|
Halandó ember arra nem emlékszik, hogy Marosi Zsiga »kománk«
vagy fiatalabb, vagy öregebb lett volna valaha.
Mindig ugyanazon egyforma gavallér ember, akinek a ruhája
tetõtül talpig ki van kefélve, a csizmája sohasem poros, az inggalléra örökké
tiszta, a haja, mely nagy, kerek koponyáját kelletlenül fedi, gondosan
elválasztva, szõke, vastag bajsza a hû ápolástól megizmosodva csügg alá
ugyanúgy, mint tegnap, s ugyanúgy, mint holnap fog alá csüggni.
Ha van valami változatlan a föld kerekségén, az akkor Marosi
Zsiga.
Reggel felkel, elmegy a zálogházba, ahol hivatalnok, egy
órakor délután hazajõ, fél kettõig kefélkedik, s pont öt perccel fél kettõ után
már ott ül a »Tatá«-nál az ebédnél, hogy négyig komotizál.
Pont négykor felkel, fizet, egyet nyújtózik és a kávéházba
ballag, hol három teljes negyedóráig olvassa az »Egyetértés«-t és szürcsölgeti
a feketéjét.
Pont háromnegyed ötre felkel, fizet, egyet nyújtózik és
átmegy a menyasszonyához, kivel e napokban lesz az esküvõje.
És ez így van, mióta csak halandó ember emlékezik rá.
Évek hosszú sorára lehet visszamenni az emlékezet fonalán és
Marosi Zsigát mindig a kijelölt helyen lehet találni a kijelölt órákban; délben
a »Tatá«-nál, négy után a kávéházban, öt táján a menyasszonyánál, kivel a
napokban fog egybekelni.
Mindene változatlan. Örökké sötét színû ruha van rajta,
pörge magyar kalap a fején, lakk topán a lábán, még a menyasszonya sem változik
meg soha kinézésre; örökké »tulipán ezüstös«, csakhogy hol szõke, hol barna.
Nehogy a nyájas olvasó zavarba jöhessen a »tulipán ezüstös«
szó miatt, szükség megmagyaráznom, hogy házasodó agglegényeknek éppen úgy, mint
a tolvajoknak sajátságos külön nyelveztük van, mely sokkal alkalmasabb a nõi
bájak kifejezésére, mint a mi közönséges nyelvünk, mely minden különösebb
tájékoztatás nélkül mindössze ennyit mond: »csinos«, »szép« vagy »gyönyörû«.
Biz ebbõl aztán még mindig nehéz fogalmat alkotni az
ismeretlen hölgyrõl.
Mennyivel tökéletesebb e tekintetben az agglegények
nyelvezete, mely nehány szóval majdnem lefotografírozza a hölgyeket, úgyhogy
azok mintegy láthatókká válnak.
A legalantasabb osztály a »leányzó«. Ebbe a fokozatba esik
ami mindennapi és közönséges, termetben és idomokban. A nõi szépség
kritikusainak papírkosara ez, amelybe minden különös szortírozás nélkül dobják,
gyömöszölik be mindazt, aminek nincs elõttük semmi becse, s ami a felsõbb
fokozatokba be nem válik.
Azután következik a »topáz«, az alacsony, csinos arcú,
kerekded termetû hölgyecskék gyûjtõneve, melynek fokozatai a »talmi topáz« és
»igazi topáz«.
Ami ezenkívül jõ, az már ritkaság. A »kis delfin« és »nagy
delfin« sokat igényel; a kis delfin lehet ugyan még alacsony, de a termetnek
arányosnak és tökéletesnek kell lennie; a nyak - szép legyen, habár rövid is, a
haj sûrû, a száj pici és nagyon piros, a kar gömbölyû, a homlok sima, ha
alacsony is. Ha aztán még a kéz is parányi, valamint a láb, ha a szemek is
nagyok és kifejezõk s az arc rendkívül kellemes, akkor a »kis topáz« a »nagy
topázok« sorozatába esik.
A szépség non plus ultrája a »tulipán ezüstös«, s kivált (de
ez már olyan ritka, hogy talán nincs is a világon) a »tulipán aranyos«. Itt már
minden tökélynek egyesülni kell méltó összhangzatban. Hóbortos fejû poéták álma
megtestesülve édes valósággá. Magas délceg termet, hattyú nyak, hosszú haj,
magas homlok, vagy tisztán fekete, vagy tisztán kék szemek, melyek okvetlenül
mandula alakúak legyenek, rendes orr, nemes arcvonások sat.
A budapesti »Korzó« e sajátos nyelvtanának szabályai
szerint, ha csak egyetlenegy tökély hiányzik is a sokból, a legbámulatraméltóbb
szépség is csak »tulipán ezüstös« marad.
A »tulipán ezüstösök« iránt viseltetett a mi Marosi Zsigánk
nagy vonzalommal. A delfineket kevesellte, a tulipán aranyosakra meg nem
vágyott. Tökéletesen meg volt állapodva az ízlése.
Még anno 1850-ben április elsején felvett fizetésébõl két
császári aranyat váltott be, mivelhogy ebben a hónapban okvetlenül meg fog
nõsülni, s a két arany éppen kifutja a papnak az áldásért.
Azóta már 28 esztendeje mindig ott csörög fekete nadrágja
zsebében az a két arany, számtalan váltakozó hatosok és garasok társaságában,
melyek egyedül jelzik Zsiga körül az idõ folyását.
Hogy maga Marosi Zsiga hány éves, mikor született? azt éppen
úgy nem tudja senki, mint azt, hogy mikor fog meghalni. A keresztelõlevél ugyan
ott van a zsebében, de õ nem mutatja senkinek. Arcán éppen nem látszik az idõk
nyoma, egyforma változatlan, örök az, mint egész lénye.
Keveset beszél, de úgy látszik sokat gondolkozik. Mikor
háromnegyed ötre felkel a kávéjától, hogy a jövõ napokban fõkötõ alá kerülõ
menyasszonyához siessen, szórakozottan, lehorgasztott fõvel ballag gyakran, a
sétálókba ütõdve, annak lakása felé, sokszor csodálatos vargabetûket csinálva.
E csodálatos vargabetûk alatt azt értem, hogy például nem
egyszer a belvárosból a lipótvárosi utcákon keresztül csapva át a Terézvárosba,
annak tömkelegén hatol a Józsefvárosba, hol a menyasszony lakik.
Figyelmes szemlélõk beszélik, hogy minden kapu alatt felüti
lehorgasztott fejét s egy bánatos pillantást vet némelyikre, minélfogva az »örökös
võlegény«-re sok rossz élcet csináltak már ismerõsei.
»Kapu-tanulmányokat fog kiadni; még beválasztják értük az
akadémiába. Öreg korára éri az a csúfság« - mondják a kötekedõk.
- No, akadémikusnak be is válik - szólnak az élcelõk -: jó
jel, hogy megbámulja a kapukat.
Zsiga csak a fejét rázza és nem felel semmit az ilyen
gyerekes ingerkedésekre; el van foglalva a házasságával; võlegény-embernek
máson legyen a gondja, ne léha tréfákon.
Az örökös võlegényi titulus már terhére van, szeretne
túladni rajta. Restelli, szégyenli már maga is.
De hát ki tehet róla?
Hiszen õt tiszta, önzetlen szándék vezette, szíve szerelemre
van alkotva, s egész lénye fogékony a családi örömek iránt. Nem is valami
földhözragadt ember, aki fél a családeltartás terheitõl. Teljesen rendezett
viszonyok között él, azt veheti el, akit a két szeme megszeret.
Vagy talán nem talál még magához méltó szívet?
Oh, dehogynem, kérem alássan! Talál biz õ eleget, mégpedig a
tulipán ezüstösök között is. Ember legyen, aki azokat el bírja számolni
sokszorozás nélkül.
Ott volt mindjárt ezelõtt körülbelül huszonkét évvel a szép
Sümegi Minka, majd a kedves Wimmer Katica, ezt követték sorba Tordai Örzsi,
Magócsy Irma... azazhogy az ördög bírná õket így elszámlálni, ha már nem
betûrendben kezdtem.
Csupán egyetlenegyszer kapott kosarat a kényes Marczali
Vilmától, ki kevesellte is, meg talán nem is találta elég érdekesnek Marosi
Zsigát.
No, de
ezért is revánsot adott a sors az örökös võlegénynek. Marczali Vilma férjhez
ment egy elõkelõ dohánygyári hivatalnokhoz, Smrcsek Józsefhez. Most egy nagyon
szép hajadon lánya van, a majd csakhogy nem »tulipán aranyos« Ilonka, akivel
Zsiga ez idõ szerint jár jegyben. A jövõ héten kell lenni az esküvõjöknek.
Hogy mik
voltak azon indokok és körülmények, melyek megakadályozták, hogy e rengeteg
számú menyasszonyból egyik sem lett Zsiga felesége, hanem ki elhalt, ki férjhez
ment máshoz, ki megbolondult a hosszú várakozásban, éppen ez azon kérdés, amint
hasztalanul töri fejét a világ.
Ezt csak maga Marosi Zsiga tudná elmondani.
És e tekintetben nem is zárkózik el a kérdezõsködések elõl
bizonyos idõpontokban.
Ezek a bizonyos idõpontok pedig azok, midõn vacsoránál a
»negyedik félmesszelyig« ér. Ez a Rubikon. Zsiga hallgatag természete ilyenkor
fölenged, s bõbeszédûségbe megy át.
És ezek az idõpontok mindennap bekövetkeznek éjféltájban,
midõn menyasszonyától ismét a »Tatá«-nak nevezett vendéglõbe ér.
Olyan ember is mindennap akad, aki megkérdje:
- Ugyan, mondd meg hát, Zsiga, miért is maradtál örökös
võlegény?
Zsiga egy félmesszelyt hajt fel ilyenkor, vagy néha kettõt
is, ha még annyi hiányzik a négyhez...
- Hja, pajtás, oka van annak. Az igaz, hogy csekélység, de
mégis ok... mert, barátom (s itt Zsiga megint iszik), azt mondja egy francia
író, hogy a csekélységek teszik a delnõt... Vagy igaz, hohó! Nekünk magyaroknak
is van erre egy jó közmondásunk: kis vizekbõl lesz a tenger... Micsoda? Tenger?
Ugyan, kérlek szépen, mirõl is akartam nektek beszélni? Aha! vagy úgy... arról,
hogy miért nem házasodtam meg még?...
Egy új félmesszellyel gyarapítja ismét ékesszólását.
- Hogy miért nem házasodtam? Hüm, azért, hogy meg fogok
házasodni. Olyan bizonyos, hogy a jövõ héten lesz a napja, mint hogy itt ülök.
Ti az okot kutatjátok, barátim, hogy miért halogattam annyi ideig? Elmondom
nektek õszintén, de ne nevessetek ki! Tehát az ok kell. Az ok, igen az ok...
... Az ok az okozatnak a szülõanyja. Tessék felütni a
magánjogot, benne van, szórul szóra így van, azazhogy mégis másképpen van; az
ok az oknak, okozója az okozottnak. Ez a dolognak a jogi része. Szeretem a
definíciókat, mert visszavarázsolnak jogász éveimbe. Hohó! milyen idõk ezek,
fiók! Ki emlékszik közületek zugligeti kalandunkra? Az osztán esemény! Meg kell
hallgatnotok egyszeribe... Teringettét, gyerekek... milyen »hecc« volt az akkor - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Egyszóval valahányszor Zsiga valamirõl beszél, sohasem arról
beszél, - hanem összehord prücsköt-bogarat, s addig erõsítgeti magát a
félmesszelyekkel, míg egészen elgyengül tõlük, feje és karja lankadtan esnek
alá, s az örökös võlegénység titka csendes hortyogásba fullad már évtizedek óta
minden áldott este...
Barátjai közül kettõ hazacipeli, hogy egy erõs alvás után
ismét folytassa leírt foglalatosságait s más lében föleresztve mondja el másnap
megint a vacsoránál, hogy miért maradt agglegény, s ismét más két barátja
kísérje haza a szállására.
Teljes lehetetlenség tehát, hogy a világ valaha megtudhassa,
miért örökös võlegény Marosi Zsiga.
Mindössze egyetlen érvet hallottam öreg gazdaasszonyától, ki
széltében beszéli már évek óta.
- Házasodik a tens uram; az esküvõ e napokban lesz; még csak
azon múlik, hogy egy háromszobás alkalmas lakást találjon. De hát hogy a
toportyán egyen meg minden nagyvárosi házat, mindenütt hiányzik valami: hol az
emelet magas, hol vízvezeték nincs, hol a bejárás alacsony, másutt a padló
rossz vagy a kályház füstölnek. No, de majd csak ráakad a tens úr az igazira
holnap, vagy legfeljebb holnapután.
|