|
Piros hajnal hasadt, mosolygott a mennybolt, nevettek a
virágok, mikor a Rékiék Borcsája született. Hajnal hasadása, mennybolt
mosolygása, virágok bûbája mind, mind oda volt festve annak a picike orcáin,
csöpp ajakán s igézõ szemecskéiben.
A szegényes festett bölcsõ, amelyben ringatták, kicsiny
tündérkének lett szivárványos kagylója. A csecsemõ szépsége megaranyozott,
költõivé varázsolt mindent: a bölcsõt, a szobát, a bútorokat, amik olyan
nyomorultan, szegényesen néztek ki nélküle, mint az üres szív...
Ha szép volt mint parányi rügy, még szebb lett mint feslõ
bimbó...
Mintha a teremtés s ennek szolgái, az idõ és természet is
gyönyörködött volna kis kedvencében, minden év szebbé, kedvesebbé tette.
Mikor olyan futkározó, pajkos gyerekké cseperedett, egy
kóbor festõ járt falunkban, kit a régi oltárkép kiigazításával bízott meg az
egyházfi uram, mivelhogy a falu szentje, a derék Mikulás, nagyon be vala immár
kormozva.
A festõ meglátta Borcsát, amint a haranglábánál játszott a
porban, és odafestette azon módon a szent lábaihoz - mosolygó angyalkának.
Ott ül alul kis ingecskéjében, meztelen kacsóit a szakállas
Mikulás felé nyújtva, gyönyörû lábai alatt aranyos diók és almák sokasága.
A falubeliek csak nem bírtak eleinte ráfanyalodni, hogy most
ennek a pirinyó paraszt porontynak imádkozzanak az oltárképen - csak nagysokára
törõdtek bele, mert hát olyan szép, imádságos szája van az istenadtának és
olyan szelíd szemei, mintha a két legkékebb pontocska lenne odalopva a
mennyboltról - szebb tájékra.
Hát még aztán milyen volt Boriska nyíló rózsa korában?
Hét határ tájáról szállt a Kata bogár arra falunk felé
Szófogadó féreg szerelmes legények üzenetvivõje.
Nagy hatalom a szépség, szárnyakat ad kölcsön, amikkel
messze röpülhet az, akit le nem húz a nyomor a porba.
Borcsa zsellérleány volt, apja anyja elhalt: szolgálatba
volt kénytelen lépni. Elhagyta falunkat s sohasem tért többé vissza.
Egész a harmadik vármegyébe ment, madár sem jár arra.
A Kata-bogarak nem röpültek többé a határunk felé...
Hogy mi lett belõle azóta, senki sem tudja, talán senkit sem
érdekel...
Évek jönnek mennek. Az emberek emlékezõtehetségébõl kiszíja
az idõ a régi benyomásokat, mint a napsugár a szövetbõl a régi színt. Réki
Boriskára alig emlékszik valaki...
S ha szóba kerül is, sorsa már nem nyitott könyv, melyet
végtõl végig megolvasnak, tépett falragasz csak, melybõl imitt-amott bukkan ki
egy betû, ha a szél a fölkavart porból fölveti.
Ki törõdne egy olyan szegény teremtés sorsával?
Csak elvétve, vasárnaponkint délután, midõn a falubeliek kiülnek
a házak elõtti padokra s mikor már a falu dolgát olyan szögrül-végrõl apróra
beszélték, hogy már nem egyéb mint az unalom takarója, kerül Boriskára a szó.
- Hová lett? Merre jár? Hová vetette meg sorsának ágyát
szegénysége? Kemény-e az, vagy patyolatos lágy?
Az elbeszélõ végignéz ilyenkor a kérdezõn, gúny-e a kérdése
vagy tán érdeklõdés, szánó szív hajtása - aztán a padokat vizsgálja sorba,
nincs-e eladó lány sok, kivel válogatva, csínján kell beszélni, mert a
szemérmetlen szó nyomot hagy a pártán, mint a lehelet még az acélon is.
- Bizony különös sora van Nem hiába volt kapós a szemnek!
Onnan, ahova szolgálni ment, másüvé szegõdött. Lássák kendtek ilyen az élet!
Addig cserélgette a helyeket, míg végre Pestre került szegény s most...
- Mi történt
vele?
- Talpig selyembe jár.
A hajadon
leányzók, akik olyan áhítattal nézték délelõtt az oltárképet, eltakarják
kötényeikkel orcáikat.
|