|
Kit ne vitt volna
már el valaha útja a m. kir. lottógyűjtődék - prózai köznyelven kis
lutri - boltjai előtt húzás napján? Néhány többé-kevésbé jól öltözött
érdemes asszonyság úgy ötven és hatvan év között, nehány kebeldús
képviselője a tiszteletreméltó szakácsnői rendnek, egy-egy takaros s
ennélfogva kacér szobacicus, pár honorábilis házmester, hordár, közvitéz, és
egy-egy rendszerinti írnok vagy napidíjnok képviselve a créme-t - és
különböző Duna-vízhordók, napszámosok, favágók s az elmaradhatlan
vargainas a háttérben ugyanazon boltajtó előtt, ugyan mi mást jelenthetne
a csoportosulás, mint azt, hogy megtörtént a legújabb húzás a budai - vagy
tudom én miféle - lotterián? Egy negyedórája sincs, hogy ott piroslanak vagy
fehérlenek a végzetes számok a fekete táblán, és már együtt van a
törzsjátékosok egész csoportja a bolt ajtaja előtt, izgatottan gusztálva a
kijött számokat. Kevés kivétellel ma is ugyanazon arcokból áll e csoport, mint
a múltkori húzás napján, mint két, három, négy, öt héttel ezelőtt.
A lottónak
állandó közönsége van, mert hát e sorsjáték természete olyan, mint a többi
sorsjátékoké. Valami polipszerű hatalma van a lottónak is. Aki hozzáér,
azt megkapja, mint ama tengeri szörnyeteg - mely közbevetőleg legyen
mondva, nemcsak Hugo Viktor képzelmében él - először egyik csápjával,
aztán a másikkal, aztán a harmadikkal, míg végre egészen magához öleli, hogy
kiszívja belőle az életnedvet. Igaz, ugyan, hogy a lottó megelégszik
áldozatainak pénzével, és így látszólag könyörületesebb a polipnál. Ámde a
nyervágynak áldozatul esett ember utolsó kiszivattyúzott forintjával gyakran
odavész becsület és élet is. Olaszországban maig is él a köznép ajkán a régi
monda a misztikus és borzalmas tarantella-táncról, melyet aki egyszer el
kezdett lejteni, nem hagyhatott többé abba. Szelíden és andalgón
kezdődő keringései percről percre sebesebb és rohamosabb
mozgássá alakultak, s a szerencsétlen táncosnak utóvégre őrült sebességű
körforgás között kellett kiadnia utolsó leheletét. Ez a tarantella ma is
létezik a lottó alakjában. Aki elcsábíttatja magát a szerencse kereke alól
kizökkenő ternók, secoternók sat. kecsegtető pénzértéke által, s
áldozni kezd a lutri oltárán, az folyton szenvedélyesebb híve lesz e játéknak,
és szerencséről szólhat, ha elég erős egy csomó sikerületlen kísérlet
után hátat fordítani a nyervágy hivogató démonjának. - Van rá ugyan elég példa,
hogy jómódú, vagyonos emberek is belekerülnek a lottó hálójába, de e sorsjáték
tulajdonképpi és legállhatatosabb tisztelői a szó szoros értelmében vett
szegény néposztály rétegeiből kerülnek ki. Mert hát a szegény ember
képzelmében épp oly biztató eszköze a könnyű meggazdagodásnak, mint a
vagyonosabb fantáziájában a részvények s a nagy sorsjegyek. A meggazdagodás
utóbbi útja el van zárva a szegény ember előtt, mert ahhoz, hogy valaki
pár sorsjegy ura lehessen, már egy kis befektethető tőke is
szükséges. Aki azonban hat, hét, nyolc forintot keres hetenként, mint a legtöbb
munkás, az nem rakhat félre minden hónapban tíz forintot, hogy azon
részletfizetésre sorsjegyet vásároljon. Ez osztály csak a lottóhoz fér. Az
képezi Mekkáját nyer- és pénzvágyának, ahová elzarándokol rendíthetlen
hűséggel minden héten, hogy letegye a telhetetlen gyomrú Moloch oltárára
keserves munkával szerzett fillérei egy részét.
És mily
tanulmányfejeket láthatni a lottó-gyűjtődék előtt! Fejeket,
melyek egyaránt érdemesek a genre-festész ecsetére s az életkép-író tollára.
Ott van például egy kopott, idő- és zivatar-vert, boton vánszorgó,
összeaszott aggastyán, akiről azt mondja a fáma, hogy senki sem emlékezik
már reá, mióta hordja hetenkint forintját a lutriba. Egy darab árvíz
előtti, kidűlő Pest tükröződik vissza ez öregemberen, aki a
tél dermesztő hidege- s a nyár tropikus hőségében egyenlő
pontossággal teszi meg a távol utat a Józsefváros valamelyik félreeső
utcájából a városház szomszédságába eső lottógyűjtődéig. Magas
idomú kalapja, melyről néhány szálig egészen lekopott már a borzas
szőr, Lajos Fülöp uralkodásának első éveiben, tehát úgy a harmincas
évek elején, divatos viselet lehetett Párizsban. Mennyi kalap és mennyi -
dinasztia tűnt le azóta! Csak az a roskatag aggastyán tartotta meg
kalapjával együtt szenvedélyét is. Reszketve közeleg azon végzetes táblához,
melyen a kihúzott számok piroslanak, és merev, érzéketlen arccal távozik, mint
hosszú évek óta rendesen, mert a szerencse most sem mosolygott rá. Balga,
szánalomra méltó öreg! Majd, ha lenn fogod aludni hosszú álmaidat a föld rögei
alatt, megtalálod a jobblétet, melyet évtizedek óta hiába vártál a
szerencsekerék szeszélyes számaitól.
Azt sem
állíthatni jó lelkiismerettel, hogy tán azokra a nem éppen tisztes külsejű
matrónákra mosolyogna kegyteljesebben a sors, akik minden húzás után elállják
utadat a lottó-gyűjtődék előtt. Beleőszültek a meghiúsult
kísérletekbe ők is, s a várt terno helyett mély barázdákat és ráncokat
hozott arcukra a múló idő. Pedig ez érdemes asszonyságok legbuzgóbb és
legbabonásabb hívei a lutrinak; ők azok, akik rendszer és tarkábbnál
tarkább kombinációk szerint rakják a számokat, és babonás hittel viseltetnek az
álmoskönyvek iránt. Hozzájuk fordul tanácsért és útbaigazításért a
szakácsnő vagy a szobacicus, aki múlt éjjeli álmát nagy hosszan beszéli
el. A tisztes matrónák biztatása szerint a terno egy ilyen álom után persze
elmaradhatlan, s a szegény szolgálóleány elvakítva temérdek pénz bírhatásának
reményétől, nem riad vissza az első meghiúsult kísérlettől,
hanem kihívja másodszor, harmadszor is a szerencse kegyét, míg végre egész havi
keresménye - és jó, ha csak ez - a lutriba vándorol. Így támadnak a nyervágy
áldozatai. Egy szikra fölkelti keblükben a játék szenvedélyét, s mily gyorsan
lesz elolthatlan láng e szenvedélyből!
Nem enyhíteni,
csak növelni segíti a lottó a társadalmi nyomort. Íme, ma húzás napja van. Ott
áll a lutri egész törzsközönsége a kijött számok előtt, családapák, akik
utolsó forintjukat egy nappal előbb a terno reményében remegő kézzel
rakták be a lotteriába, s most kétségbeesve gondolnak éhező családjukra,
melynek nem képesek kenyeret szerezni; írnokok, akik a principális részére
behajtott pénzből a terno reményében néhány forintot három ki nem húzott
számra tettek, s most szorongva gondolnak a visszatérítés kötelességére;
napszámosok, akik heti keresményük felét vagy harmadát ismét eredménytelenül
látják odaveszni a Moloch oltárán - ők mindannyian nem az író képzelmében
élő, hanem valósággal létező, kézzelfogható alakok, aminők
halmazszámra akadnak a figyelmesebb szemlélő útjában. Egy darab
fővárosi nyomor az, ami a lottó-gyűjtődékben hétről hétre
merev következetességgel játssza le magát, és szerencsések, akik csak pénzzel,
és nem becsület- és földúlt családi boldogsággal adóznak a nyervágy
ingerlő démonjának.
Midõn 1789-ben a forradalom kitörésének legelsõ jelei
Grenoble városában is mutatkozni kezdtek, Bernadotte-nak éppen e város volt
katonai állomása.
Bernadotte ekkor még csak egyszerû õrmester vala. Jövendõ
dicsõségérõl, hogy egykor majd korona ékesítendi homlokát, álmodni sem
merészelt. Hanem élt vígan, gondtalanul; teljesítette katonai kötelességét,
kártyázott, s mint egy tüzes, pezsgõ vérû francia, hajhászta a szerelmi
kalandokat.
A kártyában kevés szerencséje volt, de annál több a
szerelemben. A nõk valóságos Adonisznak tekintették, mint aki ellenállhatlan, s
ez igen is könnyen megmagyarázható okból irigykedtek rá tiszttársai, mint senki
másra.
A legelsõ napon történt, mikor Grenoble utcáin és közhelyein
mutatkozott a forradalom, hogy Bernadotte ezrede élén szigorúan kívánt katonai
tisztének megfelelni; mikor Grenoble asszonyai és leányai a háztetõkön jelentek
meg, hogy kõ- és tégladarabokkal zúzzák be a katonák koponyáit: - ekkor történt
az, hogy egy jól irányzott tégladarab Bernadotte fejét találta, s õ anélkül,
hogy kardját kihúzta volna hüvelyébõl, eszméletlenül bukott le lováról.
A pórul járt õrmester egy közeli kávéházba vitetett, hol
rövid ápolás után nemsokára visszanyerte eszméletét.
Midõn felnyitá szemeit s kérdõleg jártatá azokat végig a
körülállók csoportján, egy ritka-csinos arcú fiatal leányka vonta magára
figyelmét, ki csupa részvétbõl és szánalomból egészen vörösre sírta pilláit.
Bernadotte felemelkedék fekhelyérõl. A leányka szépsége nagy
hatással lehetett rá, mert egy pohár bor megivása után azonnal visszatért
ezredéhez...
E naptól fogva az ismeretlen szép leányt viszontlátni volt
egyetlen vágya. A sors hosszú ideig nem akart kedvezni. Egy nap azonban, három
heti epedés után, mégis feltalálta õt, amint a Jardin de Ville árnyas utain
sétálgatott. A leányt egészen lakásáig követte, s másnap talált is már ürügyet
a látogatásra s egy forró szerelmi vallomásra.
Bella, így hívták a kis szépséget, divatárusnõ volt,
tizennyolc éves, és egy fiatal grenoble-i órás jegyese.
Bernadotte, ki õrülten belészeretett a leányba, nem találván
hamarjában vetélytársa kijátszására más utat-módot, felhívta Bellát, hogy
jöjjön vele a polgármesterhez, mert õszinte szándoka van õt nõül venni.
Bella nem szerette sem az órást, sem pedig az õrmestert; de
a kettõ közõl azért mégis inkább az elsõ választotta, kinek legalább
jövedelmezõ üzlete volt, míg az utóbbiról azt hitte, hogy életében sohasem
viszi többre az õrmesterségnél.
Amint Bernadotte a leány határozatáról értesült,
határtalanul dühbe jött. Vetélytársához futott és kijelentette neki, miként õ
sohasem fogja azt eltûrni, hogy a kis Bella az õ feleségévé legyen. A heves
szóváltásnak párbaj lõn a következménye. A vívás mesterségében gyakorlott
õrmester az elsõ összecsapásnál megsebezte ellenfelét.
A párbaj után Bernadotte-nak legelsõ dolga volt Bellához
visszasietni. Azonban alig lépte át a küszöböt, midõn a megsebzett órást vérrel
borítva, ájultan vitték el az ablak alatt. A divatárusnõ mindent megtudott, és
hõsünknek a legkeserûbb szemrehányások közt mutatott ajtót. Ez esemény után egy
hó múlva Bella az órás nejévé lett.
Midõn Bernadotte errõl értesült, majd Bellát akarta
megmérgezni, majd a gyûlölt férjet megölni, sõt a maga agyába is golyót
szeretett volna röpíteni. Szerencse késõbbi királyságára nézve, hogy ebbeli
szándékai nem valami erõsen érlelõdtek meg agyában. Egy újabb szerelmi kaland
kötötte le figyelmét, és Bellával nem találkozott többé...
Ezelõtt vagy 25 évvel még látni lehetett a grenoble-i
vendéglõben egy meggörnyedt s igen szegényesen öltözött mosónét, amint a mosás
keserves keresetével tengette napról napra nyomorult életét. Ez a vén,
összeráncosult képû mosóné volt az egykori szép divatárusnõ: a kis Bella, ki
elutasította a Napóleon idejebeli svéd király võlegényi kezét.
- Igen, igen - szokta mondani gyakran és hosszadalmasan
elbeszélt élethistóriája végeztével -, sokkal okosabban tettem volna, ha a
Bernadotte úrhoz mentem volna nõül. Most legalább királyné volnék, koronám,
alattvalóim és sok szép ruhám volna, s nem kellene a mások rongyait mosogatnom.
Nem is tudom, hogy észre nem vettem volt valami királyi azon a Bernadotte úron
de hiába, fiatal korunkban dõrék vagyunk, s ezt csak késõ vénségünkre vesszük
észre.
S ilyenkor az öreg mosóné a legkeservesebben hullatá
könnyeit.
Ha kérdezték, hogy hallott-e azóta valamit királyi
szeretõjérõl, körülbelül mindig ez egyet válaszolta:
- Sohasem. Mióta királlyá lett, írtam neki párszor, de nem
válaszolt. A férjem azt mondta, hogy az az oka, mert a leveleket nem
bérmentesítettem meglehet, de én inkább azt hiszem, hogy még mindig sértve
érezte magát, hogy kikosaraztam. Csak annyim volna, amin elutazhatnám
Svédországba! Ha most már el sem venne, legalább velem mosatná az ingeit. Talán
elég is lenne kárpótlásnak...
Korona helyett mosóteknõ! Hjah! ilyen a sors szeszélye!
Gróf Terebesi Laci a leggazdagabb földesúr Dunántúl. Aki
ismeri, úgyis tudja kicsoda, aki pedig nem ismeri, az úgysem érdemli meg, hogy
a tollamat koptassam érte, hanem a dunáninneniek kedvéért mégis csak elmondom.
Terebesi Laci idõs ember anélkül, hogy a fejelágya már
benõtt volna. Alacsony, sovány körteképû vén fickó, megrögzött szokásainak és
ferde gondolkozásmódjának rabja, aki arról is nevezetes, hogy egész Dunántúl õ
a leggorombább ember.
E tekintetben dominál mindenkit; társaságát félve kerüli
minden jóravaló lélek, sõt még az oktalan állat is, mert gorombasága és durva
modora még ezekre is kiterjed.
Laci gróf ezen tulajdonsága azonban éppen azt eredményezte,
mint más becsületes embernél a szellemi fensõség, bizonyos tekintélyt
kölcsönzött neki mindenütt, ahol megfordult. A vidéki mágnások már messzirõl
kalapot emeltek elõtte, gazdatisztjei remegtek tõle, mert gróf Terebesi Laci
fenegyerek, akin nem lehet kifogni.
Õ maga is érezte ezt és nagyra volt vele. Jaj annak, aki a
goromba ember elõtt (mint õ maga is tetszelgett magának e címmel) meg nem hajolt;
annak õ hadat üzent halálra.
És akadt ilyen is, mert hát nagy darab világ a Dunántúl, van
ott mindenféle istenteremtése. Az öreg Butykos Gábor uram volt az a vakmerõ,
aki ki merte mutatni, hogy a gróftól nem fél, és hogy sem nem hajlik, sem nem
törik meg elõtte.
Hogy kicsoda nemzetes Butykos Gábor uram, fogják kérdezni
nyájas olvasóim. De ha nem kérdezik is, megmondom, mert Butykos Gábor uramnak
éppen az õ hivatali állásának minemûségében vagyon azon impertinencia, mely a
nemes gróf keblében méltó indignációt fakaszt.
Nemzetes Butykos uram ugyanis a gróf csömöri pusztáján
számtartó, másfél év óta, ahogy elõdjét, nemzetes Bárány Domokos uramat (isten
nyugossza meg) Laci gróf egy napon annyira lepiszkolta cselédjei elõtt, hogy a
jámbor férfiú szégyenében a szobájába sompolyodott és elmetszé torkát egy
borotvával. Laci úr megsiratta és pompás temetést rendeztetett a hû embernek,
ki hírhedt gorombaságait olyannyira szívére vette s ezáltal azokat
felülmúlhatlanoknak kvalifikálta.
Most Butykos uram ott a számtartó, makacs, dacos fej;
akadékoskodó természete annyira megy, hogy még incselkedik a gróffal; mert a
minap is, hogy magához rendelte, azt üzené vissza, hogy most nem ér rá elmenni:
aratás ideje van.
- Ejnye no - mondá a gróf és a fejét csóválta. - Furcsa ember
nagyon különös ember, ezt el kell csapnom minden áron el kell csapnom.
És elhatározta, hogy ürügyet fog keresni. Talált is hamar.
Valaki feladta Butykos uramat, hogy titkon fát adogat el az uraság erdejébõl,
minek következtében Laci úr a következõ tartalmú levelet meneszté hozzá:
Tekintetes Butykos Gábor úrnak...
Csömörön...
Hallja kend, számtartó!
Miféle gazember az olyan gazdatiszt, aki az ura tudta nélkül
fát sikkaszt el annak erdejébõl?
Gróf Terebesi László...
Mire a számtartó ugyanazon küldönctõl ekként válaszolt:
Méltóságos gróf Terebesi László úrnak...
Krajáron...
Hallja kend, gróf!
Miféle gazember az olyan úr, aki mielõtt meggyõzõdik
valamirõl, gyanúsítani meri a tisztjét?
Butykos Gábor...
Mikor Laci gróf végigolvasta e sorokat, homloka elsötétült,
szemei kidülledtek, és hörgõ hangon szólította be a titkárját: Csucsutka János
urat!
- Gyere be,
te bivaly! Olvasd ezt ni! Megbolondultam - kiáltá -, mindenütt a saját
stílusomat látom.
De bizony a
Csucsutka János úr is ugyanazt olvasta ki a levélbõl, amit Butykos uram odaírt.
- Mit mondasz
ehhez, te varangyos gyík? - förmedt a titkárra.
- Azt mondom,
méltóságos uram, hogy ez a Butykos, az egy nagyon goromba ember.
Laci gróf
tiltakozó mozdulatot tett kezével.
- Nem nem õ csak
akadékoskodó. Elcsapom
a sehonnait Rögtön, - azonnal elcsapom, fogass be! Személyesen utazom Csömörre.
Néhány perc
múlva Laci gróf már a hintaja ülésén terpeszkedék, s miután a két szolgát, akik
az utazó köpenyt rásegítették, egyiket bal, másikat a jobb kezével elismerésül
nyakon vágta, a kocsi megindult, s az öt szilaj paripa másfél óra alatt csömöri
kastélyába röpíté.
Butykost
éppen az udvaron találta, amint az építõ tót munkásokat nógatta. Midõn a hintó
berobogott, hátra sem nézett, hanem egész nyugodtan tovább zsörtölõdött a tótokkal.
A gróf
leszállt kocsijából és egyenesen a számtartó felé tartott. Az még mindig meg
sem mozdult, s mikor a gróf egészen eléje lépett, még csak a szemöldökét sem
mozdítá meg.
- Jó napot,
számtartó! - üdvözlé a gróf.
-
Dicsértessék! - felelte vissza Butykos uram flegmatice.
- Hm, maga
mégis úgy látszik goromba ember, barátom. - Hüm hüm... Hogy van, barátom?
- Hallja az
úr! Úgy, ahogy sehogy se lettem volna, meg sohasem voltam...
- Fene
goromba ember! - dünnyögé õméltósága, és egy pillantást vetvén a Butykos uram
mellett levõ malteres gödörre, egy nagyszerû gondolat szülemlett meg agyában,
amit nyomban keresztül is hajtott. Állott pedig az abból a manõverbõl, hogy egy
mesterségesen tett botlással a számtartó úrba ütõdvén - azt a malteres gödörbe
lökte.
- Hihihi,
hehehe! - röhögött õméltósága a fehér folyadékban lubickoló alakra pislogva. -
Hallja kend, számtartó még ilyen dolog sem történt kenddel. Hehehe!
Butykos
uram nyugodtan kapaszkodott ki a gödörbõl, egyetlen szót sem szólt, hanem amúgy
malterosan odalépett a grófhoz, vasmarkával átölelte könnyû termetét, és mint a
faggyúgyertyát elkezdte nyakig mártogatni a malterbe.
- Jajajaj!
- ordítá Laci gróf. - Megöllek, gazember. A kezeim alatt halsz meg...
Jószerencse, hogy
kiáltására a munkások összeszaladtak s kimentették a nemzetes úr kezébõl.
Remegve nézték,
mi fog történni, midõn Laci úr végre visszanyerte cselekvési képességét: mint
fogja megölni, tönkretenni a vakmerõ számtartót.
Laci gróf pedig
azt tette, hogy kezét nyújtá Butykosnak, s így szólt örömtõl csillogó
szemekkel:
- Barátom, maga
nagyon goromba ember. Maga gorombább igen, igen gorombább nálamnál is.
Bevallom, beismerem. Meghajlom kend elõtt. Holtig
tartó kenyere van nálam ezentúl.
Hupert bácsi
mérgesen járkált fel s alá tágas ebédlőjében és rettenetesen káromkodott.
Haragos volt, sőt dühös, amit azzal is igyekezett külszínre juttatni, hogy
bojtos házisapkáját egészen a homlokára húzta. Most az egyszer nem a
szakácsnéra, sem a házmesterre vagy valamelyik szomszédos boltosra haragudott,
hanem a Reggeli Hírlapra, amelynek gondosan eltett példányait szanaszét szórta
a padlón és nagy élvezettel taposott közibük.
- Velem, Hupert
Hugó háztulajdonossal mernek így bánni! - rikácsolta. - Feledékenységből
nem újítom meg az előfizetést, és ma már nem küldik a lapot! Velem, Hupert Hugóval, akinek két
háza van a Retek utcában! No, de majd szétütök én köztük!
Harcias
kedve azonban egy bõséges reggeli után hamar lelohadt. Eszébe jutottak bizonyos
régi élményei, amikor egy péksegédet akart megleckéztetni, meg a tavalyelõtti
eset az önérzetes lakatosmesterrel És hamarosan arra az elhatározásra lukadt,
hogy inkább anyagi kárt okoz a lapnak. Az jobban fog nekik fájni!
Hamarosan
készen is lett a tervével. Elõször is mindenesetre valami más lapra fizet elõ,
majd pedig megveszteget néhány rikkancsot, hogy a Reggeli Hírlapot senkinek se
kínálják, hanem vigyék a példányokat eladatlanul vissza.
Ezeket mind
szépen kigondolva, haragja is lelohadt, és kezeit elégedetten dörzsölve
mormogta: Ez lesz az igazi bosszú!
Délután
aztán már jó kedvvel és önérzetes léptekkel ment megszokott kávéházába. Hupert
bácsin nem lehet kifogni! Hupert bácsi, ha bántják, visszaüt!
A
kávéházban jóízûen szopogatta feketéjét, amelyet ma nem...
[A többi
hiányzik!]
|