EGY ÁRVA TÖRTÉNETE

1878

I.

Hideg, borús decemberi nap volt, midőn egy kisfiú a meredek hóval ellepett erdei úton lefelé haladt, mely a hegyi magányos lakokból a faluba vezetett.

A gyermek körülbelül tíz-tizenkét éves lehetett; nyájas arcán a jóság és ártatlanság tükröződött, kék, nagy, beszélő szemei bátran és bizalomteljesen tekintettek szét a ködbevesző tájékon.

A kis utas neve Körmös Pali, elhagyatott, szegény, árva fiú. Atyja pár évvel ezelőtt az erdőben halt meg, hol egy vadkan tépte szét, s szegény özvegyének nem hagyott más örökséget, mint e fiúcskát, egy adóssággal terhelt kunyhót és nehány hold földet, melynek jövedelméből csak alig élhetett meg az anya és gyermeke.

Az özvegyasszony napszámba járt a vagyonosabb parasztokhoz, hogy tengődhessék; később azt tette Pali is, amint fölcseperedve alkalmas lett holmi apróbb munkára, mint aminő a gyomlálás az urasági kertben, a krumpliszedés, kukoricatörés sat.

Annyit kerestek tehát ketten, hogy legalább éhséggel nem kellett küzdeniök; csakhogy Pali nagyobbodásával nagyobb lett a kiadás is, iskolába járt, s oda könyvek, tisztességesebb ruhácska kellett, amit mind bajos beszerezni ott, hol két feltört tenyérrel keresik az istenadta mindennapi kenyeret.

A szegény asszony sokat aggódott a szaporodó kiadások és a kevesbedő jövedelmek miatt.

Tán aggodalmaiban kapta meg a sorvasztó mellbetegséget, mely oly végzetszerű lőn. Betegségében is folyton dolgozott, nem csoda tehát, hogy azontúl egyre rosszabbul lett, s elbeszélésünk kezdete előtt körülbelül egy évvel, otthagyva a kis Palit a könyörtelen világ viharának, mint elhullatott levelét a tölgy, elköltözék e siralom völgyéből, melynek a neve: »Élet«. El lehet mondani, agyondolgozta magát.

Most a kis Pali egyedül áll a világon. Adóssággal terhelt vagyonkáját eladták, s nem maradt egyebe, mint kevés szegényes gúnyácskája - s iskolakönyvei.

Azokat nem vette el a törvény. Kellenek is azok valakinek.

A községi elöljáróság gyámot rendelt Palinak, a gazdag, hatökrös Kajla Ferencet, ki gyermektelenül élt szép kőházában nejével, Márta asszonnyal. A bíró uram őkigyelme bízvást azt hitette, hogy ezek fel fogják karolni a földhözragadt árva sorsát.

De bizony cserbenhagyta az emberismeretre alapított tudománya, mert Kajláék ugyan magokhoz vették a fiút, de minden percben éreznie kellett a szegény, árva gyermeknek, hogy idegen, kegyelemkenyér az, mit a gazdag házban szájába vesz.

Kajla uram fösvény volt és veszekedő, marakodó természetű; éppen ilyen volt kedves élete párja is. Soha összeillőbb házastársa. A pörpatvar ki nem ment a házból, örökös lakó volt náluk.

Pali sokat szenvedett emiatt, ha még oly szorgalmas, szelíd és nyájas volt is. Jó szót sosem hallott, s aztán rendesen ő volt az áldozat mikor Kajláék egymással perlekedtek. Ha Márta asszony haragudott meg Kajla uramra, Palit verte meg, és szintén, ha Kajla uram haragudott meg Márta asszonyra, ő is Palit verte meg bosszúságában.

A szegény fiú megadással tûrte sorsát egész a mai napig. Ma azonban nagy szerencsétlenség történt a Kajláék házában, mely eldöntötte jövõjét. Virradóra megdögölve találtatott az istállóban a legszebb tehén, a »Riska«. Hogy miért unta meg ily gyors elhatározással életét a szegény tehén, bajos volna kitudni, mert nem hagyott végrendeletet, hanem annyi bizonyos, hogy ezen meggondolatlan tettével nagy bajt akasztott az árva fiú nyakába, kire a többek közt a tehenek gondozása is volt bízva; mert bár nem õ az oka a halálesetnek, oly biztos, mint hogy kétszer kettõ négy, miszerint Kajla uram féktelen dühével, mely ilyenkor nem ismer határt, ellene fog fordulni. Én istenem, talán meg is öli!

Egy öreg cseléd, aki legelõbb vette észre a bajt, éppen nagykarácsony reggelén azt tanácsolta Palinak, hogy hirtelen fusson amerre a két szeme lát, s keressen máshol jó embereknél szolgálatot.

Ez a cseléd jó barátja volt a Pali megboldogult atyjának s már rég fel volt bõszülve a bánásmód miatt, melyet a szegény gyermeknek tûrnie kellett.

Palinak, ki meg volt döbbenve a bekövetkezhetõ eshetõségektõl, nem kellett ezt kétszer tanácsolni, szedte sátorfáját s elhagyta a házat anélkül, hogy tudná merre, hova menjen.

Senkit sem ösmert annyira a faluban, hogy bizton számíthatott volna arra, vajon szívesen fogadják-e? De a gyermekek szerencséjük, hogy oly kevéssé képesek helyzetöket felfogni, miszerint nem is értik szerencsétlenségük egész nagyságát.

Pali egyelõre boldog volt már azért is, hogy most nem verhetik meg; a többirõl majd a jó isten fog gondoskodni, minélfogva vidoran s bizalomtelten ballagott a falun túl elterülõ erdõség felé.

II.

Az egész úton senkivel sem találkozott. Mély csend uralkodék körülötte, s csak a keményre fagyott hó ropogott lábai alatt.

A gyermek hol lassan, hol futva ment a járatlan ösvényen, nem mintha félt volna, mert a hegyek közt lakó gyermekek nem szoktak félni, hanem mert egyre hidegebb lett, s mivel kopott és lyukas ködmönkéje nem volt képes eléggé megoltalmazni. Ehhez járult azon szerencsétlenség is, hogy eltévedett.

Egész estig így bolyongott anélkül, hogy az erdõbõl ki bírt volna jutni.

Midõn végre mégis kiért az erdõbõl, már oly sötét lett, hogy a falut nem lehetett felösmerni. Csak a nagy hóval borított síkság terült el alant, s hideg szürke köd borította be; itt-ott messzire egy-egy fény tûnt fel jeléül, hogy a falu még sincs már messzire. Minél mélyebben szállt le a völgybe, annál hidegebb, s a köd annál sûrûbb lett, s midõn a falu elsõ házaihoz ért, oly sötét volt, alig látta, hová lép.

A faluban is komoly, ünnepélyes csend uralkodék. A korcsmák üresen voltak, mert a családapák szépen hazamenve, ájtatosan várták gyermekeik társaságában az éjfélt, amikor is el fognak menni az éjféli misére.

Pali lassan haladt elõre; több ház mellett ment el, melyeknek gazdáját ösmerte; itt-ott megállt, s a fagyos ablakon keresztül benézett a szobába, vagy a konyhába, hol a tûz oly szépen égett.

Istenem, be jó meleg s kényelmes lehet odabenn! Néhol vidám arcokat, majd imádkozó férfiakat és nõket látott rakott és megvilágított asztalok mellett.

Oh, milyen sóvárgó tekintetet vetett rájok.

Oh, mennyire másképp volt neki odakünn!

Reszketett a hidegtõl, s szíve hangosan dobogott. Félt a hideg éjet a szabadban tölteni, de idegen emberek ajtaján sem mert kopogni.

Csak most kezdte belátni, hogy õ voltaképpen sokkal könnyebb dolognak képzelte Kajláékat elhagyni.

Hiszen elég ház volt a faluban, s az is lehet, hogy jó emberek lakják, de valahányszor föltette magában, hogy most kopogni fog valamelyik ajtón, csak ismét nem mert.

Olyan nehéz, nagyon nehéz mesterség a koldulás!

Így tévelygett egy ideig a faluban, remélve, hogy tán megszólítja valaki véletlenül; de erre hiába várt, mert egyetlen lélek sem járt az utcán. A gyermek mindinkább kezdett félni s bánta, hogy nem maradt Kajláéknál, ha mindjárt megverték volna is. Igaz, hogy nagyon rossz a verés, de mégsem olyan rossz, mint a hideg december éji köd és az éhség szörnye.

Éppen azt gondolta Pali, midõn az erdész lakában egyszerre fénylõ világosságot vett észre. Sokkal világosabb volt ott, mint a többi házakban, s ezért lassan ment a ház felé, kíváncsi lévén, mi az.

A nyári padra lépett, hogy jobban láthasson a szobába.

Oh, mily nagyszerû látvány!

A szoba, melyben nézett, szép és tágas; középen nagy asztal, rajta zöld fenyõfa, azon pedig tündéri fényözönnel több mint száz viaszgyertyácska égett. Piros almák, aranyozott diók s mindenféle ékességek csüggöttek az ágakon, fönt a tetején pedig egy angyal lebegett aranyozott szárnyakkal. Az asztal, melyen a fa állt, mézeskaláccsal s mindennemû játékszerekkel volt telerakva.

Pali szinte nem tudta magát elhatározni, hova nézzen elõbb; majd a pompás szánkát nézte az asztal alatt, majd a fénylõ korcsolyákat. És mind e ragyogó gyönyörûségre oly kedvesen tekintett le az angyal, s úgy látszott, mintha örülne, hogy mindezt láthatja.

Pali ezalatt amennyire lehetett, visszafogta lélegzetét, hogy észre ne vegyék, s háborítlanul nézhessen be a szobába. A hidegrõl is megfeledkezett, oly örömsóvárogva dobogott szíve. Csupa szem és fül volt arra nézve, ami benn történik, annyira, hogy még a saját baja sem kínozta; nem is érzé, hogy kezei a jéghideg vasrács közt, melyhez kapaszkodott, majd megdermedtek.

Nagyon sokáig állt így, egyre folyton nézve ezt a ragyogó mesés világot odabenn.

A gyertyák már majdnem egészen elégtek, s az erdész éppen felkelt, hogy eloltsa, nehogy a fa meggyulladjon.

Csak egyetlenegy mécs égett még az asztalon s homályos árnyékot vetett a szobára, hol nehány perccel elõbb minden olyan szép volt, mint a mennyországban.

Szegény Palinak úgy tetszett, mintha mindezt csak álmodta volna!

Szomorúan szállt le a padról és folytatta cél nélküli útját.

III.

Most tizet ütött a toronyóra, de még mindig üres volt az utca.

Ezalatt a köd szétoszlott, szép tiszta csillagos téli éj borította be a vidéket, de a hideg még csípõsebb lett, mint azelõtt. Bár futott, mégsem tudott megmelegedni a szegény árva és egész testében reszketett a hidegtõl, a fáradságtól. Így ért a falu másik végére, hol elõször bejött, s hol most a magas tornyú templom mellett haladt el. Komoran, ünnepélyesen állt itt a régi egyház, körös-körül ócska kerítése volt, s azon keresztül a temetõ hóval fedett sírkeresztjeire nyílt a kilátás.

A rácsos ajtó, mely a temetõbe vezetett, csak oda volt támasztva, s ellenállhatatlan érzéstõl vezéreltetve lépett be a kisfiú a temetõbe. - Egy ideig lassan járkált a hóval borított hantok közt, végre egy sír elõtt állt meg, mely a sírkert távollevõ zugában feküdt. A szegény árvát mély fájdalom fogta el. Ott nyugosznak jó szülei.

Oly nagyon szerettek õt, s mindent, mi szegénységöktõl kitelt, megtettek, hogy õt jó nevelésben részesítsék! - Ha most tudnák, mily elhagyott szegény gyermekük! Szeretnének-e akkor is az égben lenni? Oh, nem! bizonyosan inkább odaajándékoznák egész boldogságukat, s nehéz, keserves munka közt élnének a földön, ha ezáltal gyermekükön segíthetnének.

Ily gondolatokba merült most Pali, s forró homlokát a jéghideg keresztre támasztva keservesen zokogott. Sokáig sírt így, s ezáltal szíve megkönnyebbült.

Azonban a falu most élénkülni kezdett. Itt-ott ajtók csikorogtak, kutyák ugattak, s a zaj közé emberi hangok is vegyültek. A léptek alatt csikorgott a hó; a toronyban harangozni kezdte.

Pali most a templomhoz közeledett s be akart menni. Azt gondolta magában, majd ott vár, míg a szent ájtatosságnak vége lesz, s azután majd talán valaki könyörül rajta s elviszi magával haza. Az ajtót már kinyitották, de belül még sötét volt, mert az egyházszolga csak most kezdte a fõoltárnál a gyertyákat gyújtogatni. A fiú egy sötét zugba ment, s ott szépen letérdelt. Oh, mily jó volt szegénynek! Itt legalább meg volt óva a nagy hidegtõl s fáradt lábait a deszkára teheti.

Most lassanként megtelt a templom; a feldíszített fõoltáron már égtek a gyertyák, s mindig több és több nép tódult a kivilágított egyházban. Végre minden hely el volt foglalva, sõt még az ajtó elõtt is álltak az emberek.

Mély csend uralkodott, miközben az orgona komoly, ünnepélyes hangjai zendültek meg.

A mise kezdetét vette.

IV.

Mindenki imádkozott, Pali is összekulcsolá kezeit; elrejtett helyéig nemigen hatolt a gyertyák világa, szép csendes volt az, éppen alkalmas az imádkozásra. De a kisfiú jobban szeretett volna most enni és pihenni, éhes és oly fáradt volt a sok járkálástól és a kései ébrenléttõl, hogy bármennyire is igyekezett is az álmot elfojtani, szempillái egyre nehezebbek lettek, s a gyertyák homályosabbaknak látszottak elõtte. Végre egészen elszenderült.

Különös képek vonultak el ekkor lelki szemei elõtt. Egyszerre úgy tetszett neki, mintha nem is a templomban lenne már; az orgonahang halkabb lett és andalítóbb, végre egészen elhalt, s Pali az erdészház elõtti padon állt s a szobába nézett be, hol a karácsonyfán ismét tömérdek gyertya égett, s minden azon módon volt, mint az este, az angyal is ott lebegett fent... áldó mosollyal nézve alá...

Palinak úgy tetszett, mintha szépséges alakja folyton nagyobb és nagyobb lenne, s mintha hirtelen megmozdulna, megelevenedne s mutatóujját feléje terjeszté.

- Fiú, jössz-e velem? - kérdezte tõle nyájasan.

A fiú szíve hevesen kezdett dobogni e szavak hallatára, és az angyal leszállva a fáról, egyszerre a bámuló Pali elõtt állott s szelíden fogta meg kezét. Most egyszerre az angyalt és Palit sûrû szürke felhõk borították el; érezte a gyermek, mint emelkednek s viszik õket a felhõk; már a falu fölött lebegtek s a csillagos ég felé mentek. Minél magasabbra szálltak, annál inkább szédült a kis Pali. Nemsokára már átlátszó világos ködfátyolnál egyebet nem látott, csak mélyen, nagyon mélyen alant látta a vidéknek hóborította hegycsúcsait, végre azok is eltûntek, keskeny, fényes ködszalag jelölte helyüket.

Az angyal egyetlenegy szót sem szólt az egész légutazás alatt. Pali is sok ideig nem mert beszélni. De végre nekibátorodott s így szólt félénken és egyszersmind kíváncsian:

- De hát hová vezetsz engemet, jó angyal?

Az angyal ránézett s mosolyogva szólt:

- Az égbe a jó istenhez; talán nem akarsz odamenni?

- De apámhoz is, meg anyámhoz is nemde?

- Õket is látni fogod, ha majd fönn leszünk, de most jer s ne kérdezz többet.

Csendesen haladtak ismét tovább, Csak felhõket lehetett látni, s oly csendes magányos volt minden, hogy Pali tagjait borzongás futotta át.

- Vigasztalódjál - szólt végre az angyal -, a célnál vagyunk.

A fiucska bámulva s félig hitetlenül nézett reá; de a felhõk, melyek eddig vitték õket, lassanként szétfoszlottak, s helyettök fehér, átlátszó köd tûnt fel. Pali egyszerre nagy, sötét erdõben látta magát. Sûrû sorokban állt itt egyik fa a másik mellett; mindegyik zöld volt - s friss lombokkal telve, mintha tavasz lett volna; de oly magasak voltak, hogy tetejüket nem lehetett hallani, csak egyetlen patak gyors és egyhangú folyása zavarta meg a csendet, melynek partját sûrû, zöld gyep lepte el. A parton itt-ott virág tarkállott. Az angyal a part hosszában vezeté Palit. Sokáig csendesen, nesz nélkül haladtak a sötét, óriás nagyságú fák között.

Édes örömmel telt el a fiúcska szíve, alig mert lélegzetet venni, reszketett örömében, hogy a mennyországban van. Azon édes reménynek örült leginkább, hogy jó szülõit fogja viszontláthatni, s minden percben azt várta, hogy majd anyja és atyja a fák közül elõ fognak lépni s az új hazában üdvözlik. - De midõn az sok órán át így ment s egyre nem látott se közelrõl, se távolról élõ lényt, mély bánat szállta meg a kisfiú szívét. Reménysége csökkent, végre szomorúan csüggeszté le fejét, azt hivén, hogy az angyal nem mondott valót.

De az erdõ véget ért, és az angyal Palit egy nagy, szabad helyre vezette. Sötétzöld tó terült itt el, melyet nagylevelû fehér vízirózsák környeztek. A patak, melynek mentében jöttek volt, a tóból folyt, a partokon ezer és ezer virággal elborított mezõk zöldelltek.

Egy kis csónak állt a tó szélén. Ebbe most beleemelte az angyal a kisfiút, s nemsokára a hajócska, mintha láthatatlan kéz evezett volna, gyorsan haladt a tó sima tükrén.

- Látod ott a tóban a kastélyt? - kérdé az angyal menet közben.

A gyermek lenézett s örömteljes bámulat tükrözõdött vissza arcán, oly szép volt az, amit látott. Pompás nagy kastély tündökölt ott a mélységben, egészen kristályból volt. Szökõkutak, gyönyörû virágok, pompás gyümölcsös fákkal ellátott kertek környezék minden oldalról.

- Látod, gyermek, ott laknak a jó Nemtõk - szólt az angyal midõn látta, hogy Pali csak egyre szótlanul bámul a mélységbe. - Ezek az emberek számára boldogságot, békeszeretetet hoznak, a szorgalmas munkásnak látatlanul segítenek. Csak ha rossz emberekre akadnak, akkor intenek és büntetnek.

Pali e szavaknál visszaemlékezett, hogy még mikor jó anyja élt, hányszor mesélt neki a Nemtõkrõl, hogy szerette õ e meséket hallgatni. Most oly közel van e Nemtõkhöz! Egyre nézte a pompás kastélyt, s észre sem vette, hogy a túlsó parthoz értek.

Az angyal kiemelte õt ladikjából s a virágokkal borított mezõkön vezette keresztül. Valóban oly pompásak voltak a mezõk, mintha csak nagy, szép szõnyegeket látott volna az ember.

- Jaj, de szép virágok! - kiáltott fel örömteljesen Pali, s alig merte lábait fölemelni, nehogy egyet közülök összetiporjon.

- Lásd, gyermek, ezek mind meghalt emberek lelkei- mondá erre az angyal -, valaha szintén éltek, mint te, s aztán a jó isten magához hívta és virágokká változtatta õket. Ezen alakban addig kell maradniok, míg elérkezik az idõ, amikor õk felszabadulnak s a lelkek országába vétetnek föl.

- De miért nem vétetnek fel rögtön a lelkek országába? - szakítá félbe az angyalt a kisfiú.

- Mert nem érdemesek mindjárt a boldogságra.

- De ez igen szomorú a kis virágokra nézve! - mondá a jószívû Pali -, mért bûnhõdnek olyan szigorúan?

- Ez nem büntetés rájok nézve; õk sejtik isten közellétét, csak nem szabad õt látniok.

- De te, jó angyal, láthatod õt nemde? - kérdé a fiú.

- Igen - felelt az angyal -, lásd itt látom a mezõn, s amott fenn az erdõben is mindenütt, hová tekintek, látom.

- De hol lakik az isten, ha mindenütt látod?

Az angyal egy ideig hallgatott s aztán szólt:

- Érted a szelíd leheletû neszt, mely a levegõn át húzódik? Hallod az erdõben a suhogást s a patak távoli moraját? Lásd, ott van az isten. Bárhová is tekintesz, mindenütt látod lakását és bárhol légy is, közel van hozzád.

A kisfiú most visszafojtá lélegzetét, édes borzadás futotta végig tagjait, mert isten közellétét érzé s azért kissé félt is. Az angyal most ismét megfogta kezét s a sötétzöld tó partján haladt vele. Ezer meg ezer fehér rózsa volt ott a vízinövények közt, s kelyheik erõsen be voltak zárva.

- Lásd - így szólott ekkor az angyal, a rózsákra mutatva -, ezek mind ifjú lények voltak, kik jámborul éltek, s azért isten a legszebb sorsban részesíté õket, mert õk a gyermekek õrangyalai. Minden földön élõ gyermeknek van ilyen õrangyala, s azon szent éjek alatt, melyek a lelkekéi, ez ártatlan lények jelennek meg a gyermekek álmaiban s - kérik a rosszakat, hogy javuljanak meg; a jó gyermekeknek pedig szép karácsonyfákat adnak ajándékba.

- Hát hogy van az, hogy nekem sohasem hoztak? - kérdé Pali szomorúan - Én nem bántottam soha senkit, bizonyosan rólam megfeledkeztek.

- Oh, nem, azt nem szabad hinned! - mondá az angyal - isten minden gyermeket ismer, s egyformán szeret mindenkit. De valamint úgy rendezte el a világot, hogy nem minden ember egyenlõ, hanem az egyik gazdag, a másik szegény, úgyszintén nem jutalmaz meg mindenkit egyformán, karácsonyfákat rendesen gazdagabb gyermekeknek szokott küldeni, mert a szükségesekkel már úgyis el vannak látva; de a szegény gyermekekrõl sem feledkezik meg. A lelkek a gazdagokat álmukban arra intik, hogy fölöslegükbõl adjanak a szegényeknek. Meglásd, Pali, isten rólad sem fog megfeledkezni addig, míg jó leszesz; árva vagy, s az árvákat isten különösen szeretni.

Palit meghatották e szavak, csaknem sírva kérdé:

- De hát nem vezetsz el édes szüleimhez? már oly rég örültem ennek, s szeretném tudni, hogy mint vannak; szeretnek-e a mennyországban lenni?

Az angyal mit se felelt e szavakra; megfogta kezét és sokáig járt vele a vidéken, amíg másik oldalon fekvõ erdõbe értek. Itt még sötétebb volt, mint a másikban, s minél tovább mentek, a fák is egyre nagyobbak és sûrûbbek lettek. Végre óriás nagyságú fenyõfa elõtt állt meg az angyal, melynek tövében két gyönyörû két kék virág pompázott.

- Látod ama két virágot? - kérdé az angyal komolyan.

Palinak egyszerre könny tolult szemeibe.

- Oh, szegény szülõim! - gondolá magában és sírva térdelt le s csókokkal borította - el a két virágot. Sokáig térdelt így, végre az angyal szelíden felemelé õt és szólt:

- Kelj fel, Pali, most csak holt virágok elõtt térdelsz, szüleid lelkei e percben az emberek álmaiban jelennek meg. De vigasztalódják s higgy nekem: egykor ismét megtalálod jó szülõidet. De most isten veled, s maradj jó gyermek!

Az angyal e szavakat halkan mondá s Palinak úgy tetszett, mintha azalatt alakja szebb s fényesebb lenne. Ekkor ijedten tekintett a gyermek maga körül. Egek, hová lett az erdõ, a tó s a gyönyörû virágok? Minden nyom nélkül eltûntek!

Sûrû, barna színû felhõk borították el õt egyszerre, s azokon a távolban látta az angyalt lebegni. Egyszerre egészen eltûnt. Más felhõk pedig Palit nyílsebességgel vitték lefelé. A ködtengerbõl, mely alatta feküdt, lassanként nagy hegyek csúcsait vette ki, s végre a messzeségben egészen alant látta szülõföldjét, a falut, havas házfedeleivel. Minél sebesebben haladtak, Pali feje annál jobban szédült. Egyszerre csak azt érezte, hogy a felhõk, melyek õt addig vitték, eltértek lábai alól, és remegve fedte el kezeivel szemét, hogy az irtózatos örvényt ne lássa, mely felé egyenesen rohant.

V.

- Szent isten! - kiáltott fel Pali, mert épp e percben esett le a templom tetejére. A tetõ recsegve tört át, vakító gyertyafény ütötte meg szemeit, orgonahanggal vegyes éneket hallott, egyszerre a templom kövezetén feküdt - és felébredt.

- Ej, fiú, ki látta azt, - a templomban aludni, ahelyett, hogy imádkoznék az ember? - mormogott egy öregasszony, ki Palihoz közel egy padban ült, s a fiú felkiáltására jámbor imájából felrezzent.

Pali nagyon bámult az öreg nõre, maga sem tudta ébren van-e vagy álmodik.

Ezután általános morgás támadt a templomban. Mindenki elhagyá helyét s a kapu felé tódult. Pali a nagy tolakodás után szintén kijött s egy szögletbe állt, úgyhogy éppen elõtte vonult el a nép. A jéghideg huzat, mely a nyitott kapun betódult, eszébe juttatá, hogy könnyû ruházata nem képes õt a hideg ellen megóvni. Tehát a szép dolgok, miket az elõbb látott, nem voltak valók, az egész rövid álom vala, s annak most vége. Pali nem volt többé az égben, hanem a hideg kövezeten állt meg, s még mindég nem tudta, hová menjen a hideg téli éjszakán, hol hajtsa le fáradt fejét.

Száz és száz ember ment el mellette, s egyik sem vette észre a didergõ gyermeket. Szegény Pali keservesen kezdett sírni.

Ugyanazon percben a gazdag Molnárné felkelt bérelt padjából és a kijárat mellett kiment. A derék asszony nehéz ruhakelméjérõl is meglátszott, hogy a gazdagok sorába tartozik. Több év óta volt már özvegy, az õ lelke volt a legnemesebb és legszebb az egész helységben, s mindennel bõvelkedett, ami a kényelmes élethez tartozik. De ennek dacára, mégis szegény asszony volt, és semmiben sem volt tavaly óta öröme, ekkor veszítette el egyetlen, nyolcéves fiát. Többi gyermekei mind kiskorukban haltak meg, s így nagy gazdagsága dacára, egyedül állt a világon, sõt még rokona sem volt, kire vagyonát hagyja. De különös, e pillanatban igen jól érezte magát és nem tudta, hogy mi vigasztalta õt meg úgy egyszerre. Szemei véletlenül a síró Palin akadtak meg.

- Hisz te Körmös Pali vagy, nemde? - szólt az özvegy nyájasan a fiúhoz -, honnét jössz te így egyedül éjnek idején?

Pali fölnézett s mosolyogni akart.

- Szerencsés jóestét kívánok! - köszönti félénken a molnárnét, ki közelebb lépett hozzá.

- Adjon isten! - fogadá a köszöntést az özvegy, s kérdõleg nézett a fiúra.

- Gyámapán rosszul bánt velem, s ezért megszöktem tõle.

- Tudom, hogy goromba ember gyámapád, de most mit akarsz kezdeni, fiam?

- Nem tudom - felelt szomorúan a gyermek, s ezzel ismét elkezdett keservesen sírni.

A Molnárnénak szintén könny tolult a szemébe, meghalt gyermeke jutott eszébe, s nagyot fohászkodott.

- Ma majd nálam fogsz aludni - mondá végre, s nyájasan vezette ki a gyermeket a templomból. - Majd meglátjuk holnap, hogy mit tegyek veled.

Égi zeneként hangzottak azon szavak Pali füleinek. Dobogó szívvel követé a Molnárnét, s hálás tekintete többször akadt meg a fénylõ csillagokon, szíve mélyébõl adott hálát az égnek azért, hogy legalább ezen az éjszakán jó ágy- s meleg szobáról gondoskodott számára.

Másnap reggel azután a legkisebb részletig el kellett a Molnárnénak mindent mondani, s azt oly híven tevé, hogy az elbeszélés alatt az öregasszony többször könnyekre fakadt, s annyira megtetszett neki a jószívû, jámbor gyermek, hogy elhatározá magában a fiút mint árvát egyelõre felfogadni. De midõn idõvel látta, hogy Pali mily jól viseli magát, õt mennyire szereti, tiszteli s kedvében jár, ekkor feltette magában a jószívû özvegy, hogy sohasem hagyja el az árvát, hanem örökbe fogadja s anyja lesz neki.

Úgy is tett, és soha nem bánta meg, mert az elhagyatott szegény árvából idõvel derék, becsületes ember lett.