|
Memel porosz kikötõvárosban, anno 18** két egyszerûen
öltözött katonatiszt sétált a tengerparton, mind a kettõ szõke, kék szemekkel,
de minden tekintetben elütõ arcvonásokkal, mert míg az idõsebb gömbölyû arcáról
a szelídség tükrözõdött, addig a fiatalabb egész lényébõl bizonyos szigorúság
és gõg volt kiolvasható.
A két tiszt a kikötõben levõ hajó szemléletébe volt merülve,
melynek kabinjáról egy marcona alak jött a partra, iszonyú füstgomolyokat
fújva...
Ruhájáról rögtön rá lehetett ismerni, hogy a hajóhoz
tartozik.
A fiatalabb tiszt elõbbre lépett és udvariasan kérdé tõle:
- Mikor utazik vissza e hajó?
A megszólított rá sem nézett a megszólítóra, hanem az erõs
szivarfüstöt annak arcába fújva, hetykén felelt vissza:
- Mi köze hozzá?
- De uram - mondá a tiszt bosszankodva -, ön legalább is nem
tudja, ki vagyok én...
- Mi közöm hozzá.
Azzal kalapját szemébe vágva otthagyta az alkalmatlan
kérdezõsködõt s lefelé indult a parton azon irányban, hol a hátramaradt másik
tiszt állott.
A tiszt gépileg utána ment s társa mellett elhaladva, így
szólott ahhoz:
- Egy rendkívül goromba úr...
- Kicsoda? - viszonzá amaz - ez, akivel beszélt s aki itt
megy?
- Valóban ritkítja párját az udvariatlanságban.
- Hogyan? Sértõ lett volna? Pedig õ, ha jól néztem,
kapitány, s az én emberem.
Azzal utána kiáltott.
- Holla! barátom! Álljon meg ön egy kissé. Az ördögbe is,
álljon hát meg.
Hõsünk megállapodott, végignézte a két porosz katonatisztet,
kiket hosszú köpenyük óvott a tengerparti heves lég ellen, s a foga közül
dörmögte:
- Nos, mit akarnak hát?
- Jöjjön ön közelebb! - kiáltá parancsoló hangon az elõbbi.
- Hogyisne! - szólt emez vissza gúnyosan -, ha dolguk van
velem, önöknek is olyan közel van ide az út, mint nekem oda.
A két tiszt egymásra nézett s önkéntelenül közeledtek a
goromba fickóhoz. Egyéb mód persze nem is volt vele beszélhetni, mert
ellenkezõleg a parton járókelõ idegen matrózok is hallhatták volna szavaikat.
- Nos, tehát itt vagyunk - szólt az idõsebb tiszt, egészen
közel lépve a hajóshoz. - Tudni akarom végre, kicsoda ön?
- Hátha én nem mondom meg...
- Ez esetben talán kényszeríteni is fogom tudni arra...
- Hahaha! - nevetett az ismeretlen - ön igazán mulatságos.
Nos, hogy erre éppen ne legyen kényszerítve, - tehát, ha úgy tetszik, én
Ivanovics Iván vagyok.
- Miféle
tisztséget, rangot visel ön? Rendjelt is látok mellén...
Ivanovics Iván
(ha csakugyan így hítták) vállat vont s fitymálva jegyzé meg:
- E hitványságot
I. Páltól kaptam. Csak az életét mentettem meg érte Lengyelhonban. Nos, nem
eléggé van tettem megfizetve? A mennykõbe is a cárok jól tudnak jutalmazni.
- Még mindig nem
felelt azon kérdésemre, hogy mi ön? Nemde kapitány az orosz hadseregnél?
- De kicsoda ön? - mondá Ivanovics durván. - Ön, ki elég
vakmerõ engem itt vallatni? Szerencséje, hogy éppen nem vagyok rossz
kedvemben...
- Hallgasson, szerencsétlen! - kiáltja közbe a fiatalabb
tiszt - Uralkodója, Sándor cár õfelsége elõtt áll...
A kapitány arcának eszeágában sem volt elváltozni e szavakra.
Gúnyos alázattal hajolt meg Sándor cár elõtt s azután egy nagyot szippantott a
burnótszelencéjébõl.
- Ah! Ah! Tehát fölséged az én uralkodóm! Oh! oh!
gratulálok, sire! Nem parancsol egy kis burnótot? Ön egyébiránt, hogy köztünk
legyen mondva, túlságosan megadóztatja e nemes árucikket. Vegyen no, egy
csipetnyit!
Ez egész nyájas beszéd, egyébiránt úgy hangzott, mintha azt
mondaná: tegye az úr bolonddá az
öregapját.
- Hát ez a másik úr ugyan kicsoda? Talán a spanyol király,
hehehe... Persze ön is monarcha, ugye uram?
S ezzel bizalmasan vállára tette kezét.
- Én Frigyes Vilmos vagyok, a porosz király!
- Természetesen Ah! ah! Igazán örülök, hogy szerencsém van
fölségtekkel szemtõl szembe találkozni...
Majd Sándor cár felé fordult.
- De hát hol veszi itt magát fölséged? A másik felséget
értem, az itthon van a birodalmában, de hogy fölséged mit keres itt, az nem
megy a fejembe.
Sándor cárt igen mulattatta ez a jelenet, mosolyogva felelé:
- Olvashatta volna a lapokban, hogy én ide, õfelségével,
barátommal megérkeztem hadiszemlét tartani...
Ivanovics Iván gúnyból úgy tett, mintha mindent hinne, de
tulajdonképpen a legcsekélyebb gyanú vagy kétkedés árnya sem férkõzött azon
meggyõzõdéséhez, hogy a kedélyes burkusok most õvele bolondozni akarnak.
No, hát majd én is bolondozom veletek - gondolá magában.
És hogy szándékát, mely összeköttetésben állott a hajóján
összehalmozott kínai iparcikkekbõl álló portékával, nyomban keresztülvigye,
szép barna fejét magasan fölemelte, délceg termetét kiegyenesíté s a füstöt
szuverén gõggel orrlyukain keresztül eregetve ki, büszkén kifeszített mellére
ütött s fáradt, megvetõ orrhangon tagolá:
- Ha ön az orosz cár és ön a porosz király, hát tudják meg
végre mi vagyok én...
- Nos? - kiáltának önkéntelenül meglepetve s egy lépést
hátrálva az uralkodók a villogó szemû egzaltált embertõl.
- Én a kínai császár - a mikádó vagyok.
Az uralkodók összenéztek és mosolyogtak, azután Frigyes
Vilmos szólott:
- Mivel bizonyítja be ön, hogy a kínai császár?
- Bagatelle! Jöjjenek önök a hajómra, olyan kínai vacsorát
esznek nálam, hogy minden kétségük elenyészik afelõl, hogy a nap fia és a hold
öccse vagyok.
- Elfogadjuk! - mondá rá hirtelen a cár, minélfogva Frigyes
Vilmos magas vendége iránti udvariasságból, még ha akarta volna, sem mondhatott
ellent e fejedelmi kalandnak.
A két uralkodó a hajóra ment, s ott a durva hajóskapitány
egyszerre a lehetõ legelõzékenyebb házigazdává változott át. Néhány perc múlva
gazdagon terített asztal mellett ültek mint a hárman, mely meg volt rakva
mindazon különlegességekkel, úgy ételekben, mint italokban, melyeket a mesés
Kína nyújthat.
A két uralkodó fokonkint derültebb lett - a kínai császár
õfelsége pedig szinte átadta magát a teljes fesztelenségnek s így szólott a
lakoma végén:
- Én bebizonyítottam fölségteknek, hogy a mikádó vagyok,
most már felségteken a sor. Most már ön bizonyítsa be, hogy az orosz cár?
- Mivel kívánja, hogy bizonyítsam?
- Bah! - mondá Ivanovics Iván nevetve, hogy szinte a könnyei
folytak - nevezzen ki például aladmirállá az orosz tengerészetnél.
- Szívesen. Adjon ön téntát és tollat.
Ivanovics elhozta a szükségeseket s a cár a következõ
sorokat jegyzé papírra:
»Ivanovics Ivánt, aki különben a kínai mikádó egyúttal,
kinevezem haditengerészetemhez altengernagynak.
Sándor, cár.«
- Itt a kinevezés, tengernagy úr. Ha Szentpétervárra ér,
láttamoztassa a hadügyminiszteremnél - szólt Sándor cár szívélyes kézszorítás
után távozva királyi barátjával.
Ivanovics utánok kiabált a hajóról:
- No, majd láttamoztatom. Hogyisne! Jó éjszakát, fölséges
urak.
--------------
Bezzeg mennyire csodálkozott aztán Ivanovics Iván úr, midõn
nehány hét múlva Szentpétervárra érve, ottani följebbvalói tisztelegtek nála
mint tengernagynál.
A cárnak volt rá gondja, hogy azalatt értesítse a
hatóságokat az új kinevezésrõl.
|