|
1869. év június 29-én, a délelõtti órákban a következõ,
szóról szóra idemásolt levelet kapta ama szolgabíróság, melynél én
esküdteskedtem:
Tekintetes fõszolgabíró úr!
(A fõnököm ugyan csak alszolgabíró volt, de már a mi
arisztokratikus megyénkben az volt a dolog sorja, hogy minden eleven embernek
megtoldassék az õ titulusa valamivel, így lett az alszolgabíróból fõszolgabíró
s a fõszolgabíróból fõ-fõszolgabíró.)
De lássuk a levelet:
Minekutána Mravecz Misó helybeli lakos, sebes hajtás
következtében Szrnka Márton kétéves fiát az úton elgázolta úgy, hogy az, a
kerék átmenvén rajta, rögtön meghalt, kérem a tekintetes vármegye intézkedését,
maradván...
alázatos szolgája...
Csupek Máthé...
kántortanító, hites
jegyzõ.
A levélbõl megértettük, hogy kocsi elgázolás következtében
haláleset történt, minélfogva a szolgabíró kedvetlenül mondá:
- Délután nem lesz preferánc, öcsém. Ki fogsz menni a
doktorral a helyszínére, fel kell boncolni azt a gyereket.
A doktor vidám, derék fickó, kinek tréfái vármegyeszerte
nevezetesek, igen morózus képet vágott a kiküldéshez, de azért összeszedvén
szükséges mûszereit, délután felültünk a zöld színû szolgabírói bricskára s
elindultunk Szilkére, hol a faluházán feküdt kiterítve az elgázolt gyermek
hullája.
Rettenetes, szívfacsaró látvány volt, anyja és kis testvérei
ott térdepeltek mellette és zokogtak keservesen...
Az orvos rendelkezése folytán csakhamar elparancsoltattak
onnan...
Az anya szívszaggató hangon esengett, hogy tûrjék meg ott
gyermeke mellett, de az orvos semmi áron sem egyezhetett bele.
Nekem, ki mint tiszteletbeli esküdt, a bíróságot
reprezentáltam, jelen kellett lennem a boncolásnál, mely csakhamar kezdetét
vette. A bíró, jegyzõ és az odavaló földesúr fia, Szilkey Miska, ki különben
orvosnövendék volt, vettek még részt kívülünk az irtózatos látványban.
- Iszonyú! - kiáltám, amint az orvos a holttestbe szúrta
bonckését s könnyedén végighasítá vele a testet.
- Gyújtsanak önök szivarra! Úgy könnyebben elszívelhetik
önök - mondá Szilkey Miska, míg a doktor gúnyosan nevetett.
- Milyen katonák lennének? Oh, oh? hiszen az egész csak
gyerekség!
S azzal véres kezeit gumiköpenyéhez törülvén, azalatt a
szinte véres kést a fogai közé vette.
Már természetemnél fogva is gyenge idegzetû voltam, a
kísérteties regék és történetek, melyekkel dajkáim gyermekkoromban televerték a
fejemet, élénk emlékezetemben voltak örökké, s kissé túlságos képzelõtehetségem
bizonyos titokszerû árnyékkal népesíté be gondolatvilágomat.
Mindamellett elhatároztam, hogy eleget teszek hivatalos
kötelességemnek, egy erõs virginiára gyújtottam, s megkeményítve szívemet,
néztem az iszonyatos mûtétet.
Néha mégis el-elfordultam az ablak felé, hogy egy
helyzetemhez hasonló történetkével újólag megerõsítsem szívemet. Eszembe jutott
azon Festetich gróf, ki a königgrätzi csata után amputáltatni lévén kénytelen a
bal lábát, - midõn az orvos egész tövétõl metszé, így szólott a fájdalom minden
szisszenése nélkül, sõt mosolyogva, siránkozó inasához:
- Ne pityeregj, te képmutató! Tudom, örülsz magadban, hogy
ezentúl két csizma helyett csak egyet kell tisztítanod.
Nos, hátha én magam is tudnék olyan valódi angol lenni. Csak
flegma kell hozzá. Aztán elvégre is sokkal könnyebb dolog nézni, ha egy élettelen
testen történnek a mûtétek, mint ha a saját magunkén.
Ennek igazságáról meggyõzõdve, összes figyelmem oda fordult
a hevenyészett boncasztalra, hol darabokra fölvágva feküdött a gyermek. Amint
azonban körülnéztem, észrevettem, hogy a bíró és jegyzõ elosontak már, a doktor
pedig érdekes vitába van bonyolódva a tudákos Szilkey Miskával.
Egy tekintet a vérfagyasztó jelentre, melynek háttere a két
disputáló doktor, és a kívülrõl hangzó sírás, s minden hõsködésem elenyészett,
s majdnem eszmélet-vesztve tántorogtam kifelé a szabad levegõre.
- Hova, hova, esküdt úr? - kiáltá utánam a doktor.
- Rögtön
elájulok, doktor. Nem tartom ki tovább.
- De nem addig
van az! - viszonzá amaz - ki írja alá a jegyzõkönyvet?
- Majd aláírom
otthon - hebegém s egyszerûen távoztam.
Szilkey Miska
fanyar nevetéssel jegyzé meg:
- De csak nem haza szándékozol?
- De bizony hazamegyek; egy óra múlva megfordul a kocsi, a
doktorért.
- Fölösleges! a doktort nálunk marasztjuk éjszakára. Holnap
majd hazavitetem én. Hanem annyit mondok, haza ne menj most este te sem, mert
egy kísértetet is küldök veled.
Azzal durva kacajjal utánam jött s barátságosan átölelve,
marasztott.
- Lehetetlen - mondám fogvacogtatva -, oda vagyok, beteg
vagyok.
De valóban egészen megviselt az idegizgató látvány, dacára,
hogy lanyha õszi este volt s meleg bundába takaróztam a kocsin, kilelt a hideg,
s úgyszólván félig eszméletlenül emelt le otthon hajdunk a kocsiról. Szobámba
érve a hajdúnak megparancsoltam, hogy gyújtsa meg a gyertyát, s hagyjon
magamra.
A hajdú távozott s én vetkezõdni kezdtem, de köpenyem
levetése által eloltottam a gyertyát.
Mérges lettem, mert a sötétben nem bírtam gyufát találni, s
annál nem hiszem, hogy lehetne még bosszantóbb dolog is.
Eleinte azt sem bírtam felfogni, miként aludt el a gyertya.
Valami kísérteties befolyásnak tulajdonítottam azt; a holt gyermek árnya
cselekedte azt...
A hideg végigborsózott hátamon s izgatottan nyúltam
kabátzsebembe gyufáért. Valami olyanféle tárgy akadt kezembe, mint egy
portorikószivarnak a csutkája. El nem bírtam képzelni, mi lehet, de mint
megrögzött dohányos, egyenesen, mintegy önkéntelenül a számba vevém, mialatt
kezemmel egy gyufát fedeztem fel mellényzsebemben.
A szivarnak hitt tárgy sós és sajátságos ízû volt, undorral
eresztettem ki számból s kísértetiesen pottyant az éji szekrény márványára.
A gyufát meggyújtva, oda pillanték - s oh, borzalom istene,
ne hagyj el! - a felboncolt gyermek ujja volt
ott a szekrényen...
A gyufát villámhirtelen elcsaptam és remegve vágtam magam a
dunyhák közé, szememet behunyva. De hasztalan! A gyermek ujját ott láttam
mindig és mindenütt. Világított, mint a szentjánosbogár.
Halálos verejték csurgott homlokomról, azt hittem, meg kell
õrülnöm. Erõm elhagyott, nem bírtam tagjaimnak parancsolni. Egész reggelig ott
feküdtem mereven, sápadtan, izgatottan, kétségbeesve. Irtóztató víziók vonultak
el elõttem s tartották lekötve érzékeimet...
--------------
Korán reggel a doktor és Szilkey Miska nyitottak be a
szobámba.
Miska még az ajtóból röhögve kiáltá:
- No, megtaláltad-e a kisgyerek ujját?
- Ez erõs és nemtelen tréfa volt tõled - mondám
szemrehányólag, amint eszméletemet visszanyertem. - Ez hullacsonkítás! Mi
történik most ezzel az ujjal?
- Hahaha! csináltasson neki diófakoporsót - szólott a doktor
nevetve.
Ez eset óta semmiféle doktorral nem szoktam kezet szorítani.
|