|
Hát bizony ez a kis róka nem volt igazi róka, hanem csak egy
kitömött igénytelen rókácska, mely a Kranzer Amália asszonyság sifonérján volt
látható a hálószobában: aminthogy ott is állt már vicsorgó fogaival vagy tíz év
óta, és szinte csintalanul leskelõdni látszék onnan, amint Kranzer Amália
asszonyság minden este levetkõzött s kivadászgatta hálóöltönyébõl ama
legkellemetlenebb és legvakmerõbb udvarlókat, kik annyira bolondulnak a szépnem
után, s kiket közönségesen balháknak nevez a Fogarassy-féle nagy szótár.
Kranzer Amália asszonyság, midõn már az egyik lábát, mely
hetvennégy éve tapossa e földi világ rögeit, az ágyba emelte, s míg a jobb
kezébe fogott koppantóval eloltá a gyertyát, ritka eset volt, hogy e frivol
álláspont mellé egy édes mosoly- s egy édes pillantással el ne búcsúzzék a kis
rókától.
Egyébkint is annyira gondozta, kefélte és szemügyben
tartotta mindig a kis kitömött állatot, hogy a házban, ahol lakott, kivált a
nõcselédek közt, azon csodálatos pletyka kezdett gyökeret verni, hogy a kis
róka bizony senki egyéb, mint egy elátkozott herceg, aki éjféltájban
megrázkódik és gyönyörûséges legény lesz belõle. Innen magyarázható ki aztán az
is, hogy miért nem ment az asszonyság elsõ férje, Kranzer Eduard úr halála után
férjhez, holott annyi kérõi voltak, mint levél a fán nem mintha Kranzerné
valaha szép lett volna, de mert a pénzszag után mennek mainapság a férfiak...
Bármennyire szerette is azonban Kranzerné asszony a kitömött
rókát, - egy napon mégis itt kellett azt hagynia: meghalt.
A jámbor asszonyságnak volt egy istentelen unokaöccse, az
örökölt utána mindent, a mezei jószágát, a pesti házát, a készpénzét és a
bútorait.
A jószágot és a házat átíratta a nevére, a pénzt zsebre
rakta, a sok haszontalan limlomot pedig eladta a zsibárusoknak.
Így került zsidókézbe a kitömött róka is. Gondolom, tíz
krajcárba lett beszámítva. Egy szó, mint száz, a Kranzerné rókája odakerült egy
országúti kirakatba, hol a legcsodálatosabb összhangzavarban vannak elhelyezve
az áru-tárgyak. Itt egy ócska sárga vikler, melytõl valami szorultságba jött
kofa vált meg, mellette egy kép Martinuzzi meggyilkoltatása Alvincen, valamely
tönkrejutott család ellicitált bútoraiból, amott egy aranyos tiszti kardkötõ,
rózsafa toalett-tükör, kopott kötésû album, mozsár, levéltartó, kávéõrlõ sat.
Ha ezek a tárgyak meg tudnának szólalni, s elmondanák, miként kerültek ide, de
sok érdekes szomorú regénynek adnának anyagot!
Hát ha még a kis róka szólalt volna meg! Az tudott volna még
csak érdekes dolgokat mondani!
De ha nem tudott is beszélni, hosszú idõk folytán mégis
szemet vetett rá valaki, mert meg van írva, hogy minden zsáknak akad foltja.
Két elbúsult jogász vásárolta meg mutyiba, ékszernek az
íróasztalukra. Úgy vették, mint valami eredeti ötletet; aztán különben is igen
sportsmannes dolog, hogy a fiatal emberek szobájában valami kitömött állat
legyen.
A róka tehát új szállásra vándorolt, de nem olyan
nyugalmasra, mint hajdanta: sokat hányódott-vetõdött; s a két Seregélyi fiú egy
cseppet se kímélte, még hajigálózott is vele.
Egy olyan alkalommal, midõn Laci veszekedés közben Pistára
dobta, az igen súlyosnak találta a rókát, s elõször született meg fejében azon
gondolat, hogy meg kellene nézni, mivel van kitömve?
- Mi mással, mint tengeri fûvel - viszonzá Laci -, az ilyen
kisebb állatokat ezzel szokás.
- Nem hiszem: a tengeri fû nem volna olyan súlyos.
- No, hát
nézzük meg! Hasítsd fel alul a hasát!
Felhasították.
És a kis róka megszólalt. Csakugyan tengeri fûvel volt tömve a szélein, de a
támadt résen egyszerre csak potyogni kezdtek a Napoleon-d’or aranyak - mindig
sûrûbben.
A Seregélyi
fiúk arca eleinte elsápadt az ámulattól, azután egy örömkiáltásban tört ki mind
a kettõ:
- Heuréka!
- Mit
lármázol úgy? Mi közöd a rókához? - Az az enyém.
- Micsoda? Hát
nem közösen vettük? Azaz, hogy tulajdonképpen egészen engem illet. Az én
forintosomból került ki az öt hatos, amint vétetett.
És amíg az
aranyak egyre hullottak, addig a két fiú közt olyan testvérháború fejlõdött ki
a birtoklási igények folytán, hogy a háziasszony, semlegességi érzelmei dacára
is, intervenció szükségét látta fennforogni s benyitott.
E beavatkozásnak
az lett az eredménye, hogy a két fiú lecsillapult. A közös veszély, mely
örömteljes titkukat fenyegette, összetartásra ösztönzé õket. Hirtelen besöprék
az aranyakat s félretették a rókát addig, míg a háziasszony el nem távozott.
Még egy meglepetés várt rájuk azután; a róka tölteléke,
amint a tengerifû-réteget leszedték, ezres bankóknak bizonyult be: volt vagy
tíz darab. Kranzer Amália ide dugta el vagyona egy részét.
- No, öcsém - kiáltá Laci -, még ilyen madárfészket sem
szedtünk ki soha!
Volt is dinomdánom, körülbelül egy esztendeig. Folyt a
pezsgõ s akaratlanul pihent az index az almáriom fenekén, a Seregélyi fiúk
gavallér voltát messze hordta a hír, de nyomában egyszersmind szájról szájra
járt a kíváncsi kérdezõsködés, vajon mibõl
költekeznek?
Nehéz lett volna eltalálni, mert a Seregélyi fiúk szegény
szülõktõl származtak. No, de nem tartott sokáig az uraskodás; egy év múlva már,
éppen mint tavaly, ott búsultak a szobájukban, hogy honnan fizetik ki másnap a
lakbért. A rókából már nem volt meg egyebük, csupán maga a róka, melyet
kegyeletbõl újra kitömettek, s olyan tiszteletben õrizték, mintha az öreganyjuk
lenne; hiszen attól sem fognak többet örökölni!
Gondterhesen heverészett a díványon a két uraskodáshoz
szokott dandy, midõn az ajtón kopogás hallatszék, s egy sovány, kiélt arcú,
ismeretlen fiatalember lépett be...
- Én Kranzer Ferenc vagyok...
- Örülök. Minek köszönhetjük látogatását?
- Nemde Seregélyi urakhoz van szerencsém.
- Tetõtõl talpig uram!
- Én egy sajátságos ügyben jöttem. Nagynéném, Kranzer Amália
örököse...
- Tessék helyet foglalni.
- Köszönöm, uraim én a nagynéném örököse vagyok.
- Ebben még semmi csodálatost nem látok.
- Szegény nagynénémet kimondhatlanul szerettem. Bútorai s
apró csecsebecséi, melyeket õ szeretett, árverésre kerültek, s ez nekem
kimondhatatlanul fáj...
- Hiszem, uram, de...
- Elhatároztam, hogy apródonként visszaszerezem kedvenc
tárgyait. Többek közt rájöttem, hogy a zsibárustól önök vásároltak meg valami
hitványságot nem is emlékszem mit igen, igen, egy kis kitömött rókát...
- Hüm hm - dünnyögött Seregélyi Laci, és nagy világosság
kezde derengeni az õ fejében. - Valóban, uram, a kis rókát mi vettük meg, s
amint ön láthatja is, ott vicsorog az íróasztalon...
- Remélem, nem fognak önök vonakodni, azt visszaengedni?
- Sõt ellenkezõleg! Nincs az a pénz, uram, amiért e kedves
tárgyunktól megválnánk.
Eközben a másik testvér is kezdé elérteni a dolgot, hogy
Kranzer Ferenc uram alkalmasint rájött nagynénje valamely hátrahagyott iratából
a róka tartalmasságára, s innen a dicséretes kegyelet.
- Mi sajátságos emberek vagyunk, Kranzer úr - segített
fivérének. - Tudja, olyan különcfélék. Megvettük különcségbõl, s át nem
engedjük különcségbõl. Nem, még ötezer forintért sem.
- Én is különc vagyok, uram - viszonzá Kranzer úr -, s az
akadályok csak fokozzák bennem a kitartást. Teringettét! Minden áron bírnom
kell a rókát Bírnom kell, ha egyszer kimondtam Adok érte ezer forintot.
- Nem ötezer forinton alul. Úgy is csak rögtöni
készpénzfizetés mellett. Holnap már tízezerért sem adjuk.
Kranzer kezdett kétségbeesetten licitálni, mindig följebb
míg végre megállapodtak. Egy beavatott uzsorását magával hozta, s az kifizette
az összeget. A kis róka át lett ünnepélyesen adva új gazdájának, ki gondosan
köpenyébe burkolva tette fiákerjébe, s robogott el vele.
És a Seregélyi fiúk megint nagy gavallérok voltak
félesztendeig.
|