Arról nevezetes, hogy még talán a születésével is elkésett
egy nappal. Hanem ha elkésett is, itt van és szavamra mondhatom, eleven,
közöttünk járó teremtmény a rendõr. Én már láttam is néhányat belõlük - a
pálinkás boltokban, hol elõszeretettel szoktak tartózkodni, égrontó politikai
vitatkozások között, mert hát éppen az õ szakmájához tartozó dolog annak az
eldöntése, ki a nagyobb gaukler, a muszka cár-e, vagy a burkus császár?
Tudom, fáj a szíve, hogy sem az egyiket, sem a másikat nem
viheti be a priccsre...
Hiába, nem lehet, mivel a hatalom is véges dolog s kivált a
terület és messzeség korlátozza rettenetesen, mert lenne csak - teszem azt - a
muszka hadsereg egytõl-egyig józsefvárosi burger, tudom megmutatná, ki mert itt
az õ tudtán kívül bulgáriai
kegyetlenségeket elkövetni. Az õ tudtával pedig no, az nem lenne mesterség.
A rendõr valaha policáj volt, s nevének félelmetes hatása
vala. A nagy múltról már csak a nemzeti rémregék szólanak. Ma már a policáj
rendõr lett, s nevének komikus a hatása. Mi a máról beszélünk.
Ha a híres Lecoqnak, a rendõrök királyának volt valaha édes
álma, mely megmutatta a jövõ rendõreinek elképzelt alakját, az álomtündér
bizonyosan a mi mai rendõrünket tolta oda neki szemre kapós mutatványul. Meg
kell adni, hogy csinos, szemenszedett gyerek valamennyi, s ha a magas
államhatalomnak az volt a célja, hogy a fõvárosi szakácsnék kebelében
ellensúlyozhassa azon forradalmi hatást, melyet õsidõk óta korlátlanul
gyakorolt a császári királyi hadsereg, bizony célját érte. Elegáns kék
atillája, melyet vasárnaponkint húz fel, nem tûri a ráncot, úgy odafeszül
tagjaira, mintha öntve lenne; karján kacéran virít a nemzetiszín gyapotszalag,
mellén a fényes pléh numerus. Betyáros kalapján messzirõl csillog az ország
címere és a fehér lófark bokréta. Hát még mikor temetéseknél vagy tüntetések
alkalmával lóra ültetik s ott ficánkoltathatja a bámuló s holtra ijedezõ
csõcselék közt, akkor van még csak elemében. Csakhogy ez ritkábban történik:
több nap, mint ceglédi deputáció...
S ezeken a közönséges napokon a rendõr élete is bizony
unalmas, mert hát a hatalmát és a nagy rangot is hirtelen megszokja az ember s
oda sem hederít neki. Sõt terhére lesz. Nyugalomra tért hadvezérek, országuk
kormányzását idegen kezekre bízó királyok példája mutatja ezt; pedig egy
országon, ha jól fölvesszük, nagyobb élvezet uralkodni, mint például a
Wesselényi utca innensõ végében.
Innen van aztán, hogy a konstábler is jobban szereti a
procul negotiis-t Hivogatón pislog rá a sarki Betekints gyaluforgács cégére;
amint a szél dévajul meg-meglóbázza, úgy érzi, mintha az õ szívét is mozgatná.
Hiszen õ is ember! Megy, amerre vágyai vezérlik és azok hova vezérelnék
egyebüvé?
A dicsõség, ambíció marasztalná is vagy mi de hisz a
dicsõség és ambíció is csak ott dagad meg igazán nagyra, - egy kis méretlen
papramorgó mellett.
Hogy a méretlen szó
ismét milyen alkotmányos fogalom, azt csak az oltott vérû öreg konstábler érzi,
érti, ki már gyakorlott ezen a téren s ösmeri pályája minden csínyját-bínyját,
a mellék akcidenciák rejtett forrásait. Mert hát azért vagyon szeme az igazság
és rend istenasszonyának, hogy imitt-amott be is hunyhassa.
Kéz kezet mos; a konstábler urat nagyon megbecsülik a sarki
bormérésben, hol gyanús külsejû egyének dorbézolnak, kártyáznak s közbe
verekednek is hajnalig. A rendõr bácsi a semlegesség diplomatikus köntösét ölti
fel, s az olvasatlan félliterek mellett elmereng a világ dolgain, s míg a
Balkán-szorost s Plevna környékét megnépesíti képzeletében diadalmasan robogó
törökök millióival még a paripák dobogása - is hallik s míg elméje innen áttér
toronyirányában fényes Párizs városába, hol nem jól megyen (amint az újságok
beszélik, ha nem hazudnak) a dolgok sora, egészen beleszomorodik a bomló
világrendbe s a jóisten õrizetére hagyja a - saját utcáját.
Semmi az. Hiszen õ azért ott bent a vidám benyílóban is a
rendészeti tudományoknak élhet, melyeknek a hitele úgyis nagyon megcsorbult a
Somoskeõy esete óta. Eszébe jõ a világhírû amerikai rendõr, Lagardire
talentuma, ki egy szõrcsuhás barátot elfogott az utcán s midõn a bíró kérdõre
vonta emiatt, így válaszolt: E barát nekem gyanúsnak kell hogy látszassék:
nézze meg ön, uram, a keze milyen szõrös; márpedig a szõrcsuha nehány napig is
minden szõrt elkoptat a csuklón. S a Lagardire rendkívüli figyelõ tehetsége nem
vallott kudarcot, kitûnt, hogy az ez alkalomra fölvett barátöltöny alatt tolvaj
lappang Milyen kár, hogy õvele (már ti. a mi rendõrünkkel) nem történik ilyen
valami!
Azután a saját rendõri tapasztalatain kérõdzik, melyek
körülbelül a következõ pontokban foglalhatók össze:
Aki reggel
tolvaj, este is tolvaj az. Tartsd szemmel.
Mielõtt nem látod, hogy bírsz-e vele, - ki ne köss a
tolvajjal, mert az el van szánva, te pedig nem...
Ha üldözés alkalmával olyan térre menekül a tolvaj, honnan
három utca nyílik, s te nem láthattad, melyiken menekült, s hogyha két utcán
már megkérdezted az arra járókat, kik mind bizonyítják, hogy senkit sem láttak
arra futni, - a harmadik utcában már ne kérdezõsködj; a filozófia diktálja
neked, hogy arra ment.
Ennyi tudomány bízvást elég arra, hogy a civilizáció
magaslatán fenn tudja magát tartani. Néha kevesebb is untig elég volna, mint
ahogy azt a mi rendõrünk egy kalandja világosan mutatja.
Mint minden földi jó, úgy a betekincsi mulatság is bizony
véget ér hajnal tájban, hogy újra folytatódjék majd. A rendõr bácsi akarata is
meg van kötve s punktumot tesz néha az idõ elõhaladottsága a legédesebb
gondolatjai közé. Megszakad a jólét s békétlen ábrázattal és dörmögéssel cammog
ki az utcát õrizni.
Csendes, néptelen. A gázlámpák bágyadtan csillognak az
óriási ködben, melyet a hajnal elõre küldött. Emberünk egy kapumélyedésbe lapul
s odatámasztva két könyökét a kilincs fölé, az önalkotta párnán hajnali álomra
hajtja fejét.
De bizony nem szuperál. A karok lecsúsznak, feje nagyot
zökken s apróba zsugorodó szemei felnyílnak.
Zsupp! hangzik e pillanatban az átellenes ház egyik ablaka
alatt, úgy, mint mikor egy nehéz test esik le a magasból.
- Ki az? mi az ott? - szól oda a rendõr s könyökével
megdörzsölve szemeit, közelebb megy.
Hát bizony nagy dolog az ott. Egy telt bõrönd a lepottyanó
tárgy, s aki könnyebbség okáért kidobta maga elõtt, épp most mászik kifelé az
ablakon: a tolvaj. Ennek ugyan kényelmes dolga volt odabent! Még a virginiáját
sem oltotta ki, most is ég; szivarozva lopott a gyehennára való!
A rendõr szíve nagyot dobban örömében. Íme, végre itt az
alkalom, ahol kitüntetheti magát. Milyen esemény! Milyen szerencse.
Ki vagy? Állj meg! kiált stentori hangon a tolvajra, ki
amint kiegyenesedik az ablak párkányzatán, egész óriásnak tûnik fel. A nyaka
körül valami ágytakaró van; nyilván értékes jószág, restellte ott hagyni. Egy
percig megáll, de nem engedelmességbõl, hanem, hogy helyzetét mérlegelje, mert
a másik percben, mint a nyíl, lepattan éppen a bõrönd mellé, villámhirtelen
fölkapja s nekivág a hosszú utcának, a sötétségnek lóhalálban.
A rendõr utána. Utcáról utcára, mindenütt nyomában van.
Hírnév, dicsõség ösztökéli most, talán elõször életében. Elõle ugyan meg nem
szökik, de senki fia. Ha csak szaladni kell ezen a téren õ van aztán igazán
otthon; osztrák katona volt!
A tolvaj is belátja ezt s az István-téren, hol
emberemlékezet óta épít vagy kövezetet bont a nemes magisztrátus, egy
lucsokkal, sárral bõvelkedõ sáncba ugrik s hirtelen lelapul.
Oh, az ostoba! Hová búvik! Tudhatná, hogy a rendõr látja...
(Sajátságos az, hogy ahol a rendõrök ostobák, ott a tolvajok
elméje is eltompul.)
Hõsünk lihegve rohan kirántott gyíklesõjével az ominózus
sánchoz, mely nem képes tökéletesen elfedni vendégét.
A tolvaj kinyújtja kezét s fenyegetõzve kiált rá:
- Ide ne közelíts, konstábler, ha jót akarsz! Olyan
folyadékot vágok innen az arcodra, meg a ruhádra, hogy ítéletnapig ott lesz a
foltja.
Ez lefegyverezte. A rendõr meghökken.
Õt, a nyalka fiút, besározva, tönkretett ruhában lássa a
fölkelõ nap! De már ennyit mégse kívánhat tõle az állam! - Jól van hát,
gazember, nem megyek oda; de azért kezemben vagy. Elõhívom a társaimat, majd
legyûrünk. Nem vesztlek el szemem elõl.
Ezzel odatámaszkodott a tér közepén levõ kúthoz s belefújt a
sípjába, rendõröket szólítva elõ, s ezalatt egy pillanatra sem vette le szemeit
az elõtörõ szürkületben egyre világosabban kivehetõ verescsíkos takaróról,
melybe a merész éji betörõ burkolózott. Alkalmasint el is szunnyadt alatta, a
bõröndöt párnának helyezve feje alá.
A síp szava elhangzott, de rendõr nem jött, mindössze nagy
sokára nehány munkást vetett arra a jószerencse. A jószerencse, mondom, mert
hõsünk szemei zöld karikákat hánytak már a fárasztó nézésben.
- Jöjjenek önök - kiálta -, egy veszedelmes tolvajt tartok
itt a sáncban, sakkba szorítva; fogjuk el gyorsan.
A munkások oda siettek s nem találták ott sem a bõröndöt,
sem a veszedelmes tolvajt, csak a csíkos
takarót. Az le volt terítve ügyesen és ott kacérkodott a sánc tetején.
Hõsünk fejet csóvált s így szólott: no, ez már mégis
különös.
|