétõl.
De bizony azért mégsem repedt meg annak az õ szíve. Piros,
életvidor menyecske lett, mint a parancsolat. Táncolt, mulatott, nevetett.
Csupán nehány napig változott volt át lelke verõfénye éjszakává. Ami nagyon
természetes is, mert hiszen az éjszaka is csak arra való, hogy virrulat
következzék utána.
Érdy Dezsõ szemébe vágta kalapját és azt mondta:
- Szívtelen nõ: nem tud érezni.
Aztán még többször okoskodott ilyenformán:
- Fény, gazdagság, ragyogás az eleme a nõnek. Nincs egyéb
szentség elõtte. Hitét, becsületét, szerelmét, mindenét feláldozza érte. Klári is a vagyonáért lett a Kamuty
neje. Hiúság, valóban hiúság a te neved, asszony!
És egyszer
csak olyan idõk jöttek, mikor az emberek egy napon úgy feküdtek le, mint gazdag
emberek, s másnap koldusnak ébredtek fel. A Krach villámai csapkodtak
mindenfelé.
Kamutyék
minden vagyonukat elvesztették. Nem maradt meg nekik csak a rajtuk való.
A fényes
õsi kastélyból ki kellett költözködniök. Ide jöttek lakni Budapestre egy szûk
hónapos szobába, hol csak egy asztal, két szék és egy ágy volt az összes
bútorzat.
A fény odalett, megsemmisült, de azért Klárinak megint nem
repedt meg a szíve. Mégis csak olyan életvidor piros menyecske volt, mint
azelõtt.
Érdy Dezsõ azt mondta erre:
- Elfásult könnyelmû nõ, ki nem is gondolkozik.
A szûk szoba késõbb még szûkebb lett. A szegénységnek új
osztályosa támadt. A hónapos szoba bútorzata megszaporodott egy - bölcsõvel.
Klárinak gyermeke, kis leánykája született. Erzsike lett a
neve.
Szerették, dédelgették, mint egy darab aranyat. Izmosodott,
nõtt is mintegy harmadfél évig. Akkor azonban meghalt.
Szép aranyhajú angyalka volt, nagy kék szemekkel, gömbölyû
karocskákkal, átlátszó bõrû rózsaszín lábacskákkal.
Szokása volt korán reggel feküdni át mama és papa közé;
dadogott ilyenkor bolondos, csókolnivaló dolgokat.
Járni is tudott, futkosni is, sírni, csak nagy ritkán sírt.
Himlõben halt el. Fekete himlõ e rózsás arcokon!
Mikor kiterítették a feketével elfátyolozott szobába, melyet
sírvirág, homály, a franciscet illata, s két szegényes faggyúgyertya fénye oly
szomorúvá tett s oly szívrázó hangulattal, úgyszólván titkos ünnepélyes szent
zenével töltött el az anya egész nyugodtan járt fel s alá halottja körül.
Hol-hol a ravatal fejéhez hajolt, omló fürtei befedték a kis
halott arcát, az örök lezárt szemeket, a sima, oly végtelenül nyugodt s mégis
bûvös álomregékkel beírt hideg homlokot...
Megcsókolta. Csönd volt. Csak egy vén óra ketyegett. Megcsókolta
ismét, azután nyugodtan elfordult és a padlóra nézett hosszan mereven...
Majd lábujjhegyen az udvarra nyíló ablakhoz tipegett, és
cirádákat rajzolt arra. Ki tudja, mit jelenthettek azok a görbe-girbe vonalak?
A kétségbeesés írását nem bírja megolvasni senki, csak az, aki diktálja ott
fenn az égben!
Eközben megjõ a férj. Sápadt, egész valójából kikelt alak,
megtört fényû szemekkel, roskatag termettel.
Meglepetve nézi nejét. Milyen erõs ez a Klára! Félig
megnyugtatja, félig megdöbbenti, hogy olyan nyugalommal viseli a csapást.
- Feküdjünk le, Klára. Késõ van.
- Igen, igen - suttogja Klára lágyan -, Eszti már alszik.
Lenyugodnak.
De az anya nem alszik. Mikor minden lecsöndesül, kisuhan
ágyából, egy kést vesz elõ az asztalfiából, s a kis halotthoz lopózik.
Melle zihál, szeme vadul forog s a kést a gyönyörû halottba
vágja. Szétmarcangolja s kitépi mellébõl az eldobogott szivet.
Majd fölkacag...
- Hahaha! Nézd csak ezt a szivet, édes férjem. Ezt nem adom
a halálnak. Ezt nem temetik el, hahaha! Ebbõl én palotát építek magamnak.
És a szivet magasra tartva kezében, vígan ugrándozik
szanaszét a szobában.
A halálra rémült férj átérti a valót, s gyöngéden
vigasztalja:
- Igen, igen, palotát építünk belõle: holnap bele foglak
vezetni.
És el is vezeti másnap abba a szomorú, csendes palotába a -
Lipótmezõn.
|