A PUTNOKI PAJKOS

1877

A török nemzet nagyszerû küzdelmei alkalmából, midõn látja a világ, hogy mily meseszerû hõsiességgel vívta meg a török hadsereg az óriási harcokat, s mint alázta meg a porig a gõgös, a zsarnok Muszkaországot: öröm és hála foglalja el a magyar nemzet szívét is, lelkesedünk a török gyõzelmek felett, s mint édes testvérünket, barátunkat üdvözöljük a csatából megtérõ hõsöket. Igen, mert jól tudjuk, hogy e széles világon a törökön kívül más barátunk nincs. És eszünkbe jutnak e pillanatban, hogy hajh! volt idõ, mikor félreértettük egymást, volt idõ, mikor a két testvérnemzet egymást emésztette öldöklõ harcokban. E szomorú idõnek borzasztó harcaira fátyolt vetünk. Csak egyes, kevésbé szomorú kimenetelû szakaira emlékezik most a jó magyar nép.

Gömör megyei Putnok városkában szájról-szájra maradt fent az alábbi történet. Elmondom, elmesélem, ahogy hallottam nem rég, a napokban. Úgy rémlik elõttem, hogy elbeszélésem hõsének egyik dédunokáját láttam azon a nagy lisztán, melyre azok nevei voltak felírva, akik a török sebesültek felsegélésére adakoztak. Egy harctéri tudósító levelébõl pedig azt olvastam, hogy egy hõs ifjút lehetett látni a török harcolók soraiban, ki ízrõl-ízre magyar, hazánkból vándorolt a török csatatérre, mert azt állítja, hogy õ török eredetû, õsapja a hajdani törökmagyar hadjáratkor maradt bent Magyarországban, s most aztán õ kötelességének tartotta véreinek segítségére sietni, s irtani az átkozott ellenséget. Lehet, hogy ez a lelkes ifjú meg elbeszélésünk másik hõse, Muszúr basa ivadéka.

*

Mint a címrõl is már könnyû kitalálni, Putnokon történt a dolog, mégpedig abban az idõben, mikor Gömör megye is el volt foglalva a török által s Putnokon Muszúr basa parancsnokolt.

A basa hórihorgas magas ember, rettenetes basarózsa képpel és rengeteg hosszú fehér szakállal; a homlokán egy nagy sebhely, amit valaha bég korában a jó Szondy vitéztõl kapott emlékül, odaát Nógrádban. Az egyik lábára sántított, Felsõoroszinál egy golyó fúródott bele; a balkezén három ujja el volt vágva, ezeket valahol Rimaszécsnél hagyta; azonfelül a jobb szemének csak helye volt meg, egy szerencsétlen kardszúrás Drégelynél megfosztotta tõle.

De abból a megmaradt egy szembõl annyi gonoszság sugárzott ki, mint egy pokolból. Féltek is az emberek tõle, mint az ítéletnaptól; azaz, hogy az ítéletnaptól csak a gonoszok reszketnek, õtõle azonban reszketniök kellett a jóknak is. Amily kegyetlen volt a csatában, semmivel sem volt különb a meghódított alattvalókon. Igaz, hogy elég oka volt haragudni a magyarokra, mert - mint elõsoroltuk ég emléket kapott a magyar kardvasaktól, de a kínzások és bosszantások azon ezer neme, mit a meghódított területen elkövetett, még a soknál is több volt. Egyszer egy putnoki vargát karóba húzatott azért a bûneért, hogy elnevette magát egy török harcos éneklésén.

- A hitetlen gyaur! még nevetni mer, mikor egy igazhívõ muzulmán a Szent Alkoránból énekel.

Eleget szabódott a boldogtalan varga, hogy hiszen õ nem tudhatta, mit énekel a török katona, mert egy szót sem tud törökül.

Nem használt semmit.

- Majd megtanulsz törökül a paradicsomban - mondá Maszúr basa. - Ne búsulj, édes fiam!

Azzal a legnyájasabb arccal rendelte, hogy húzzák karóba derék gyaurt, akinek úgysem volna már elõmenetele ezen a gyarló világon a török nyelvtudomány nélkül; aztán a fejét különös kegyelembõl ki kell szegezni a várkapura, hadd gyönyörködhessenek benne.

Máskor beállít egy becsületes szûcsember házába, aki a felsõ utcán lakott saját kõházában, s mint egyike Putnok legderekabb polgárainak városi tanácsnok volt.

- Hallod-e, gyaur! - kiáltott be hozzá a félszemû basa az ablakon - gyere ki, édes fiam, gyere...

- Mit parancsol, kegyelmes uram? - kérdé ijedten és nagy alázatosan a jámbor szûcs, elõrohanva.

- Holnap reggel vadászni megyek, édes fiam - mondá a basa nyájasan (mert sok gonosz ember hordja a nyájasság álarcát) -, és mivel hideg idõ van, egy meleg ködmenre van szükségem, édes fiam, azt te nekem holnap reggelig meg fogod varrni, kedves gyermekem, a saját matériámból, mit ha nem tennél, édes fiam, olyan bizonyos lehetsz, hogy déltájon felakasztatlak, mint ahogy bizonyos az, hogy holnap is megvirrad.

- Mindent el fogok követni, kegyelmes úr, dolgozni fogok egész éjjel - mondá a szûcs remegve.

- De a ködmön tökéletes legyen, édes fiam, szépen kihímezve skófiummal, szép félholdakkal, ékes tulipánokkal...

- Mindent megteszünk, csak arra kérem kegyelmességedet, hogy a matériáért azonnal mehessek.

- Gondoskodtam róla, édes jó fiam, hogy ne kelljen fáradnod, ott bõg a kapud elõtt.

A szûcs odapillantott s kétségbeesve látta, hogy a mondott matéria, melybõl a ködmönt kell megvarrni, még nagyon kezdetleges állapotban van. Két darab eleven kos állt kint a kapu elõtt, gyámoltalan birkatürelemmel és nyugalommal. Bizonyosan egyik sem gondolta, hogy a bõrébõl ködmön lészen holnap, ha ugyan lészen.

A szûcs térdre borult a hatalmas zsarnok elõtt, s úgy könyörgött, hogy ne kívánja tõle ezt a lehetetlen dolgot, hiszen ha csak ködmön kell, varr õ reggelre, meg lesz, de az lehetetlen, hogy abból a bõrbõl csinálja, ami még ma a kosok ideiglenes tulajdona: arra kevés az idõ.

- Hogy is hínak csak téged, kedves fiam? - kérdé a basa édeskésen.

- Pajkos Mártonnak.

- No hát, fiam Pajkos Márton, még egyszer mondom, hogy a ködmön meglegyen a kosokból reggelre, mert különben felakasztatlak. Allah megáldjon, édes gyermekem!

Ezzel a basa elment. Persze, hogy reggelre nem lehetett meg a ködmön, s Pajkos Márton uramat felakasztották, amit a basa nyugalmasan csibukozva nézett végig kertjébõl.

Arra is nagyon büszke volt Muszúr basa, hogy õ a legjobb adószedõ a szultán összes vezérei közt. Iszonyú sarcot vetett ki a szegény putnokiakra, s hogy azt a kicsigázott, fizetni nem tudó néptõl kicsikarja, egy lajstromot készített, ahol fel volt jegyezve; kinek ki a legkedvesebbje, s aztán egy napon összefogdostatta kinek a feleségét, kinek a gyermekét s egy nagy földalatti terembe csukta: harmadnapig ki lehetett az így elfogottakat váltani az adó lefizetése mellett; aki azonban harmadnapon túl is kénytelen volt ott hagyni gyermekét vagy nejét, a legnagyobb kínzásoknak tette ki; újabb három napig a talpát csiklandozták az ott maradtaknak, és ha még akkor sem lettek kiváltva, a következõ három napon naponkint kétszer megkorbácsoltattak. És ez nagyon hathatós adótörvény volt, úgyhogy a putnoki basának sohasem voltak adóhátralékosai, mint a többi ügyetlen basáknak, kik nem értettek a célszerû közigazgatáshoz.

Sok írnivalóm volna, ha mind elõ kellene sorolnom azon istentelen kegyetlenséget, amit akkoriban Muszúr basa véghez vitt Putnokon.

Nemcsak a közrendûek, hanem a tekintélyes magyar urak is ki voltak téve a basák korlátlan önkényének. Nem lehetett elõle folyamodni sehova, sem elmenekülni.

Maga a hatalmas Balassa Imre is, ki akkoriban Putnokon lakott a neje kastélyában, csak olyan volt a basa elõtt, mint a legutolsó rabszolga.

Azaz hova beszélek, hogy Balassa Imre a neje kastélyában lakott; lakott ám, de nem Balassa, hanem Muszúr basa, ki kikergette õt onnan, egy alacsony udvarházba a falu szélén.

Ott élt a hatalmas magyar fõúr elvonulva, várva a jobb idõket erre a szegény, sokat szenvedett országra.

Egyetlen leánykája, a kis tizenkétéves Borbála volt életének minden öröme. S most ez az öröm is keserûséggé vált, mert a kedves lányka, ki valóságos jótevõ tündér volt Putnokon, beteg volt, haldokolt.

A lakosok szomorú arccal jártak-keltek a kis udvarház elõtt, hol a várúr kis kisasszonyja, leendõ úrnõjük, haldoklik. Balassa Imre nagy bánata ott tükrözõdött minden arcon. A megpróbáltatás és közös elnyomatás e napjaiban a jobbágy közelebb simult urához, ilyenkor érezte csak, mije volt az neki, mint ahogy ti, kedves olvasóim, talán csak akkor fogjátok igazán érezni: mi volt apátok, anyátok, mikor már elvesztitek. Bezzeg de sokszor megcsókolnátok a lábnyomát is annak, kit egykor nemegyszer képesek voltatok megsérteni, megbosszantani.

Bezzel a putnokiak is ragaszkodtak most Balassa Imréhez s együtt érezték a nagy bánatot vele beteg gyermeke miatt.

A kis Borbála napról napra rosszabbul lett, végre lázas önkívületbe esett.

A gróf kétségbeesve virrasztott ágya fölött és hallgatta annak lázas szavait. A beteg ott járt-kelt a fényes várkastélyban, melyhez emlékei kötötték, és bebarangolta a kertet, mely akkoriban egyike volt a legszebb kerteknek az országban.

- Nézd csak, apám - kiáltá -, nézd, nézd! Látod a cseresznyefát az üvegházban. Milyen szép piros cseresznyék vannak rajta. Oh, atyám, szakíts belõlük. Ha adsz belõlök, mindjárt meggyógyulok.

Balassa gróf végigsimítá kezét a kedves forró homlokon.

- Hova gondolsz, kis Borbálám? Nyisd ki a szemeidet. Hiszen te itt vagy mellettem, édesapád mellett. A cseresznyékrõl csak képzelõdöl. Hol is volna most cseresznye márciusban.

- Nem, nem - kiáltá a gyermek makacsul -, én látom a cseresznyéket s tudom, hogy meg fogok gyógyulni tõlük. Az Anna is látta...

(Anna a beteg ápolónõje volt).

- Nyugodj meg, édes Borbálám. Nem látott Anna semmit. Hiszen itt van, elmondhatja neked.

Anna aztán elmondta a grófnak, hogy a lázas beszédnek van némi alapja, nehány nap elõtt õ csakugyan beszélte a kis úrnõnek, hogy a basa üvegházában már érik a cseresznye.

Borbála egész éjjel a cseresznyérõl beszélt s követelte, hogy neki azt adjanak.

A gróf alig várta, hogy megvirradjon, rögtön hívatta a lovászát, Pajkos Imrét, a kivégzett Pajkos Mártonnak a fiát, s elküldte a Muszúr basához azon üzenettel, hogy tisztelteti és nagyon kéri, hogy bármi árért küldjön nehány szemet beteg lányának a cseresznyékbõl.

- Hogyisne? - dühöngött a basa. - Nem is kellene egyéb, mint hogy hitvány gyaur porontyok számára pazaroljam Allah áldását. Mondd meg uradnak, a hitetlen kutyának, édes fiam, hogy a cseresznyét a felséges szultán számára termesztettem s el fogom küldeni Sztambulba. Add át uradnak tiszteletemet, neked pedig most mindjárt adatok huszonöt bambusz botot, hogy máskor ne alkalmatlankodjál ilyen dolgokban.

A derék Pajkos Imre igen elbúsult a huszonöt bambusz pálcán, amit a talpára kapott, de még jobban azon, hogy kis úrnõjének nem vihet a cseresznyébõl, hogy meggyógyuljon.

- Azért is enni fog belõle - suttogá dacosan -, azért is, éppen azért is...

A grófnak is zokon esett az üzenet, de mit tehetett róla? El kellett nyelni. Az ellen nem volt föllebbezés sehova.

- Hozok én abból a cseresznyébõl, ha addig élek is - mondá Imre lovász. - Belopózom este a kertbe...

- Nagy vakmerõség lenne - felelt a gróf -, életeddel játsznál és hasztalan, az üvegházat fegyveres õrök vigyázzák. Nem kívánom, Imre szolgám, hogy ifjú életedet kockára tedd.

- Nagy számadásom van a pogánnyal, nagyságos uram. Nem felejtettem még el az apám halálát, nem is fogom soha.

Imre egész nap gondolkodva járkált fel s alá, terveket forgatva fejében, miként jusson az üvegházba. Nem lehetett lebeszélni szándékáról, hogy a cseresznyefát megdézsmálja. Rokonai, barátai eleget kérték, hogy ne menjen, bizonyos halálnak megy neki, de õ állhatatos maradt. Nem használt a szép szó, a jóakaratú figyelmeztetés. Hja! Nagy számadása volt a törökkel, és nagyon szerette kis kisasszonyát.

Este azután, mikor minden elcsendesült Putnok városában, a mi legényünk megmászta szép csendesen a magas palánkot, mely a basa kertjét környezé, s bátor léptekkel tartott egyenesen az üvegház felé.

Kívül a kerítésen maradt barátai, többnyire a Balassa cselédsége, szorongó szívvel néztek utána, akit nehezen fognak látni többé ebben az életben. Az egyik gúnyosan még egy zsákot is dobott utána.

- Ha tán kicsi lenne a tarisznya, amit viszel a cseresznyének, - itt van a zsák is, Imre pajtás!

- Kár gúnyolódni - szólt egy õszbe csavarodott faragó béres -, az Imre bátor fiú, isten segítse!

Az üvegház elõtt három fegyveres török katona járt fel s alá.

Imre szíve nagyot dobbant, de azért nem hátrált, s észrevétlenül sikerült neki az üvegház ajtajához lopózni, melyet generális kulccsal volt szándéka felnyitni.

De mennyire elbámult, midõn az ajtót nyitva találta. Bemehetett minden nehézség nélkül.

Nem is kérette magát sokáig, hanem beosont s azonnal nekifogott a cseresznyeszedésnek. A pompásan illatozó ezer meg ezer virág közt sem volt nehéz megtalálni a cseresznyefát, mely magasabb, terebélyesebb volt a többieknél s piros gyümölcse még a sötétben is szinte mosolyogni látszott.

Már félig telve volt a tarisznya, midõn nesz hallatszék s a közeledõ fény egyszerre láthatóvá tette a basa e téli paradicsomát.

Imre villámhirtelen húzódik egy sûrû pálma mögé a szögletbe s elfojtott lélegzettel várta mi fog történni.

Az ajtó nem hiába volt nyitva, hanem avégbõl, mert Muszúr basa este ez órában mindig a jól fûtött üvegházban, a mámorító kellemes illatár közepett fürödni szokott.

Két szolga gyertyát, csibukot, fürdõruhát hozott, s utánuk Muszúr basa lépett be rémes szemével fürkészõleg nézve körül.

Imre fogai vacogtak a félelemtõl.

Szerencsére azonban sem a szolgák nem vették észre, sem a basa, ki elküldvén szolgáit az ajtót bereteszelte belülrõl, s lekötvén kardját, vetkõzni kezdett, egymás után hányván le magáról a drága selyem öltönyöket. Mielõtt azonban az illatos vízbe ülne, gondolá magában, elszív még egy csibuk dohányt. Rágyújtott tehát s igazi törökös élvezettel eregette csibukjából a füstfelhõket.

Imrének helyzete igen kényelmetlen volt, a pálma levelei így is rosszul takarták, a basa észrevehette minden pillanatban, de föltéve, hogy észre nem veszi, el lehetett készülve rá, hogy távozáskor az ajtót be fogja csukni, s õ aligha menekülhet.

Mitévõ legyen? Hiába gondolkozott, nem talált mentõ gondolatot. Arcán a halálos félelem verejtéke gyöngyözött, s egy önkéntelen sóhaj emelkedett keblébõl.

Muszúr basa megrezzent, a sóhajt meghallotta, s pokoli szeme ijedten és fürkészõleg fordult hõsünk rejtekhelye felé.

- Ki van ott? - kiáltá a basa felemelkedve, csibukját messze elhajítván magától.

Az elhatározó pillanat ütött. Imrének nem lehetett haboznia. Mint párduc ugrott ki a pálmabokor mögül s megragadván a pasának feléje terjesztett kezeit, egy hirtelen rántással és mozdulattal, derekáról leoldott szíjával hátraköté azokat, és nehogy elkiáltsa magát, tenyerét villámgyorsan szájára tapasztá.

A basa hatalmasan rugdalózott, arca szederjes kékké vált tehetetlenségben. Imrénk nem sokat törõdött vele.

A magával tehetetlen, anélkül is nyomorék embert, miután a száját betömte, felemelé székérõl és elsõ pillanatra rettentõ gondolata támadt.

Megbosszulom magam atyám haláláért. Megölöm...

De csakhamar elfojtá ezt a rémes tervet a kedélyes pajkosság.

Fölkacagott.

- Toportyán legyek - mondá magában -, ha nem inkább hazaviszem Balassának ajándékba. Ez lesz oszt’ a hatalmas tréfa!

S ezzel egy lepedõbe burkolá, könnyedén vállára emelte, mint egy hullát. Annyi esze volt, hogy a lábait, nehogy galibát csinálhasson velük, összekötötte egy ott heverõ drága perzsa kendõvel.

- No, most gyerünk, kegyelmes basa - mondá gúnyosan. - Viszlek magammal.

Szegény Muszúr jól hallotta ezt, mert éppen csak a hallási tehetségét gyakorolhatta.

Egy perc mûve volt kireteszelni az ajtót.

Óvatosan lépkedett terhével egész a kerítésig. Ezer szerencse, hogy senki sem vette észre. A bátrakat segíti a végzet is.

Hanem most jött a haddelhadd! Miként megy át a kerítésen, anélkül, hogy Muszúrt itt kelljen hagyni?

Egészen kétségbe volt esve, mert ha itt hagyja, az felösmerte s másnap iszonyú bosszút áll. Nem, nem, Muszúr basát okvetlenül elviszi, vagy õ is elvész.

E pillanatban észrevette, hogy a Muszúr nyakáról valami nehezék lóg le. Oda kap s fölismeri, hogy kulcs.

Istenem, istenem, hátha éppen a kisajtó kulcsa!

Leakasztotta, s a falból kifelé vezetõ ajtó könnyedén megnyílt vele.

A legény el nem fojthatott egy örvendetes nyikkantást, s kijutván a veszedelembõl, megkétszerezett léptekkel ügetett a Balassa-ház felé.

Otthon a grófi udvarházban valóságos csoda gyanánt nézték, hogy ép bõrrel jõ. Régen istennek ajánlották már lelkét. A nagy kiáltásra, hogy nini, itt van az Imre elevenen még a gróf is kinézett, hogy hû szolgáját üdvözölje.

- Szent isten, mi van a hátadon? - kiálták, amint a sötétben fölismerték az emberi test körrajzait. - Hoztál e cseresznyét?

- Hoztam ám - mondá Imre, kiürítve a tarisznya tartalmát. - Ráadásul még a cseresznyefa gazdáját is elhoztam.

S ezzel ledobta válláról a tömeget.

- Elõ egy fáklyát!

A fáklya világánál mindenki megösmerte Muszúr basát, ki ott állott fehérre vetkõzve, elkékült arccal, vérben forgó szemekkel.

Lett nagy öröm és álmélkodás Balassa gróf azonnal futárt küldött Pelsõcre, hol Ránky Dénes uram hadai portyáztak és saját szétszórt zászlóalját is elõszólítván, a következõ napon kiûzték a vezér nélkül maradt hadat Putnokról.

Diadalmas fényes napok következtek az egész városra. De a legnagyobb dicsõség Imrének jutott ki, nemességet kapott a királytól a Putnoki elõnévvel. Attól fogva Putnoki Pajkos Imre lett a neve.

Borbála is felgyógyult, s mikor egy év múlva Putnoki Pajkos Imre uram gróf Balassa oldalán hazajött a diadalmas magyar táborból, õ tûzte keblére a király által küldött érdemrendet a legvitézebb magyar lovagnak.

*

A basának nem lett semmi baja. Azon az emlékezetes napon, mikor Imre Balassához hozta, Balassa uram megparancsolta, hogy oldozzák fel.

Azután így szólott hozzá:

- Ha megígéred, jó Muszúr, hogy nyugton maradsz s nem teszel szökési kísérleteket, szabadon járhatsz-kelhetsz házamban, s családommal étkezel. Vendégemül tekintlek. Meg fogsz gyõzõdni, hogy a magyar nagylelkû, szíve nemes, meg tud bocsátani legnagyobb ellenségének is. Majd elmehetsz aztán, ha akarsz Sztambulba, és élhetsz boldogul ameddig isten engedi.

Muszúrt meghatotta e nemesség s így válaszolt. - Allahra mondom, ily nagy lelket nem hittem benned. Kérlek, jó Balassa, bocsáss meg és engedjétek meg nekem, hogy oly nemes lelkû lehessek, mint te vagy Balassa.

- Az lehetsz, Muszúr, végképpen szakíthatsz rettenetes múltaddal, és életed hátralévõ napjait leélheted úgy mint nemes szívû, becsületes ember. De azt ne várd, azt ne kívánd, hogy a nép felejtse vétkeidet.

- De hátha elfelejtik, hátha megbocsátnak neki - szólalt meg most Imre, és azzal a mellékszobába szaladt, s csakhamar visszatért egy nyaláb ruhával.

- Értelek, gyermekem! Muszúr, öltsd fel a ruhákat, akkor talán mentve leszesz a nép dühe elõl, ha külsõleg is hozzám hasonlónak láttatol.

A basa Imre segédkezése mellett nagy nehezen felöltötte a szûk magyar ruhát.

És le sem vetette többé...

Úgy nézett ki, mint egy tõsgyökeres magyar táblabíró.

A nevét is megváltoztatta, lett belõle Kegyes János.

Csakugyan kegyesen, istenfélõen is élt félrevonultan a Balassa egyik jószágán.

Eközben tisztult a láthatár, a harcok lezajlottak, a törökök uralma végefelé közeledett.

- Muszúr barátom - így szólt egy napon Balassa -, mehetsz, elbocsátalak. Menj, keresd fel Sztambulban akiket szeretsz, jelentkezzél szultánodnál és élj boldogul...

A basa elérzékenyülten ölelte át nemes lelkû barátját.

- Ne küldj el, ne taszíts el magadtól. Én nem kívánom többé látni hazámat, hol úgyis csak a bizonyos halál várna rám seregem elvesztése miatt. Titeket pedig annyira megszoktalak, hogy nálatok nélkül már élni sem tudnék. Allahra mondom, nem válhatok el tõletek.

Egy ölelés volt Balassa felelete.

- Maradj hát köztünk örökre!