EGY FEHÉR RÓZSA TÖRTÉNETE

1877

I. BEVEZETÉS

Bizony csak fényes város az a Budapest. Aki meglátja ragyogó arcát, a tündéri palotákat, a gyönyörû kerteket, a gonddal készült kövezetet, a pompásan ragyogó kirakatokat ezer csecsebecséikkel, drága aranyos selymes portékáikkal, hát annak ugyan miként juthatna eszébe, hogy ott szegény emberek is laknak.

Pedig laknak elegen; és sokkal szegényebb emberek, mint egyébütt hazánk tejjel-mézzel patakzó térein, hol a koldusgyereknek is akad egy küszöb, ahol kialhatja magát, egy eldobott csont, amelyrõl lerághatja ami még rajta maradt, s egy résztvevõ szív, melynek melegébõl neki is jut egy elszálló sugár.

Ott künn a vidéken még a koldusgyerek is jólétben van a budapesti szegényemberhez képest.

De nemcsak az emberek szegények itt, maga a fényes város is sok dologban szenved hiányt. Vize nem jó, levegõje rossz. Sõt még a pompája is csonka.

A gyönyörû rétek üde zöld füvét, a kedves falusi kertek virágseregét hiába keresnéd itt. Nem mintha nem lenne elég a virág; mert hiszen vannak virágpiacok, hol a szegény varróleány éppúgy megveheti nehány krajcáron a maga igénytelen violáját kicsiny pinceszobája tûrhetõbbé tételére, mint az elegáns fõrangú delnõ drága pénzen a virágok királynéját, a pompás kaméliát, mely tündérfényû szalonját fogja ékesíteni. Azonkívül is minden utcában találhatni virágkereskedéseket, melyek a növényvilág összes pompáját egyesítik magokban. De mit ér mindez? Ezeknek a virágoknak egy nagy hibájok van. Mint sok minden a fõvárosban, mesterségesen állíttatnak elõ, szobában neveltetnek mesterséges melegben, minélfogva nélkülözik úgy a természeti üdeséget és bájt, mint a legfõbbet, az - illatot.

Csak az, aki maga is virágtenyésztéssel foglalkozik, tudhatja, milyen fáradságba kerül a fõvárosban ez iparcikk elõállítása, s csak az méltányolhatja eléggé az ezzel járó gondot és ügyességet.

- Ily körülmények között azt kellene hinni, hogy ez egyike a jövedelmezõ üzleteknek, - pedig korántsem így van! A virágtenyésztés és árulás a szegények foglalkozása, s fehér kalács helyett csak fekete kenyeret juttat azoknak. Ezt bizonyítja a Delér Katica története is.

II. A FŐVÁROS VÉGÉN

Delér Katica árva leány és ott lakik abban az alacsony falusi kinézésû házban, a Torma utca legvégén. Maga a Torma utca is csak olyan utca már, amely egészen kiesik a fõvárosból. Szûk, piszkos, gázvilágítása sincs, a telkek egy része beépítetlen s ronda palánkok szegélyezik.

Katica ott bérelt lakást a legszegényebb épületben, azaz hogy jobban mondva anyja bérelte még ki; ott is halt meg szegény a korhadt gerendájú szûk szobában, onnan vitték ki a temetõbe festetlen koporsóját talán azért is ragaszkodik annyira Katica e lakáshoz. Keserû, de mégis kegyeletes emlékek csatolják õt oda.

Azután meg hova is menne egyébüvé? Pénz nélkül sehol sem kerül fedél a szegény elhagyatottnak. Itt is vajmi nehezen tûrik házbérhátraléka miatt. Ha a becsületes házmesterné, a jó Szabó néni közbe nem veti magát egyszer-másszor, már régen kizárták volna szobájából s hajlék nélkül bolyonghatna fel s alá a népes városban, hol még sincsen senki annyi sok között, aki az árvák bánatát észrevegye.

De egyébként is alkalmas neki ez a hely; a kertben is bérelt volt édesanyja nehány ölnyi területet, virágágyaknak. Enélkül nem lenne semmi jövedelme; mert ha nem csurran is, legalább csöppen néha valami a virágtermesztésbõl.

Katica különben is ügyes kertésznõ s szerencsés keze van. A virágok, mintha szinte tudnák, hogy olyan nagyon szereti õket, ápolása alatt gyorsan nõnek, szépségben önmagukat múlják fölül.

Ez a nagy elõszeretet a virágok iránt, úgyszólván hagyományos a családjánál. Nagyapja is, apja is kertész volt a Kiléry grófoknál, akiknek ott a palotájok a legszebb helyen, a Múzeum tájékán. Megboldogult anyja ugyancsak kertészkedõ szülõktõl származott.

Istenem, míg az özvegy Kiléry grófnénál szolgáltak, be áldott jó dolguk is volt! Katica még homályosan emlékszik a kis kerti házra, atyjának becsületes öreg vonásaira és sok egyébre, ami elmosódó foszlányokban szakadozik ki a múltak ködébõl.

Még alig volt hétéves, mikor atyja elhalt, a szép, kényelmes lakásból ki kellett hurcolkodni s örökre búcsút mondani a pompás kerteknek, hol annyit futkosott, játszott az úri gyermekekkel, a kis Pista gróffal és a nálánál valamivel nagyobb Sárika kontesszel.

Ide jöttek törõdött s férje halála fölött kétségbeesésig elkeseredett anyjával, a szegények utcájába lakni. A grófné csekély nyugdíjt rendelt a kertész özvegye számára, abból éltek, abból fedezte édesanyja Katica neveltetését is, mert bármily keservesen esett is szegénysége miatt az özvegynek, férje halálos ágyán ejtett szavait: Taníttasd leányunkat! neveld fel jónak, erényesnek, s nyugodtan halhatsz meg, s én magam is édesebb álmot fekszem odalenn az anyaföld ölében - sohasem feledte el, s inkább saját szájától vonta meg a falatot, csak hogy Katicának meglegyenek a szükséges könyvei és tanszerei.

Az említett nyugdíjhoz csak igen keveset bírt szerezhetni varrással és kertészkedéssel, mert ami az elõbbit illeti, szemei nagyon meggyengültek s a finomabb munka nemigen ment olyan ügyesen, mint hajdan, minélfogva megrendelõi lassanként kezdtek elmaradozni. A virágüzlet pedig, a bekövetkezett pénzszükség miatt, mely az országot sújtotta, pangásnak indult. A virágot úgyis csak fényûzési tárgynak tartják, s az emberek a szûkebb idõben begombolkoznak a fényûzés elõtt.

Öt hosszú évig élt ott a Torma utcában Delérné asszonyom, mindenki szeretetét és tiszteletét kinyerve, mert valóban egyike volt azon derék, a régi világból származott nõknek, kiknek erkölcsisége példányszerû s kiket szegénységük meg nem aláz, hanem inkább fölemel, s a kettõ együttvéve bizonyos dicskörrel önti el tiszteletre méltó lényüket.

Az özvegy Delérné kimondhatatlanul szerette leánykáját, ki - míg õ egyre fogyott, egyre közeledett a sír felé - gyönyörû kis leánnyá fejlõdött, úgyhogy igazi öröm volt végignézni rajta például vasárnap délelõtt, midõn ünneplõ ruhácskájába öltözve, a józsefvárosi templomba indult, szép fekete kötésû imádságos könyvével a hóna alatt.

Szép piros arca volt, oly igézõ piros, mint a legszebb rózsa; nagy, fekete, okos, beszélõ szemek, rubintpiros ajk, karcsú termet; egyszóval olyan volt, mintha jókedvében teremtette volna az isten Még a kissé pisze orr sem tette õt csúnyábbá, hanem úgy illett oda az arcára, mint nagy mûvészek képeire egy-egy hiány, mely még tetszetõsebbekké teszi azokat. Ehhez járult még Katica kedves és szerény modora, mely õt is, éppúgy mint édesanyját, kedveltté tette mindazok elõtt, akik ösmerték.

A szoba, melyben laktak (s melybõl most kifelé áll a kis árva szekere rúdja), igen szerény, de mindig tiszta volt; két ágy, egy az idõk nyomait el nem tagadható dívány, melynek negyedik lába régen valamelyik kemence gyomrában hamvadozik, - egy festett almáriom, egy asztal és egy kakukkos óra (valaha a grófi palotában jobb idõket mutatott) képezték az összes bútorzatot, melyet megszépített télben a tükör melletti állvány, hova a virágcserepeket helyezték el telelõre.

A virágcserepek képezték az õ kis gazdaságukat. Valóságos családtagok voltak azok egyenkint; a gyönyörû verbénák Katica kedvencei, a százados kaktusz, amit még a megboldogult nagyapja ültetett, a különféle színû teljes violák és a csodálatos szépségû téli rózsák, melyek a legtöbbet jövedelmeznek. Azután hosszú sorban következtek az érdekes külföldi virágok, mik mind egy fáradságos élet szerzeményei valának. Alig van egy is, melyhez valamely kedves emlék ne tapadna, emezt a mama oltotta, azt az édesapa szerette nagyon életében.

Delérné asszonyom elõtt legtöbb beccsel bírt egy rózsabokor, mely még egyszer sem hozott virágot. Megboldogult férjétõl hallotta, hogy annak az ágát a méltóságos gróf úr hozta Párizsból a Tuilleriák kertjébõl, vagyis a császári rezidencia parkjából, s mindig emlegette, milyen csodálatos szép fehér rózsák nyíltak a tõn, melybõl két ágacskát szerzett; az egyiket neki (a kertésznek) ajándékozta, és jószerencse, a két beoltott ág közül éppen az fogamzott meg, de mindekkoráig még nem volt virága.

Mikor meghalt az öreg, akkor is figyelmébe ajánlá mintegy sejtelemszerûen e virágtõt nejének, s az meg is becsülte, öntözte, ápolta, nyesegette, de bizony hasztalan, még csak rügyöt sem eresztett annyi éven át.

Pedig egész életében semmit sem várt nehezebben A képzelõdés tündéri, káprázatos bûbájjal ruházta fel a majdan kinyíló fehér rózsát.

És íme, a rózsa e télen váratlanul két rügyöt bocsátott, mely lassankint bimbóvá kezdett gomolyodni. Képzelhetõ a szegény asszony öröme.

- Látod, Katica - mondogatá -, sokért nem adom, hogy ezt megértem. Meg fogom látni a tõ elsõ virágát, a francia császárok rózsáját.

Máskor meg így szólt:

- Boldogult apád nekem ajándékozta e rózsatõt, gyermekem. A rajta kinyíló elsõ rózsa tehát az enyém lesz, s ha aztán a nemes rózsatõt jól eladhatjuk, egy nagykendõt veszek az árán. Tudod, olyan barnát, mint a házmesternénié.

- Igen, anyám - mondá Katica elragadtatva anyja örömén -, az elsõ rózsa a magáé lesz.

- Istenem, milyen jó, hogy megérem ezt az örömet! Mintha boldogult férjem szólana hozzám a másvilágból a levelek rezgésében.

Ah, de szegény nem érte meg a rózsa kinyílását.

Egy napon hirtelen rosszul lett, mellét iszonyú szúrások kínozták; a fuldokló köhögés reggeltõl estig tartott szakadatlanul. Tovább azért nem, mert megszûnt élni Ki tudja, milyen betegségben halt meg; orvos nem volt mellette, csak Katica zokogott ott keservesen, kétségbeesetten. Különben is a szegény ember felõl ki törõdik: hogyan, miben halt meg; elég annyit tudni róla, hogy csakugyan meghalt.

Halála elõtt pár pillanattal intett Katicának, hogy hozza közelebb a rózsabokrot, hadd szagolja meg a fesledezõ bimbót.

Mélyet sóhajtott.

- Nincs szaga - rebegé -, még nincs, Katica, de lesz, majd meglátod, hogy lesz. Mit gondolsz, meddig kell még rá várnom?

- Egy hétig, édesanyám.

- Sok - hörgé és félkönyökre emelkedék, de csakhamar aláhanyatlott. - Nagyon sok, nehéz lesz megvárni!

És nem is várta meg szegény.

III. NYOMORBAN

Katica fájdalmát nem is kíséreljük leírni, a toll gyenge arra, a szó kevés ahhoz. A temetési költségek sokba kerültek, s nem volt honnan fedezni. Katica a jó házmesternét elküldte az özvegy Kiléry grófnéhoz, s az küldött is tíz forintot, és megüzente az árvának, hogy az özvegynek szánt nyugdíjt reá is kiterjeszti. De a tíz forint kevés volt, a kis Katicának minden ruhanemût el kellett zálogosítani lelkiismeretlen uzsorásoknál, hogy a huszonnégy frt-ot tevõ temetési kiadást elõteremtse. Össze lett hozva, s föld alá került annak az árán mindaz, ami legdrágábbja volt a földön...

És ezután következtek a súlyos napok. Két állandó lakó költözött az árva elhagyott, üres szobájába: elõször a bánat, azután a nyomor.

És ez a két lakó mind nagy udvarral jár.

A nyomornak borzasztó következményei vannak. A háziúr megparancsolta a házmesternének, a különben jószívû Szabónénak, hogy a gyermeklánytól követelje be a házbértartozást, ha nem fizet, lökje ki az utcára.

Arról is gondoskodott a szívtelen ember, hogy a házmesterné pontosan teljesítse parancsát, mert elbocsátással fenyegette, ha tovább is elnézõ lesz a lány iránt a saját gazdájának rovására és kárára.

Szabóné tehát kényszerítve volt a komoly föllépésre, s épp azon percben, midõn történetünk kezdõdik, hagyá el Katica szobáját, hol közölte vele a megdöbbentõ valót.

Kati elfásulva ül ott az ágy szélén, mint akit villám megcsapott. Azt hitte, nem is érheti már több csapás anyja halála után s íme, milyen új szerencsétlenség megint.

Szép halvány, tojásdad arcát kis kezébe hajtva, szemei megtelnek könnyekkel, szíve lázasan dobog a felindulástól.

Majd felkél, s kezeit tördelve futkos ide-oda a szobában Most mindjárt, még az éj beállta elõtt ki fogják lökni a gonosz, könyörületlen emberek.

Mit tegyen, mit tegyen? Csak még nehány napig maradhatna itt Oh, csak ne volna még olyan közel az iszonyú perc, midõn kizárják innen, hova annyi emlék köti.

Kétségbeejtõ állapot! Ott künn lesz, az isten ege alatt, kidobva a széles világba, melynek négy vége van, és nem fogja tudni, hogy merre, hova menjen...

De mit érne vele, ha ott maradhatna is holnap, holnapután. Mit érne odábbtolni azt, aminek úgyis be kell következnie? És mégis hogyan segítsen magán?

Letérdepel kedves virágai közé, melyek szinte nélkülöznek vele együtt (ma nem volt fûtve a szobában), s melyek meg fogják érteni az õ véghetetlen nagy zavarát, s talán tanácsot adnak neki...

A rózsabokron épp ma nyílt ki teljes pompájában a két fehér rózsa. Oh, milyen gyönyörûek! Milyen kár, hogy a bánat ideje van most, s nem örülhet, nem tud örülni nekik.

Lehajolt a rózsabokorhoz, megcsókolta az egyik rózsát, azt, amelyik elõször nyílt ki, amelyik az anyjáé, mert most már odaviszi a sírhalmára. Fekete szép szemeibõl könnycseppek hullottak a rózsabokorra, mik úgy fénylettek ott, mint a valóságos harmat.

- Virágok, édes hû virágok, akik ösmertétek apámat, anyámat akik jobbak vagytok, mint az emberek, akik beszélni nem, csak érezni tudtok: szólaljatok meg és mondjátok meg, mit tegyek én?

A gyermekleány a nagy sírásban elaludt, ott a virágállvány alsó padkájára hajtva fejét.

És a hû virágok megmondták, mit tegyen.

Mikor fölébredett, eszébe jutott, hogy az ágynemûjét elzálogosítja; kitelik belõle a házbértartozás felerésze: öt forint, a másik öt forintért meg talán elvár a háziúr egy-két napig.

Arra nem mert gondolni, hogy hát két nap múlva honnan veszi a másik öt forintot?

Rögtön szándéka kiviteléhez fogott, s Szabó nénit megkérte, hogy menjen el a Kiléry-palotába, híjja el onnan az öreg Csonka Istókot, szülei hajdani jó barátját, azzal fog tanácskozni.

Csonka Istók becsületes öregember volt, aki a grófi ház szolgáltában öregedett meg, s jó szívvel viseltetett a meghalt Delérhez, úgyszinte nejéhez is, - minélfogva nem késett a Kati kérelmének azonnal eleget tenni; magával hozván unokaöccsét is, aki külföldön, világhírû kertekben tanulta ki mesterségét s igen kegyelt egyén volt a virágkedvelõ grófi család elõtt.

A fiatal kertész meg volt lepetve, amint a szobába beléptek, hol Kati kisírt szemekkel fogadta õket.

- Nos, mért hivattál, gyermek? - szólt az öreg szokása szerint mennydörgõs hangon. - Itt vagyok, eljöttem - folytatá -, de ha te jöttél volna, sem harapta volna le az orrodat senki. Ki vele hát szaporán, mi a baj?

- Azt hittem, Csonka bácsi, hogy csak egyedül fog eljönni - mondá Katica félénken, az idegen fiatalemberre pillantva.

- Az unokaöcsém ez, a Károly. Miatta beszélhetsz. Egyébiránt ha alkalmatlan, mindjárt a pokolba kergetem...

A fiatal kertész fülig pirult.

- Bocsásson meg, de nem hittem, nem gondoltam - tagolá zavarral, s távozni készült, némileg sértõdött arccal. De e pillanatban Katica olyan esengõ nyájasan, olyan bocsánatkérõn, szelíden nézett rá, mintha szavakkal mondaná: Istenem, lássa, én nem tehetek róla, hogy olyan gyáva vagyok és nem merek, nem tudok ön elõtt beszélni arról, amirõl akarok.

Távoztával Katica leplezetlenül elõadta az öregnek baját. A vén, könnyelmû, de jószívû Csonka annyira át volt hatva a fájdalomtól, hogy elõször életében könnyezett, és csakugyan õ sem látott egyéb mentõeszközt az ágynemû elzálogosításánál.

- Egy-két napig beéri tán vele a háziúr, aztán majd gondoskodik, akire az ilyen gondoskodást legörömestebb tolják rá az emberek: a jóisten.

Az öreg szemeibõl csak egyre csurogtak a könnyek, s hogy azokat letörölje, elfordult Katicától, mialatt az egy nagy batyuba kötötte össze a párnákat és a derekaljat; és hogy a kínos hallgatásból egérutat leljen, elkezdte nyakra-fõre dicsérni a két fehér rózsát, esküdve, mint a vereshagyma, hogy ilyen szép virágot még a burkus király sem látott soha...

Azután vállára vette a batyut, kopott kalapját szemeire húzta, hogy ne látszassék azoknak veressége, s még ott künn is, hogy elõtörõ szomorú gondolatjait elhessegesse a saját szavaival, folyton ezt dörmögte:

- Milyen rózsák! Milyen gyönyörû fehér rózsák!

IV. A MEGLEPETÉS

Az öreg Csonka Istók nem sok idõ múlva visszatért; sugárzott arca az örömtõl, ahogy belépett a kis hajlékba.

- Szerencsésen jártam - kiáltotta már messzirõl -, hét forintot kaptam. Igaz, hogy az az átkozott uzsorás levonta az elsõ havi kamatot, amit hetven krajcárra számított. - Na, most, kedves húgám, öt forintot beadunk a hiénaszívû háziúrnak, a többi pedig jó lesz neked arra a pár napra, míg valamerre fordul a sorod.

Úgy is lett. Szabóné tüstént követségbe ment Kapros Zakariás háziúr õnagyságához. (Budapesten a háziurak még a Torma utcában is nagyságoltatják magukat.)

Az érdemes férfiú elfogadta az öt forintot, de a kérelmet meg sem hallgatta.

- Ne is beszéljen, házmesterné. Ismerjük már az ilyen madarakat. Az efféle földhözragadt koldusnép elszökik a házbérrel.

- De nagyságos úr, csókolom a kezét, az egy nagyon becsületes leány...

- Ha becsületes, hát annál könnyebben kap valakitõl kölcsön rongyos öt forintot.

- Utána fog járni, csak egypár napi halasztást tessék engedni neki.

- Egy felet se. Értette, házmesterné, egy felet se. Ha holnap reggel nem fizet, ki kell hányni. Mibõl éljek én, ha minden jöttmentnél odavész a házbérem?

Ezen rettenetes beszéd után mit tehetett mást Szabóné, mint hogy ott hagyta a kõszívû embert. Azonban most következett a nehéz feladat: hogy adja tudtul a szegény leánynak a borzasztó izenetet? Hiszen ha meghallja, meghasad a szíve ily lelketlen bánásmód súlya alatt.

Oh, hogy a pesti háziurak oly kegyetlen, érzéketlen emberek, akiknek a keblükben nincsen egy szemernyi érzés.

Szerencsére még nem távozott el az öreg Csonka. Szabóné, azt mondta Katicának, hogy minden rendben van, a háziúr elvár egypár napig. Eközben azonban szemével intett az öregnek, mibõl az megtudta, hogy éppen ellenkezõleg áll a dolog. Ott kinn az udvaron aztán elmondta a házmesterné Csonkának, hogy mily rossz kedvében találta a háziurat, hogy az reggelnél tovább nem várakozik.

Az öregnek a bosszúságtól szikrázott a szeme, s bizonyos, hogy magában kívánt is valamit a háziúrnak.

- Ez rettenetes, ez borzasztó! Így üldözni ezt a szegény teremtést.

- Mit tegyünk, mit csináljunk?

- Megvan - súgta örvendve az öreg Csonka -, megvan! Egy pompás gondolatom támadt, ez jó lesz, ez segíteni fog. Ki lesz fizetve a szörnyeteg; s aztán a leány nem marad itt tovább. Elvisszük szolgálatba; tisztességes szolgálatba, jó helyre, hol fel fogják ismerni az õ becsületességét, jóságát.

Ezzel eltávozott az öreg. A házmesterné pedig sokáig gondolkodott afelett, hogy ugyan mit fog tenni ez az ember, aki igaz, hogy derék, becsületes és jószívû, de szegény, mint a templom egere, maga is kegyelemkenyeret eszik unokaöccsénél, a Károly kertésznél.

Katica ezalatt megkönnyebbült szívvel rendezett, rakosgatott a szobában. Ifjúi lelke, hogy ha bár pillanatra is, elmúlt a veszély, ismét visszanyerte rugékonyságát: nem látta oly rémesnek helyzetét, de sõt arról kezdett gondolkozni, hogy mit tesz, miképpen fogja most már igazítani sorsát. Az bizonyos, hogy itt egyedül nem maradhat. El fog menni valamelyik virágkertész ismerõséhez, s elszegõdik kertészleánynak. Ismerik, szívesen felfogadják, s az isten majd csak megsegíti valahogy. Azután meg édes jó anyja áldott szelleme is õrködik felette. Igen, az a jó lélek, aki õt úgy szerette, aki neki mindene volt ezen a földön, vigyázni fog rá ott fent az égben.

Ott fent az égben! Ott van! Az a fényes, az a ragyogó csillag, mely oly szépen tündököl be kisded szobája ablakán, bizonyosan az õ szeme. Az lesz, nem lehet más...

A gyermek az oly fényesen tündöklõ csillagra szegezte tekintetét, s nézte, nézte sokáig a rezgõ, tûzgolyócskát, és lassan térdre ereszkedett.

Anyám, édes jó anyám, õrködjék felettem, vigyázz lépésemre, jelenjél meg álmaimban, és jöjj segítségemre sok nagy bajomban. Én szüntelen érted imádkozom, én nem feledlek tégedet...

E percben szívéhez kapott a leány, s megrezzent egész valójában.

Nem feledlek tégedet!

Oh, én bûnös leány, könnyelmû teremtés! Hiszen már az elsõ nap is elfeledtelek A rózsa, a te rózsád, melyet úgy szerettél, melyet annyira magadénak vallottál, anyám, kinyílott, s én azt elfeledtem neked odaadni. Bocsáss meg, édes jó anyám, ezért. Hiszen te tudod, te látod onnét a fényes csillagból, hogy mennyi a szenvedésem De várj csak, egy percig várj még, a rózsa tied lesz, sírodra teszem azt most mindjárt, még az éjjelen. A rózsa tied, jó anyám!

A leány a virágállványhoz lépett, felemelte a tündéri szépségû rózsát, mely az esthomályban mint a gyémánt ragyogni látszék.

- A rózsa tied, jó anyám! - ismétlé, s eközben sietve világot gyújtott, hogy a kissé csípõs hideghez felöltözködjék.

Amint ruhácskái és nagykendõje után keresgél, sebes kocsizörgést hall a város felõl, mely pillanat múlva az õ házuk elõtt némult el. Az udvaron zaj támadt. Szabóné lépteit hallja; hallja azt is, amint felsikolt:

- Jézus Máriám! Kiléryné méltósága!

Katica megrezzent e név hallatára. Izgató sejtelem szállta meg, hogy hátha õt keresi a grófné.

És valóban úgy volt. Kiléry grófnõ csakugyan õt kereste, a másik pillanatban pedig már szobájában állott. Utána mindjárt az öreg Csonka lépett be, azután pedig a házmesterné.

- Kegyed Delér Katica, gyermekem? - szólott a grófné az ámuló leányhoz lépve.

- Én vagyok - rebegte az csaknem öntudatlanul a rendkívüli meglepetés miatt.

- Kegyedrõl az öreg Csonka sok szépet beszélt nekem, s különösen egy csodálatos rózsatõrõl tett említést. Mutassa, édesem, azt a rózsát, bírni óhajtanám.

Csonka a virágállványhoz ugrott s felemelte a becses virágot.

- Ah, valóban pompás - kiáltott fel a grófné -, meg tud-e, gyermekem, e virágtól válni? Szükségem lenne arra.

Katica felszisszent, mintha szívébe nyilallt volna valami.

- Nem felel?

- Méltóságos grófné, az a virág nem az enyém - rebegte félénken a leány.

- Hát kié?

- Az édesanyámé.

- Aki meghalt? Bohó gyermek, õ lent a sírban nyugszik, neki nincs többé virágra szüksége. De jól van, tudom, mit akartál mondani; a virágot õ ápolta, õ gondozta, az övé volt, fájna neked attól megválni. Légy nyugodt, én nem is kívánom magát a rózsatõt, csak a kinyílott virágot, sõt nem is kell mind a kettõ, megelégszem az egyikkel.

- Odaadom, odaadom, méltóságos grófné - szólt most a leány hevesen, és örvendezve, mintha valami nagy tehertõl szabadult volna meg.

- Helyesen, gyermekem, tehát megalkudtunk. Holnap többi virágaidból egy kis csokort fogsz készíteni, éspedig úgy, hogy a rózsa képezze benne a fõdíszt. És el fogod hozni kastélyomba a csokrot. A leányomé lesz az, aki holnap este fog elõször bálba menni. Minõ felségesen fog állani a kezében e rózsa, amilyen bizonyára az egész bálban nem lesz több. De hol is lehetne téli idõben ily remek szép virág! Hallottam, megtudtam Csonkától helyzeted szomorú voltát. Értesített, hogy gyors segélyre van szükséged. Íme, gyermekem, fogadd e pénzt, fedezd vele sürgõsebb kiadásaidat. Aztán majd gondoskodunk a továbbiakról.

Így szólt a grófnõ, s azzal két darab tízforintost nyomva a leány kezébe, köszönetet sem várva eltávozott.

Katicának alig volt annyi lélekjelenléte, hogy kikísérje magas látogatóját.

- Na, ilyet még nem értem, mióta az eszemet tudom - szólott Szabóné, mikor a hintó elrobogott.

S aztán folytatá:

- Ez az isten különös kegyelme, Katica! Lásd, hogy viseli gondját a legfõbb Jó azoknak akiket szeret. Hogy fordítja örömre a bánatot. Holnap majd kifizetjük a drágalátos háziurat. Azután meg untig elég marad arra is, hogy a holmidat kiváltsd. Igazán csak szerencsés is vagy te, Katica. No, gyere csak, hadd csókolom meg a homlokodat, te árva lélek. Azután pihenj le. Adj hálát a jóságos istennek, imádkozzál drága jó anyád mennyei üdveért. Jóéjszakát, kedves leány! Jó éjt!

V. AZ ANYA SZEME

Katica sokáig nem tudott elaludni. A végtelen izgatottság, mit a nap folytán átélt, az esti öröm, a csodálatos meglepetés: sokáig foglalkoztatták gondolatát. És a fényesen rezgõ csillag az ablakon át folyvást rászórta aranysugarait. Majd bûvös álmot hintett szemére, s az aranysugarak szárnyain leszállott a szunnyadóhoz, tündéri káprázattal töltve be a szobát. És beszélt a csillag, lágyan, édesen, ahogy a legjobb anya szokott volt beszélni. Azután a sugarakra helyezte õt, s szállt vele messze, messze oda, hol a nagyon sok csillag ragyog. Ah, minõ szép volt az út, mi fényes a jók hazája, és mi határtalan az öröm, mikor drága anyjának kebelén pihent, érezte csókját, hallotta beszédét!

A jó leánynak boldog volt alvása, boldog ébredése. Reggel legelsõ dolga volt a grófnõ rendelésének eleget tenni. Sorra vizsgálta minden virágát. Ahol egy feslõ bimbót, kinyílt virágot megpillantott, gondosan lemetszette. Már leszedett minden virágot, csak a rózsa volt még hátra. Hozzálépett a gyönyörû növényhez, lehajolt, késével érintette a felségesen kinyílott virágot. És, ah borzalom! Mikor metszette, mikor megérintette, lehulltak szirmai a fehér rózsának.

A szerencsétlen gyermek megkövülten állott ott, ereiben a vért megfagyni érezé...

Irgalmas Isten, mi történt velem! Oda vagyok, meg vagyok semmisülve!

Ah, mindeneket látó isten, ha te rendelted így, ám teljesüljön szent akaratod!

Azzal vigyázva lemetszette a másik rózsát, mely még oly teljesen nem virított ki, mint meghalt testvére. Egy szirma sem hiányzott. És a többi virágot körülte helyezé, a csokrot gondosan összekötötte. Vette nagykendõjét s egy pici kosárba rejtve a csokrot, a kora reggel csöndjében kiosont a házból.

A városba sietett, a Kiléry-palota felé irányozta lépteit. Majd egy órába került, míg a tekervényes zig-zug utcákból kibontakozva, végre a palotához ért. Az épület elõtt lassítva lépteit, félénken nézett a nagy kapura, melynek egyik szárnya ki volt nyitva. Már-már belépett rajta, midõn fogyni érezte bátorságát, és csak elhaladt mellette. Vagy kétszer ismételte, mikor végre belépett a palota udvarára. Alig halad pár lépést elõre, midõn a vele szemben levõ oszlopcsarnokból hang üté meg füleit:

- Ily korán itt vagy, édes gyermekem! Erre, erre! Vezessétek hozzám.

Katica megrettent a hangra, s úgy érezte, mintha lábai legyökereztek volna.

Egy nõcseléd közeledett hozzá.

- Jöjjön, kisasszony, a grófnõ várja kegyedet.

Katica gépileg követte a szobalányt.

- Elhoztad a rózsát? - kiáltott felére a grófnõ.

- Nem, méltóságos asszony - rebegte a lány.

- Mi az, nem hoztad el és miért nem?

- Elhoztam, de nem adhatom - fuldoklá a szegény árva. Majd erõt vett magán. - Itt van a húsz forint, visszaadom. A rózsától nem válhatok meg...

A grófnõ a meglepetés és a bosszúság miatt csaknem elájult.

- Tehát rászedtél, hálátlan! - kiáltott fel. - Bizonyosan másvalaki többet ígért érte, s annak adtad, ugye? Menj szemeim elõl, hitvány koldus. Takarodjál...

Katica az asztal sarkára tette a pénzt és csaknem eszmélet nélkül tántorgott ki. Az ajtóban lerogyott.

- Kegyelem, grófnõ! - esengett összetett kezekkel.

- Dobjátok ki a nyomorult tettetõt - rivallt rá a grófnõ.

A szerencsétlen sorsüldözött gyermek már érezte a szolgák erõs markát.

- Távozzanak! - sikolt fel ekkor - ne érintsen senki!

Mintha új erõ szállott volna tagjaiban, felugrott s csaknem futva elsietett.

Ott kint az utcán ismét zsibbadtság szállta meg; a falhoz támaszkodva tántorgott tovább.

A grófnõ nem állhatta meg, hogy az ablakon ki ne tekintsen. Talán bántotta a lelkiismeret, hogy oly durván bánt a védtelen árvával, vagy talán égett a kíváncsiságtól, hogy vajon hová viheti a rózsát? Elõcsengette a szobalányt.

- Hívja hamar valamelyik gyorslábú férficselédet, talán Károlyt, a fiatal kertészt.

- Károly - így szólt a grófnõ a lihegve elõérkezett fiúhoz -, látja ott azt a gyermeket? Menjen óvatosan utána, s távolról kísérje figyelemmel, tudja meg: hova megy, mit csinál, s hozzon nekem hírt. Megértett?

- Igenis, méltósága.

Az árva leány ment, mindég gyorsabban, mintha csakugyan félne, hogy üldözik. Szemei könnyben úsztak, s könnyein keresztül látta, hogy egy fényes csillag rezgõ sugaraival inti, hívja õt.

Megyek, anyám, megyek! Ne ints, ne hívj, megyek! Viszem azt, ami a tied. Nem engedtem elrabolni, mert ahhoz neked van igazi örököd.

És kebeléhez szorítva a kis kosárkát, összehúzta kendõjét, s egészen beburkolta azzal a féltett kincset. És ment tovább, azaz hogy már futott ki a városból, a nagy fákkal szegélyzett sétaúton.

Károly alig bírta õt követni.

Végre nagy kõfalú helyiség elõtt, egy vasrácsozatú kapunál, melynek homlokán aranyos betûkkel e szó ragyog: Feltámadunk - megállott az árva. Gyönge kezével felnyitotta a kaput. Belépett. A temetõ néma birodalmában volt. A magasan felnyúló gránitoszlopok elõtt gyorsan elhaladva, csakhamar egy szûk ösvényre tért, mely a szegények fakeresztjeihez vezetett. Egy frissen hantolt sír elõtt, ott a szegényosztály legvégén, megállott. Megcsókolta az egyszerû keresztet, melyen a szerény koszorú már elhervadt. Azután letérdepelt, maga mellé letette a kis kosarat. Imádkozott. Most kitakarta kincsét, s kivette a csokrot, melynek közepén elragadó szépen mosolygott a fehér rózsa. Megcsókolta a virágot s azzal a sírra, a kereszt tövéhez helyezte azt. »Itt van, elhoztam a te virágodat, drága jó anyám!« - susogta, s újból megölelte a keresztet, s csókolta sokszor, számtalanszor a rideg fát.

»Anyám, egyetlenem, ne hagyj el, végy magadhoz. Nincs e földön senki, aki szeretne engemet; üldözött, gyámoltalan lény vagyok. Elveszek, elpusztulok nélküled. Anyám, végy magadhoz!«

Így esengett, így zokogott a szenvedõ árva, mialatt forró könnyei a fagyos fára tapadtak; a hó nagy pelyhekben elkezdett hullani, hogy egyenlõen a halál leplével fedjen be leányt és anyát.

Károly meghatva nézte e megindító jelenetet. Bármily erõs természetû volt is máskülönben, nem fojthatta vissza könnyeit, és nem bírt meghatottságán uralkodni. A szenvedõ alak felé lépett. Majd megállott, be akarta várni, míg a szegény teremtés kegyeletes szent foglalkozását bevégzi. De az alak sokáig nem mozdult. Azon helyzetben térdelt folyvást, görcsösen átölelvén a keresztet. Károly már egészen közelében volt, s várta, hogy mikor riad fel az árva. Az meg se mozdult. »Hátha baj érte e szegény szenvedõt« - fûzé gondolatait Károly, s egészen közel lépett hozzá. Gyöngéden érinté s nevén szólítá. A leány nem felelt. Az ifjú megijedt, s szörnyû sejtelme támadt. Lehajlik, nézi, vizsgálja az alakot. Sejtelmét mindinkább valósulni látja...

- Irgalmas ég meghalt! - kiáltott fel, amint hozzátérdelve közelrõl nézte meg a halálravált arcot.

Gyorsan, mint csak lehet, a nagykendõt ráburkolja egészen, s elszakítva a kereszttõl, mit még akkor is magához ölelve tartott - ölbe vette a szerencsétlent, és sebes léptekkel a temetõõri lakhoz sietett.

Segítséget! - kiáltott már messzirõl - segítséget hamar!

A temetõõr jószívû neje gondozás alá fogta az árvát, dermedt tagjait hóval dörzsölte, erõs szesszel mosta homlokát s ajkait. Károly pedig elrohant a városba orvosi segítségért.

Mikor az orvossal visszatért, az elalélt gyermek már akkor magához tért, felnyitotta szép szemeit, és susogva kérdezte a jó asszonytól: mi történt vele?

Az aztán elmondta, amit tudott, hogy egy ifjú ember, ki Bihari Károlynak, a Kiléry gróf kertészének mondta magát, élettelenül hozta ide.

Katica a történet másik részét mondta el, hogy anyja, édes jó anyja, sok-sok angyallal leszállott hozzá s hívta, kérve-kérte, hogy menjen vele.

- Köszönöm szívességét, Károly - szólt a leány, midõn az ifjút megpillantotta -, de nem tett nekem jó szolgálatot; jobb volna nekem ott fent az égben, ahol van édesanyám. Itt lent kín, nyomor, üldözés a részem.

- Nem, kisasszony, istenemre nem! Oh, engedje meg, hogy védõje, oltalmazója legyek, és hogy összezúzhassam azokat, akik kegyed angyali nemes szívére bánatot hoznak.

- Hagyjon el, Károly! Fogadja még egyszer hálámat, és ne aggódjék többé sorsom felett.

- Ne szóljon így, kisasszony, hiszen önnek erõs védõre van szüksége, hiszen ön egy perccel elõbb még a halál karjaiban volt. Legalább most fogadja el segélyemet, kocsit hoztam, hogy lakására mehessen.

- Azt elfogadom - súgta a még mindig nagyon szenvedõ leány.

VI. A GRÓFNŐ

Kiléry grófnõ nyugtalanul várakozott Károly után. El nem bírta képzelni, hogy hol késhetik annyi ideig. Óra óra után múlt, s az ifjú kertész még mindig nem érkezett meg. Már délfelé járt az idõ, midõn végre aztán nagy lihegve megjött.

- Hol járt ennyi tenger ideig? - hova vitte a gyermek a rózsáját? - mit tett azután? - valának a grófnõ rohamos kérdései.

Károly ahogy össze tudta szedni hamarosan gondolatait, híven elbeszélte a történteket.

A grófnõ megilletõdve hallgatá egész odáig, hogy Katica anyja sírjára helyezte a rózsát.

- Istenem! - kiáltott fel akkor - és én mily szívtelen voltam ez angyal jóságú gyermekkel szemben. Hiszen õ maga mondta, hogy a rózsa az édesanyjáé, azt nem adhatja, s én mégis oly embertelen voltam kívánságommal. És mi történt azután?

- Azután, méltóságos asszonyom, a szegény nagy szívfájdalmában elájult, görcsösen átkarolva a sírfát öntudatlanul hanyatlott a fagyos göröngyökre.

- Szent isten és ott megfagyott az elhagyatott árva! - kiáltott fel ijedten a grófnõ.

- Nem, méltósága, a gondviselés küldött valakit, aki megmentette az elaléltat, és gondosan kis lakására hazavitte. Õ most otthon van, meleg szobában jószívû asszonyok ápolják, becsületes orvos gyógyítja.

- Gyorsan fogasson be, Károly, meg fogom látogatni az angyal szívû gyermeket, és jóváteszem, ha még nem késõ, hibámat. Gyámolítója, anyja helyett anyja leszek az árvának.

- Az isten meg fogja áldani méltóságát - rebegte Károly, miközben sietve eltávozott az úrnõ rendelését teljesíteni.

*

A grófi fogat hamar elért a Torma utcába. Lehet, hogy Károly, aki az inas helyén a kocsis mellett ült, segített a kocsisnak nógatni a lovakat.

De szükséges is volt sietni, mert a Torma utcai kis házban nagyon szomorú dolgok valának készülõben. Kapros Zakariás háziúr õnagysága rettenetes módon be akarta váltani szavát. Amit mondott tegnap a házmesternének, azt kérlelhetlenül végre akarta hajtani. Reggel nyolc óra táján hívatta Szabónét.

- Fizetett a gyermek? - kérdezte.

- Még nem - válaszolta félénken Szabóné -, most nincs itthon, de hazajön mindjárt, s akkor bizonyosan fizet; én tudom, hogy fizet - erõsíté a házmesterné.

Hazament a szegény gyermek, de mily állapotban. Betegen, félholtan. Az mindegy volt Kapros Zakariás úrnak, õ nem tudott más nótát fújni, csak a magáét: Adós, fizess!

S mikor aztán nem gyõzte várni Szabónét a pénzzel, rosszat gyanítva lement a Katica lakásába rendet csinálni.

Ott feküdt a beteg leány izzó homlokkal, megtört tekintettel. Mellette ült a temetõõrné és Szabóné. Mindketten felrettentek, mikor a háziúr belépett.

- Na, ugyan szépen vagyunk. Hát magának mi dolga van itt, Szabóné? Talán bizony egyetértünk a csalóval?

- Nagyságos úr, csókolom a kezeit, nagyon beteg e szegény leány, szívtelenség volna magára hagyni.

- Teszi magát a kitanult kópé. Tudom én jól. De engem ugyan lúddá nem tesz. Hát hallja maga, Katica, tudja-e, hogy régen elmúlt a fertály, s a házbér felével még mindig adósak vagyunk? Ezt nem tûröm tovább, engem nem lehet kijátszani, vagy fizet, vagy az utcára dobom ki.

- Némul el, nyomorult hiéna! - kiáltott e percben valaki a pitvarból. A másik pillanatban pedig egy hatalmas kéz belökte az ajtót.

Kiléry grófnõ lépett be a feltárt ajtón, s arcából kikelve, fékezhetlen dühvel rárohant a megdöbbent háziúrra, s nem csekély erõvel eltaszította azt a beteg ágya mellõl.

- Miféle szörnyeteg ez - szólt ekkor végtelen megvetéssel -, hogy van lelke egy szerencsétlen beteg leányt galádul megtámadni?

- Én pénzemet követelem - hebegte a háziúr. - Ez itt az én házam, nekem jogom van itt lenni. De ön kicsoda, asszonyom, hogy merészkedik kezét rám emelni?

- Az vagyok, aki önt most innét tüstént kidobatom, s ha be nem fogja a száját rendõrökkel elkísértetem. Ön egy nyomorult támadó, én pedig védõje vagyok ez árvának.

Kapros úr elbámult e merészen ejtett szavakra. De csakhamar ismét visszanyerte bátorságát, s elkezdett pénzrõl, háziúri voltáról fennhangon beszélni. Ekkor a grófnõ intett Károlynak. Annak sem kellett több, megfogta a zsugori nyakán a bõrt, s úgy kiemelte a szobából, mint egy macskát, ott kint pedig úgy le találta tenni, hogy szinte megnyekkent bele.

Persze ebbõl iszonyú lárma keletkezett. Hogyne, mikor a háziurat saját házából kidobják. Kapros Zakariás elkezdett ordítani s rendõrökért kiabált. A nép összecsõdült, s megérkezett a rendõrség is két drabant képében. Kapros úr a rend képviselõinek elõadta sérelmét, megmutatta a helyet, ahova kidobták, megtapogattatta testének megsérült részeit, s mindezek alapján kért igazságtételt.

A rendõrség Kapros úr vezetése mellett bevonult a Katica szobájába. A grófnõ komolyan, összefont karokkal állt a szoba közepén, úgy mint egy igazi méltóságos alak.

- Önök rendõrök! - szólt arisztokratikus hangsúlyozással. - Éppen szükségem van önökre. Egy gonosz embert akarok letartóztatni, aki nyomorult galádsággal betört egy védtelen leányhoz, s azt halálos beteg ágyából a csikorgó hidegbe akarta kidobni. Hogy azt ne tehesse, én dobtam ki a semmirekellõt, most pedig kívánom, hogy a törvény elõtt is elvegye méltó büntetését.

A rendõrök összenéztek, s úgy látszott, mintha valamit szerettek volna egymástól megtudni.

- Nem ismernek? - szólt - grófné némi gúnnyal. - Íme itt van névjegyem. Én, Magyarország elsõ zászlósurának a neje, parancsolom, hogy ez embert tartóztassák le!

A rendõrök, amint leolvasták a névjegyrõl a grófnõ nevét, csaknem keresztet vetettek ijedtükben magukra. És második parancsot nem várva, Kapros Zakariáshoz fordultak, közrevették s kezdték vezetni, úgyhogy a lába sem érte a földet.

- Irgalom boldogtalan tudatlanságomért! - ordított fel Kapros úr. - Kegyelem, grófnõ! Inkább elengedem Katicának a házbérét - tette hozzá együgyû naivsággal.

- Legyen - szólt lecsillapulva a grófnõ -, tehát megbocsátok. De nagylelkûségére nincs szüksége e leánynak, aki e perctõl fogva az én gyermekem. Itt van az ön házbére s itt van még két forint kidobási fájdalomdíjul.

Kapros úr megszégyenülve szedte össze az elibe dobott bankjegyeket s aztán rendõreivel együtt elkullogott.

A beteg leány feje folytonosan lázban égett. A körülte történõ dolgokból mit sem tudott. Nem érezte, mikor a grófnõ hozzálépett, megcsókolta izzó homlokát, nem hallotta, mikor anyai részvéttel kérdezte: - Hogy vagy, gyermekem?

- Beteg, nagyon beteg e leány - susogta a grófnõ.

- Károly, önre bízom most már a továbbiakat. El fogja azonnal hívni a mi háziorvosunkat; kövessenek el mindent, hogy Katica mielõbb annyira magához jöjjön, hogy a palotába lehessen elhozni. Akkor aztán virágaival s egyéb kis vagyonkájával együtt el fogja õt hozzám szállítani.

VII. BEFEJEZÉS

Az Ezeregyéjszaka tündérmeséi közt lehet olvasni a királlyá varázsolt szegényemberrõl, aki este mint fáradt munkás feküdt le, s reggel mint hatalmas király ébredt fel. Ilyenforma a Katica története. Az elhagyatott nyomorban, nehéz betegségben levõ árvaságból jólétre, boldogságra ébredt fel. Nem hiányzott a szeretõ anya sem, akit attól kezdve a jószívû Kiléry grófné képviselt, de sõt kedves testvérkére is lelt Sárika konteszben, a grófnõ kedves leányában.

Katica csakhamar megszokta az új helyzetet. Társalkodója, játszótársa lett a Sárikának, aki csak kevéssel volt nála korosabb.

Így telt el pár esztendõ boldog egyetértésben és általános örömben.

Ekkor aztán - no, csak képzelje az ember! - Katica megvált a nagy boldogságtól, amit a grófné környezetében élvezett. Odahagyta a palota fényes termeit. De nem messzire ment, csak a kastély remek szép virágos kertjének egyik elrejtett részébe, ahol a kertészi lak az üvegházzal együtt volt.

Károly kertésznek lett kis felesége. És ekkor ismét a virágok közt, az õ elválhatlan barátai közt élt, ápolva, gondozva õket. Csengõ dalokban, vagy halk suttogással beszélgetett velük. Ott állt a kertészlak elõtt gyönyörû állványon a felséges fehér rózsa is. Hatalmas bokorrá fejlõdött, egyszer-egyszer száz virágot is hozott. És minõ virágokat! Csodájára járt a fõrangú világ.

Kiléry grófnõ Sárika kontesszel gyakran megfordult a kertészlakban és sokszor el-elmondogatták: - Áldott teremtések, mint összeillenek! Mennyire boldogok, valóban megérdemlik egymást!