|
Párizs nemcsak a
legszebb, leggazdagabb város, hanem a legfényûzõbb is.
És mégis szegény
valamiben. A virágokban.
Nem lehet ugyan
tagadni, hogy vannak virágpiacai, hol a dús marquise éppúgy hozzájuthat drága
pénzen a maga kaméliájához, mint az egyszerû grisette egy-egy szerény
ibolyához, mely olvadékony keblét díszítse, sõt a népes utcák mindenikén van
virágbolt is, mely magában foglalja az összes növényvilág pompáját és fényét,
de annak illata nélkül.
A párizsi
virágok, éppúgy mint sok egyéb Párizsban, mesterségesen vannak készítve s csak
látszólagos élettel bírnak. Csinált melegség által mintegy erõszakosan
elõidézve, szükségképp nélkülözik az üdeséget, a bájt, valamint a tartósságot.
Különösen télen
nehéz Párizsban virágokat nevelni, s csak az méltányolhatja az ezzel járó
fáradságot, aki maga foglalkozik e nemben, mint a kis Lebrun Mari.
Ily körülmények
közt azt lehetne hinni, hogy a virágok termesztése és árulása elõnyös üzlet -
pedig éppen az ellenkezõ, amint azt a Lebrun Mari példája is mutatja.
Lebrun Mari
szegény árva leány volt. Anyját egy év elõtt veszté el s jövedelme a latin
negyed legvégén bérelt kis kertjében költõi gonddal ápolt virágaira s némi
nyugdíjra szorítkozott, melyet La Motte marquisnétõl húzott, kinél atyja
kertész volt.
Mind a két
jövedelmi forrás kicsiny, s szegény Marinak épp mély gondokba merülve ül
kertjében e pillanatban.
Szép, halavány,
tojásdad arcát kis kezébe hajtva, tekintete egy rózsatõn mereng, melyet
boldogult anyja ültetett másfél év elõtt, s melyen két gyönyörû kinyílt rózsa
pompázik. Az egyedüli virág a kertben s elsõ virága a lombos tõnek...
Oh, hogy az a
szegény asszony ott a temetõben nem érhette már meg a nyílását, - pedig
mennyire szerette öntözgetni s milyen gyermekes vágya volt: bárcsak megélhetné
az elsõ rózsa nyílását...
Igen, igen, Mari
- szokta mondogatni. - Az elsõ rózsa az enyém lesz. Egy nagykendõt veszek
rajta. Tudod, olyan barnát, mint a Benoit anyóé.
Úgy van, anyám,
az elsõ rózsa egészen az öné lesz.
De bár holnap
lesz anyja halálának évfordulója, a hálás gyermek e pillanatban mégsem e neki
bár fájó, mégis végtelenül édes emlékeknél idõzik: egész lényét, minden
gondolatát igénybe veszi egy legközelebbi szerencsétlenség.
Dufresne úr, a
házfelügyelõ, csak imént hagyá el a kertet, s rémletes szavai még most is
összeszorítva tartják kis szívét.
Leányasszony, ha
ön huszonnégy óra alatt nem lesz azon helyzetben, hogy negyven franknyi
házbérhátralékát kifizethesse, meg leszünk fosztva azon kellemes helyzettõl,
hogy ön lakónk lehessen.
A szegény Mari tehát a legnagyobb zavarban volt. Csekély
havidíjából, melyet tegnapelõtt hozott át a marquisné komornyikja, alig van
nehány frankja. Istenem, istenem, mi fog történni, ha hajlék nélkül marad?
Szép fekete szemeibõl könnycseppek hullottak a rózsabokorra,
mik úgy fénylettek ott üdén tiszta zöld levelein, mint a valóságos harmat...
Kocsirobogás hallatszék. Fõúri hintó állott meg a kis
földszintes ház elõtt, s La Motte marquisné szállott ki abból leányával.
- Kedves gyermekem! - szólítá meg a felrezzent Marit. -
Komornyikom, ki a szokott csekélységet hozta át önnek, két fehér rózsáról tett
említést.
- Íme, asszonyom - felelt Mari elfogódva, s a két gyönyörû
virágra mutatott.
- Ah! Ezek valóban bámulatos szépek! - kiálta fel a
Marquisné leánya.
Az úrnõ közbevágott:
- Menyasszonyi ruhád ékítésére látszanak nekem fõképp
alkalmasoknak.
Azután a zavarban levõ kis kertésznõ felé fordult:
- Megkaphatjuk mind a kettõt?
- Az egyik már el van ígérve, nagyságos asszonyom! - felelte
Mari sóhajtva.
- Akkor kénytelenek vagyunk a másikkal megelégedni. Mi az
ára?
- Két louis d’or.
- Itt a pénz. Küldje a virágot lakásomra.
Kegyteljes fejbólintással távozott, talán nem is sejtve,
hogy mennyei gondviselés volt, ki végszükségében vigasztalta meg az
elhagyottat. Mari most már képes lesz reggel rendbe hozni tartozását.
Hálás tekintetét az égre emelte.
Oh, anyám - rebegte összekulcsolt kezekkel -, ugye te
kérted, te könyörögted ki ott fenn gyermeked számára e véletlen szerencsét?
Megyek, felkereslek holnap, jó anyám! Elviszem az elsõ rózsát. Te akartad,
neked ígértem, mindig a tied volt. Elviszem, leteszem hideg sírhalmodra...
--------------
Másnap reggel, midõn Mari felkelt, hogy a marquisnõ rózsáját
elküldje, ijedten vevé észre, hogy csak egy rózsa van a bokron; a másik
elhervadt az éjjel és levelei lehullottak...
Minden vére jéggé fagyott s mozdulatlanul, sápadtan állt a
virágától megvált tõnél nehány percig majd hirtelen elhatározással lemetszé a
megmaradt rózsát, s köpenye alá rejtve szilárd léptekkel távozott a St.-Honoré
utcai palotába, La Motte marquisnéhoz.
- Asszonyom! - mondá szelíd, remegõ hangon - a rózsa
elhervadt az éjjel. Visszahoztam a két louis d’or-t.
Az úrnõ megvetõ tekintettel fogadta szavát.
- Tegye oda az asztalra. Ön egy hálátlan, semmirekellõ
leány. Másvalaki nyilván többet ígért a rózsájáért s annak adta. Távozzék ön s
többé ne számítson a nyugdíjra, melyet eddig élvezett.
Fuldokló zokogása egyetlen mentõ szóhoz sem engedé jutni.
Anélkül kellett elhagynia a fényes palotát, honnan egyenest a temetõnek indult.
Ott a leghátulsó zugban egy szegényes sír áll. Letérdelt
elõtte, kivette keblébõl a csodaszép rózsát és odahelyezte a sír közepére.
Majd még közelebb hajolt a néma röghöz. Arcát reátapasztá és
kétségbeesve kiáltott fel:
»Anyám! Oh, kedves mamám, mi lesz belõlem?«
|