|
Az »átellenes ablakot« és annak »mutatványait« ezer poéta
énekelte már meg.
Annyira elkopott tárgy már az, hogy egy szõke vagy esetleg
barna angyalfõ jelenik meg a virágcserepek között, midõn a vágyó ifjú az
átellenes ablakban könyökölve mereng, miszerint csakis azon kijelentés mellett
merem még tollamra venni, hogy én, ki az egyik vis-à-vis ablakot bírom,
hatvannégy esztendõs öregember vagyok.
És ez, azt hiszem, elég elhárítani, minden gyanút arra,
mintha itt is a régi szokott szerelmi történetnek kellene ismétlõdnie.
De akármilyen öreg vagyok is, a szemem még ép, pompásan
látok át az ablakomon keresztül a szomszéd ház ablakaira, s miután ez ablakok
többnyire lefüggönyözöttlenek szoktak lenni, úgy ösmerem a szomszéd ház lakóit,
azoknak szokásait és természetét, mintha csak köztük élnék.
Az egész elsõ emeletet Árkándy Miklós képviselõ bérli.
Legalább így mondta azt a házmester, kitõl egy ízben kérdezõsködtem az elsõ
emelet lakói felül; én egyébiránt nem vitatom, mert az is meglehet, hogy
Ártándynak vagy éppen Árpándinak híják a derék urat, kinek nevére is csak a
felesége kedvéért lettem kíváncsi; egészen ismeretlen név; ha a házmester
elhibázta, és nem bírom helyreigazítani.
Különben is keveset foglalkozom öreg napjaimra a
politikával; - ezt az új nemzedéket már nem ösmerem nevébõl sem, legfeljebb a
nagyobb auktoritásokat, kiknek neve olyan, mint az utcai por, szemébe verõdik
az embernek mindenütt.
Csalódásokban gazdag élet áll mögöttem, nem bízom már az
emberekben, otthon odúmban dörmögõ medve vagyok, aki mindenre azt mondom:
»szemfényvesztés«.
Filozófnak tartom magam, de meglehet, hogy csak bolond
vagyok.
Szerelem-, hazafiság-, becsületességben nem hiszek, nem
marad hát többé semmi szeretnivaló a világon; nem lehet rossz néven venni
tõlem, hogy nem törõdöm a világgal.
És mégis mióta Árkándyék ide költöztek (s annak már több,
mint egy éve) az átellenes lakásba, azóta hinni kezdek az igazi becsületes
szerelemben, s öreg, kihûlt szívem át- meg átmelegszik ez egyetlen példától is.
Soha olyan házaspárt, mint ezek az Árkándyék! Ezeknek élete
aztán igazán egy egész »mézzé vált tenger«. Egész nap ott csókolóznak a középsõ
szobában, mely nyilván a szalon lehet. A menyecske a lehetõ legérdekesebb
szõke, magas, délceg termettel, melynek csodaszép árnyait akkor látom
legjobban, mikor - férje nyakára hajolva csókolgatja.
Oh, milyen jó, hogy nem vagyok már többé fiatal; mennyire
irigyelném ezen Árkándy boldogságát, ki szinte fülig szerelmes a nejébe.
Amint elnézem õket, midõn egymást átölelve járkálnak talán
néma, de végtelen boldog együttlétben a teremben fel s alá néha órákig, vagy
mikor összezördülnek valami felett, s a kis tündér duzzogva fordít hátat
férjének, míg az egy lopott csókkal elkomorodott, gyönyörû arcára vissza nem
varázsolja a boldogság napfényét, azt hiszem magam is, hogy csak álmodom.
Mert hiszen lehetséges-e, hogy valóvá lehetne most, a XIX-ik
században is még a pásztorregék édes tartalma, midõn kékebb volt még az ég,
zöldebb a fõ, tisztább a patak s örök a szerelem. Boldogságos isten! milyen
mézeshetek azok, melyek évekig tartanak!
És mégis úgy van. Midõn reggel kelek s széthúzom szobám
ablakán a függönyt, már akkor ott van egymás mellett átellenben a két megszokott
ismerõs fõ; a szép szõke fiatalasszonyé és a férfi barna, érdekes arca, annyi
gyöngédséggel, olyan epedéssel egymásra irányzott tekintetekkel, mintha e
percben jegyezték volna el egymást, mintha e percet hosszú-hosszú válás elõzte
volna meg.
Második természetemmé vált már néznem õket, családtalan,
rokontalan létemre szinte rajtakapom maga, ha úgy elgondolkozom azon a sötét
kérdésen: »vajon minek élek én még?« - bizonyosan csak azért, mert tudni
akarom, mit hoz az idõ napról napra - nem többé az én számomra, hanem a többi
embernek.
S a »többi ember« alatt senkit sem értek annyira, mint az
Árkándy házaspárt.
Innen tudom, hogy különösen érdeklõdöm irántok.
Miért? nem tudom megmagyarázni. Alkalmasint csak
megszokásból. Az ember mindig keres valami tárgyat, ami érdekelje, és mindig
talál.
Azon a nehány helyen, ahol megfordulni szoktam, többször
kérdezõsködtem Árkándyék felül. Semmi különös okom nem volt e kérdezésekre,
csak úgy rossz szokásból, ahogyan az ember szokta valakitõl: »Nos, milyennek
mutatkozik önöknél az idei termés?«
Senki sem tudott mondani valami nagyon sokat.
Mindössze azt tudta nehány ember, hogy Árkándy a felvidék
valamelyik kerületét képviseli, hogy kormánypárti ignota quantitas, aki
bizonyosan nem tudná megoldani a keleti kérdést, hogy nõs ember s elég szép
vagyona van. Arról, hogy olyan nagyon szereti a nejét s az viszont õt, nemigen
beszélt senki, s mikor én hoztam fel, nemigen hallgatott rám senki. Fõvárosban
kevésbé érdeklõdnek az emberek az apró-cseprõ magánviszonyok iránt, meg aztán
olyan közönséges, semmitmondó szólamnak veszik csak az olyanforma megjegyzést a
házasfelekrõl: »nagyon szeretik egymást.«
Ki az ördög törõdnék az ilyesmivel? Érdem is az már!
De én annak, nagy érdemnek vettem s meg nem állhattam, hogy
egy ízben, mintegy két hónap elõtt meg ne kérdezzem az éppen a ház elõtt
ácsorgó házmesterünktõl:
- Ugyan, barátom, mióta házasember már Árkándy úr? Igen
lekötelezne...
- Azelõtt a Vas utcában lakott, ahol sógorom a házmester;
onnan ösmerem az uraságot; bizony öt esztendeje már annak, azaz hogy jövõ
fertálykor lesz hat... akkor már megvolt ez a szép felesége.
Elámultam. Ez már mégsem tréfa. Ilyen szerelem nincs több az
annálékban, mely öt esztendeig tartja meg üdeségét; láng, melyet nem
kormányoznak a szelek; ég, egyformán tisztán, magasan örökké; füstje sincs,
csupán fénye és melege.
Midõn nemrég egy véletlenül kezembe akadt újságból (mert nem
szoktam olvasni lapokat sem; tele vannak hazugsággal) kibetûztem, hogy a
legközelebbi napon Árkándy Miklós is föl van jegyezve a szólásra, elhatároztam,
hogy magam is azt teszem, amit soha eddig, jegyet kerítek a képviselõház
karzatára s meghallgatom ezt az Árkándyt. Vajon a szerelmes férjek is tudnak-e
politizálni?
Hosszú, unalmas vita volt, már hetek óta tartott s
kifárasztotta - nemcsak a képviselõket, de a karzatok látogatóit is; csak igen
kevesen voltak a karzaton, midõn beléptem.
Mindamellett kellemesen voltam meglepetve. A szép Árkándyné
ott ült az elsõ padban s feszült figyelemmel látszott hallgatni az alant
deklamláló szónokra, kinek érces, rokonszenves hangja betöltötte az egész
termet.
Helyes - gondoltam magamban -, Árkándyné tehát itt van.
Közelrõl is látni fogom. Nos, az valami nagyon természetes is, hogy itt van s
annak jele, hogy a férje csakugyan beszélni fog ma. Majd õ ne jönne a férjét
meghallgatni!
Közvetlen közelében igyekeztem helyet kapni, de nem
lehetett; balról egy öreg asszonyság ült mellette, jobbról pedig egy kopasz,
szürke szemû, apró emberke.
A szürke szemû, kopasz ember mellé telepedtem.
Éppen csak hogy helyhez vergõdtem s még idõm sem volt
végigjártatni tekintetemet a »tisztelt házon«, midõn lelkes tapsvihar és
»helyes!«, »úgy van!« szó-orkán tört fel alulról a beszélõ szónok szavaira.
Kíváncsian tekintettem le az ünnepeltre s végtelenül meg
voltam lepetve, midõn Árkándy Miklóst ösmertem fel benne. Úgy állott ott
koromsötét hajával és érdekes, most pirosra kigyúlt arcával, mint egy igazi
hõs.
Tehát ez az Árkándy nem is valami szimplex ember, hanem
valódi államférfiú, egy kiváló tagja a háznak, kit figyelemmel, tisztelettel
hallgatnak ki a honatyák.
A szép nõ szemei édes epedéssel voltak ráfüggesztve; le nem
vette volna onnan a világért. Istenem, istenem, de boldog lehet most õ is, s az
is, akire e két ragyogó szem bátorító tüze süt, ihletet, erõt kölcsönözve.
Kopasz, szürke szemû szomszédom e pillanatban a hölgyhöz
hajolt s valamit mondott neki; az észre sem vette, nem felelt vissza, minden
figyelmét lekötötte a férje. Hogyisne! Hiszen azok nagyon valóságos percek,
midõn a férj a parlamentben beszédet tart, azokból a szavakból, azoknak a
csengésébõl nem szabad elveszíteni semmit; ilyenkor nem lehet idegenekkel
csevegni.
- Ön talán ösmeri Árkándynét? - kérdém a kopasz emberkétõl
halkan, midõn az látva, hogy feleletet nem kap, csendes megadással elõbbi
figyelõ állásában helyezte magát.
- Igen... ösmerem - felelt szórakozottan, anélkül, hogy egy
tekintetre is méltatna.
- Eredeti asszony. Nagyon szereti a férjét...
- Ah! Bah! Honnan tudja ön azt?
- Átellenben lakom velök; örökké a férjével enyeleg.
Végigcsókolózzák az egész napot! Árkándy úr is szereti... Ez meg már éppen
ritkaság. Igaz, hogy emellett aztán ingyen húzza õkigyelme a képviselõi
napidíjakat, mert az üléseket körülbelül a neje ölében tölti.
A szürke
ember sajátságosan zordon arccal fordult felém.
- Árkándyt is
ismeri ön?
- Hogyne
ösmerném! Akár a tulajdon tenyeremet. Azért jöttem, hogy meghallgassam a mai
beszédjét. Azt mondták róla, hogy szimplex fráter, pedig úgy látszik,
kapacitás. Hallja odalenn ismét a tapsot? Ma diadalnapja van. Nézze
uram, hogy csillog neje szeme az öröm lázától. Ah! Ah!
Az én emberem be nem várta szavaim végét; hirtelen
felugrott, mint az õrült, s keresztülgázolva egy gyermeket, ki a hátunk mögött
ült, elrohant.
Vajon mi lelhette? Talán meglátott valakit odalenn, vagy
észrevette, hogy a tárcáját felejtette valahol?
Mindegy; örültem neki; s egészen közel ülhettem
Árkándynéhoz.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A szónok bevégezte beszédét. Dörgõ éljenzés kísérte s azután
csend következett be.
A jegyzõ felolvasta a következõ szónok nevét:
»Árkándy Miklós!«
Meghökkenve tekintettem le, s íme, felállott szikrázó
szemekkel, dúlt, sápadt arccal - az én kopasz, szürke szemû emberem
Fölszisszentem. Minden világossá vált.
A szürke szemû ember síri hangon szólott s a gyûlölet
erejével. Rosszhiszemûséggel vádolta a »tisztelt elõtte szólott miniszter urat«
s végül az ellenzékkel szavazott.
Én pedig megrendülve tántorogtam ki a szabadba s
elgondolkoztam rajta: hogyan teremnek pro és contra szavazatok, s hogy milyen
nagy baj az, ha az ember olyasvalamit hisz, ami hihetetlen.
|