Üdvözöllek öreg, egyszerû falak, hol az elsõ »plága«
csattant el a kezemen!
Becsesekké tesz benneteket elõttem a szellem, mely köztetek
lengett, mely mindig szabad volt.
Visszagondolok rátok. Látom a komor, méltóságos, ódon
fedelet, az ócska garádicsokat, melyek az emeletre vezetnek, látom a
csengettyûlábat az udvar balszögletében. (Oh, kedves csengettyû, te mérted fel
legszebb idõnket órákká!) És azután kitárulnak elõttem sorban a régi ismerõs
tantermek, fekete tábláikkal, hol annyiszor megfordult a nevem a »Clamantes«
között, egyszerû padjaikkal, hol most is megtalálom hajdani ülõhelyemet, ha
egyébrõl nem, akkor az ideálom padba faragott kezdõ névbetûirõl, a »B. M.«-rõl
bizonyosan.
Még tán a pajtásaim ülõhelyeit is meg tudnám mutatni sorba.
Ott ült balról mellettem mindjárt a Kamuti Pali... igen, igen, most már
emlékszem, a hátam mögött meg valami Vallach Miloszláv nevû pánszláv fiú; konok
érzelmei voltak; ott szépen kinyesegették lelkébõl a professzorok; ma valahol
Erdélyben becsületes prókátorember... nemrég találkoztam vele itt Budapesten,
mint egy deputáció vezetõjével, mely az Emke érdekében járt itt.
De ha kinyesegették a Vallach Miloszláv lelki tyúkszemeit, a
mienket sem hagyták ám növekedni. Éppen jó, hogy Kamuti Palit említettem
fentebb. Õvele esett meg, hogy a magyar világ bejövetelével magyaros
õszinteséggel kinyilvánította Szeremley tanár úrnak, hogy most már eb ura fakó,
õ bizony kihagyja a megemésztendõ tudományok közül a német nyelvet.
- Hát iszen nagyon jó van, édes fiam - mondja neki a tanár
mosolyogva -, a német nyelvet neked magadnak elengedem.
- Köszönöm alássan...
- Ne köszönd, édes fiam, mert ennek következtében
szükségszerûen egy még nehezebb feladatot kell elvégezned a folyó tanévben.
- Szívesen, akármit...
- Ki kell valamennyi németet kergetned a nyári vizsgáig az
országból; így aztán nélkülözhetõvé lesz valahogy ez a tantárgy.
Kamuti Pali erre aztán ellenállás nélkül beadta a derekát,
amit különben fölösleges meg is jegyezni nyájas olvasóimnak, kik mai napig is
színrõl láthatnak még németeket Magyarországon.
Nemkülönben jártam magam is, ki a matematikától iszonyodtam
különösen és igen fitymálva emlegettem azt mindenkor.
- Pedig, öcsém - mondja egyik tanárom, a derék Baksay István
-, minden suviksz ehhez a tudományhoz képest és csak erre az árnyékvilágra való
fölületes ismeret. Hanem a matematikának még a síron túl is hasznát veszed,
mert a történelemrõl, Hunyadiról, Tamerlánról kérdés, ha tudnak-e az égiek, az
sem egészen bizonyos, franciául beszélnek-e odafenn, vagy taljánul, hanem azt
meg bizonyosra állítom, édes öcsém, hogy a kétszerkettõ ott is négy.
Ezzel aztán én is beadtam a derekamat, s paraszthajszál
híja, hogy most, ahogy itt áll elõtted, nyájas olvasó, ez a nehány lap, az nem
valami száraz értekezés a logaritmusokról, hanem csak egyszerû rajz az elmúlt
kedves idõkrõl.
Milyen
idõk, s hogy elröpültek!... Csodálatos szárnyrebbenésök mintha most is érezném.
Hiszen csak tegnap, most volt... S amint elõszedegetem a színes tollakat
emlékezetembõl, mik az idõ szárnyaiból abba belehullottak, ámulva veszem észre,
hogy aranyból vannak... tiszta színaranyból.
Bokrétába
kötöm...
Kezdem
pedig a legszebb szál virágon, gróf Pálffy Móron.
Hogy ki
volt gróf Pálffy Mór, azt minden becsületes ember tudja, aki 1863 és 64 táján
már a világon volt, mert ha egyebet nem, hát azt legalább mindenki tudja, hogy
kit kell gyûlölni.
Nevezetes
személyiség. A mi »földi gondviselésünk« akkoriban.
A földi gondviselés magas, száraz ember volt,
arisztokratikus arccal, végtelenül hosszú lábakkal és kezekkel.
Ezek a hosszú lábak és kezek már akkor nem találtak egyéb
letaposni valót, csak még a közoktatást Magyarországon. Az excellenciás úr
sorba járta a városokat és gimnáziumokat, hogy elõkészítse a dicsõséges
rendszernek a jövõ nemzedéket is. A nagy diplomata elõrelátó legyen, s
nyergelje meg elõre a jövõt; hátha azt is lóvá lehet tenni.
A kis városkában valóságos lázas nyugtalanságba ejtette a
nagy úr jötte az embereket. Az utca kövezetét mohó gyorsasággal javították, a
vármegyeházát bemeszelték, a polgármester dikcióra készült, a városban tizenkét
fehérruhás lánykát hajhásztak össze, az egyetlen vízipuskát megtisztították a
százados sártól. Minden jóravaló beamter kiváltotta a fekete ünneplõjét a
zug-zálogüzletbõl, vagy újat csináltatott a nagy napra, midõn a »hatalmas földi
gondviselés« oda érkezik, tapogatózni az ottani szellem után, s szükség esetén
szárnyát szegni annak.
Derék tanárunk észrevehetõleg fanyar arccal adta tudtunkra a
szerencsét, »mely intézetünket éri«; öltözzünk ünnepi ruhába - úgymond -, és -
tette hozzá jelentõségteljesen - igyekezzünk, ha kérdéseket tesz elénk, okosak
lenni.
A kitûzött nap elõtti estén tarackdörgés közt érkezett a
tábornagy a városba és a megyeházába szállott.
Másnap tehát, minthogy tíz órára volt bejelentve az
altábornagy látogatása, már 9 órakor felgyülekeztünk, ki-ki a maga osztályában,
illõen öltözve és kifésülködve, úgyhogy Dankó bácsi egyikünkön sem talált akár
egy makulányi hibát is.
Pedig ha valaki, hát Dankó bácsi értett a régulához.
Mivelhogy huszár volt õkelme valaha (mégpedig a nyalkább fajtából), mielõtt a
fátum, no meg az öregség is ledegradálta - tudományos állásra.
Tudniillik olyan pedellus-féle hivatala volt az »intézetünk
körül«, már amint õ szokta nevezni a gimnáziumot.
Becsületes, hû öregember volt, ki mindnyájunkat névleg
ösmert, s kit mindnyájan szerettünk, mert itt lévén behozva, mint más
tanodákban, a vádaskodási rendszer, mûködése nem tûnhetett fel gyûlöletes
színben.
Nem
ártott a szegény öreg a légynek sem; nem is állott egyébbõl a dolga, mint hogy
ott benn lakjék a kapu alatti cellában, aztán felügyeljen, hogy az oskola fáját
ne lopják, hogy a klasszisok tisztességesen ki legyenek takarítva; - aztán a
diligencia alatt ott tartózkodjék a közelben, hogy ha valamelyik tanár úr
otthon feledte a kalkuluskönyvét vagy a jegyzeteit, értök mehessen.
Nekünk csak annyiban árthatott vagy használhatott a jámbor,
ha hamarább vagy késõbb csengette el az órát. Ez aztán teljesen az õ hatásköre
volt. S nem mondhatni, hogy valami nagyon csekély hatáskör, kivált annak a
szemében, akit egy perccel a csengetés elõtt híttak fel feleletre s olyan
»szekundát« fogott, hogy le nem bírta köszörülni félévig.
Bezzeg, ha Dankó bácsi egy perccel elõbb csengetett volna!
Dankó bácsi át is értette a maga valóságában e nagy
befolyást, amit a diákok kiképeztetésére végzetszerûen gyakorolt, s bár
szeretett is vele hencegni, mégis inkább áldozott a magasabb elmebeli
élvezeteknek: Dankó bácsi politizálgatni szeretett jobban.
Nagy európai kérdések eldõlte képezte tünõdése tárgyát, az
elviselhetetlen adó görbítette összébb elaggott vállait (pedig õ maga egy
fillért sem fizetett), királyok veszte, trónusok bukása volt szellemi
csemegéje, mert hát hiába, aki egyszer (mint Dankó bácsi is huszár korában)
megkóstolta a világdirigálást, annak holmi gimnázium-ügy csak a kisebbik
gondja.
Hanem ma a gróf eljövetele mégis kihozta sodrából. Egy
altábornagy mégsem egészen tréfadolog! A legdíszesebb ünneplõ ruháját vette fel
s úgy állott ki a kapuba, hogy fent, az auditóriumban összegyûlt professzor
uraknak õ lehessen legelsõ híradással, ha a megyeháza felõl megindulnak ide az
uraságok.
Szép fekete gérokk volt az öregen; minden diák ösmerte már
tavalyról, mikor még az igazgató viselte; hasonló színû nadrág egészíté ki,
úgyhogy Dankó bácsi, gangos bajuszát leszámítva, úgy nézett ki, mint akár magok
a nagytiszteletû professzor urak.
Hanem hát a »földi gondviselés« csak nem jött. Az »õrszem«
már elunta a hosszú ácsorgást s kétszer is bedugta fejét az ajtón, bekiáltandó
a klasszisnak: »Nem jön még; pedig tízre volt mondva: már csak hogy tréfából se
mond igazat soha a német«; majd a professzor urak jöttek le türelmetlenül
rámordulni Dankó bácsira, hogy hát mégsem jön-e õexcellenciája? - mintha bizony
Dankó bácsi lenne az oka, kinek lábait (mert hiába, öregszünk, gyengülnek az
inak) nagyon ellankasztotta a silbak-állapot.
A tizenegy óra is elmúlt, sõt tizenkettõt is elütötte, s a
gróf még mindig nem jött. Most már a professzorné asszonyok is nyugtalankodni
kezdtek otthon, s gyöngéd üzenetek érkeztek sûrûn, melyeknek tárgya többnyire
abban összpontosult, hogy szörnyû veszedelem fenyegeti a levest,
összesûrûsödik, elhûl stb.
De már aztán az ilyen dolognak bezzeg ellent nem állhat egy
becsületes kálvinista gyomor sokáig, ez már sok és minden emberi türelmet
felülmúl. Osztályvezetõ tanárunk nem gondolkozott sokáig; õ lakott legközelebb
a tanodai épülethez, meghítta a többi kollégákat is »zsebtiben« egy kanál
levesre; nem származhatik belõle baj: hiszen itt lesz az öreg Dankó a kapuban,
majd vigyáz az, s ha a »magas vizit« jõ, elszalad értök.
Nincs semmi könnyebb a világon, mint éhes embereket arra
kapacitálni, hogy jó lesz ennie. Valamennyien elfogadták a meghívást.
Az igazgató arcán honolt mindössze némi kevés az aggodalom
kifejezésébõl.
- Ébren legyen, öreg - mondá Dankónak -, mert tudja meg,
hogy most a kend kezében van a gimnázium becsülete.
- Nagyon jól van, kérem alássan - szólt az öreg a bajszát
megsodorva, s vastag szemöldeivel kevélyen integetve -, igenis az én kezeim
közt van... igenis... nagyon jól van.
S azzal, mint hajdanában a hadak élén, kidüllesztett mellel
állott ott istrázsát, jobbra-balra eregetve a füstöt feketére szítt
tajték-pipájából, amit állítólag mint »guter Reiter« magától a felséges
császártól kapott prezentbe a nevenapján.
Mialatt szeme a megyeház tájékát kémlelte, honnan még mindig
senki sem jött, lelke elandalgott a tengernyi dicsõségen, melynek
osztályrészese lett a múltban.
S mialatt lelke a dicsõség emlékeiben fürdött, azalatt a
hátulsó kis kapun szép csendesen bejöttek a magas vendégek, a gróf és kísérete:
a fõispán és polgármester, s minthogy senki sem fogadta õket, benyitottak az
elsõ ajtón, a mi osztályunkba.
Ott éppen irtóztató ütközet folyt a fórumon, valamely a
második és harmadik pad közt felmerült keleti kérdés miatt; szörnyû zsivaj és
lárma hangzott, melyekbe a harmónia kedvéért egy-egy csattanás-puffanás zaja
vegyült néha-néha. Ki lehetett azt hallani a harmadik utcára.
E percben léptek be a legmagasabb vendégek. Már nem lehetett
segíteni a dolgon: hogy pongyolában talált az excellenciás úr. Mit volt mit
tenni, mint nem éppen a legesztetikusabb ugrások között helyreigazodni gyorsan.
Nagy csend következett be.
Az excellenciás úr, ki fényes altábornagyi ruhát viselt, az
üres katedra mellé lépett, s rideg, szenvtelen arcát némán fordítá felénk.
Pillanatokig tartott a nyomasztó csend; a fõispán és
polgármester arcán szintén kimondhatatlan zavar tükrözõdött; nem bírták mire
magyarázni a tanárok távollétét s nem mertek szólni semmit.
Ezalatt Dankó bácsinak is odakünn nagy szeget ütött valami a
fejébe.
A nagy csend, amely beállott a földszinti klasszisban (mert
egyedül a mi osztályunk volt földszint). Ez szokatlan volt és megdöbbentette.
Nyolc esztendeje van itt, de még ilyesmit nem élt meg, hogy negyven diák, mikor
a tanár nincs bent, így elcsendesüljön. Az lehetetlen! Csak nem ütötte meg a
guta mind a negyvenet egyszerre!
Az öreg fájdalmasan kapott a füleihez. Bizonyosnak vette,
hogy õ siketült meg. Nem is lehet az másképp. Annak a sok hitvány francia
ágyúnak a döreje éppen e szent percben, harminc év múlva érkezett a Dankó Gábor
fülei azon kamarájába, ahol a hallása lakik s - most fojtotta csak meg. Mert
hát rendén is van az úgy, hogy míg a közönséges baka nyomban megsiketül a
csatatéren az ágyú hangjától, addig a huszárral harminc álló esztendeig
birkózzék az ellenséges hang!...
Fejvakarva csoszogott a klasszis ajtajáig s nagyobb
bizonyosság kedvéért benyitott.
No, arra aztán, amit ott látott, nemcsak megsiketült
rémültében, hanem kõvé meredett.
- Ön a tanár? - kérdé az altábornagy a belépõtõl...
A szegény Dankó bácsi egy világért sem bírt volna kiejteni
egy értelmes szót, csak szusszant egyet és állott ott mereven, egyenesen, mint
egy cövek.
- Ki akar közületek katona lenni? - szólt ekkor
õexcellenciája felénk fordulva.
Egyetlen hang sem hallatszott.
Õexcellenciája ekkor a nadrágzsebébe mélyeszté egyik kezét,
hol, mint mi gondoltuk, az aranyakat csörgeti, és újra kérdé:
- Akik katonák akarnak lenni közületek, azok lépjenek elé.
Összenéztünk ravaszul, jelentõségteljesen; - tudtommal senki
sem akart katona lenni közülünk, e szavakra mégis megmozdultunk valamennyien s
egy perc alatt az egész klasszis kiugrált a fórumra. Azt hittük, pénzt fog
kiosztani õexcellenciája.
Csak Kamuti Pali maradt ülve a legutolsó padban.
A nagy úr mosolyogva nézett végig rajtunk s így szólott:
- Derék, jól nevelt emberek vagytok. Meg vagyok elégedve,
Elmehettek.
Azután Kamuti Palira látszott vetni egy szigorú megrovó
pillantást.
Majd Dankó bácsihoz lépett s megveregette vállait.
- Ön derék szellemben nevelte õket... Igen helyesen... igen,
igen helyesen.
Szegény öreg! A fogvacogása volt az egyedüli felelet, amit
erre a dicséretre válaszul adott. Arcán síri sápadtság terült el, haja az égnek
állt, s bajsza ami még a világ eleje óta nem történt, lekonyulva fityegett alá.
Jó szerencse, az altábornagy mindezt nem vette észre, hozzá
volt szokva az ijedt arcokhoz, s nem talál azokban semmi különös megfigyelni
valót.
Megfordult sarkán katonásan, s egy szõke fiút, az elsõ
eminenst, szólítá fel, hogy beszéljen valamit a történelembõl, mondja el
például, ki volt II. Rákóczi Ferenc.
Karó Miska volt körülbelül a legértelmesebb köztünk, ki már
akkor a politikából is sejtett annyit, hogy elértette tanárunk azon
figyelmeztetését, legyünk okosak, ha valamint kérdezni talált az altábornagy.
- II. Rákóczi Ferenc lázadó volt... - felelte Karó Miska
elpirulva.
- Helyesen fiam... - szólt csillogó szemekkel a gróf. -
Beszéld el tetteit.
Miska rágyújtott s egész az ónodi gyûlésig fújta el
hibátlanul. Itt aztán közbevágott õexcellenciája.
- Mi történt az ónodi országgyûlésen? No, ne habozz,
bizonyára tudni fogod te azt, egy vérlázító, gyalázatos tett...
Miska nagy szemeket meresztett a magyar fõúrra és egészen
megzavarodott.
- Rákóczit elárulta Rakovszky és Okolicsányi.
- Nem ez... nem... valami egyéb.
- Ausztriát trónvesztettnek nyilváníták.
- Hogyisne? - vágott bele gúnyos szemekkel a gróf. - Hehehe!
Egyébiránt kitûnõen feleltél. Meg vagyok elégedve. Mi a neved?
- Karó Mihály.
- Igen. Nagyon jól van, helyesen van...
Azután újra Dankó bácsihoz lépett s még nagyobb nyájassággal
veregette meg vállait.
- Ön érdemes ember. Jól neveli az ifjúságot... igen jól
neveli. Nem fogom elmulasztani a legmagasabb helyen is kifejezni e tekintetbeni
õszinte meggyõzõdésemet.
Dankó bácsi már ekkoráig bemelegedett annyira a professzori
szerepbe, hogy a kezeit dörzsölte és hajlongott.
Benn a szíve pedig tombolt örömében.
Hûh! Milyen diadal lesz ez! Az õ kezében hagyták a gimnázium
becsületét, s most õ azt milyen fényesen konzerválja! Ki tudja, hogy lesz, mint
lesz! Még tán egy ordót is szerez az igazgató úrnak; mégiscsak, hogy nagy dolog
az, ha már valaki huszár is volt! Minden hivatalba beleillik az árnyékvilágon!
A gróf most figyelmeztetõleg fordult az egész osztályhoz.
- Lássátok, hogy járnak azok, akik a császár és a monarchia
ellen vétkeznek. Rákóczi számûzetésben meghalt, igen, meghalt és meghalt
Thököly is, és meghaltak mindazok, kik turbálták az államot. No, hanem most
térjünk más tárgyra, talán a természetrajzra. Fiam! te ott, aki nem akarsz
katona lenni, lássuk lesz-e belõled tudós, felelj valamit az állatokról.
- Melyekrõl? - kérdé Kamuti Pali bátran.
- Arról felelj, amelyik állatot a legjobban szereted.
Melyiket szereted a legjobban?
- Az oroszlánt - mondá Kamuti Pali.
- No, hát beszélj nekem az oroszlánról.
Kamuti Pali beszélt õexcelenciájának az oroszlánról,
aminthogy talán egyebet nem is tudott az egész természetrajzból. Ezt azonban
meglehetõsen mondta el.
A gróf csak egy helyütt vágott bele.
- És mivel él ezen állat?
Kamuti Pali nyilván nem tudta már ezt, hát lutheránus módra
felelt.
- Mindenfélével.
- De mégis mit szeret a legjobban?
A fiú megállt, végigsimítá ujját homlokán, azután felemelte
dacos fekete fejét és így szólott tompán:
- A szabadságot.
Még most is mintha hallanám... e szó végigsüvített a termen
és megreszkettetni látszott a levegõ miriád atomját; úgy hangzott, mint egy
óriás harang megkondulása.
Az excellenciás úr ijedten kapta el a fejét és a
hadsegédjére nézett, a hadsegéd a fõispánra bámult, a fõispán azonban már nem
nézett sehova, az behunyta a szemeit és úgy várta, hogy a mennybolt most
nyomban, okvetlenül le fog szakadni.
- Ülj le! - förmedt Kamuti Palira a nagy úr, majd Dankó felé
fordult: »Mi volt ez?«
És összeráncolta a homlokát:
- Hogyan? Ez is az ön tanítványa?
- Excellenciás uram - kezdé Dankó bácsi nekibátorodva -,
jelentem alássan, hogy éppenséggel ez az egy az én tanítványom. Ne tessék ennek
az elkárhozott lelkét a nagytiszteletû professzor úrnak betudni, aki most
odahaza ebédel, mivelhogy, a nagytiszteletû asszony hazahívatta. Ez egy
elrugaszkodott fiú, az apja egészen rám bízta, nálam lakik, nálam kosztol, ezen
nem fog kérem a jó szó és jó tanítás. Már annak, hogy ez ilyen - becsületemre
mondom - nem a nagytiszteletû úr az oka, hanem én...
- De hát kicsoda ön?
- Én, jelentem alássan, a szolga vagyok itt, akire a
nagytiszteletû urak rábízták a gimnázium becsületét, mialatt isten nevében
elfogyasztják a délebédet; - de mivelhogy a hátulsó kapun tetszett bejönni, hát
nem vettem észre, s el nem szaladhattam a professzor urakért. Én, kérem
alássan, Dankó Gábris vagyok, két kapitulációt kiszolgált magyar huszár, aki
Kossuth apánk alatt is kitettem magamért a kardommal; hát énbennem, kérem
alássan, annyi a rosszaság, hogy a fölöslegébõl ennek a fiúnak is beadogatok.
És fog rajta, a mihaszna valón! Ez az egy már az én tanítványom, úgy tessék
venni, ezért ugyan nem felelõs a nagytiszteletû úr.
A tábornagy igen kényelmetlenül kezdé magát érezni a
visszás, komikus helyzetben, hirtelen fölvette köpenyét s intett kíséretének.
- Isten áldjon meg benneteket! - mondá búcsúzóul s
eltávozott.
Az öreg Dankó bácsi egészen fölbátorodék s egyenesen délceg,
léptekkel kísérte ki õexcellenciáját a kapuig.
Ott az még megkérdé tõle:
- Mi újság a városban?
Dankó bácsi vállat vont, s bebizonyítandó, hogy csakugyan õ
rontotta el Kamuti Palit: foghegyrõl negédesen mondá:
- Édes-keveset mondhatok, excellenciás uram; az is rossz;
szedik az adót mindenfelé.
*
Mikor a nagytiszteletû urak megkerültek, csodálkoztak a
történteken, miket már nem lehetett jóvátenni. Még inkább bámulták azonban a Dankó
bácsi erkölcsi bátorságát és egyszerû, egészséges észjárást, mellyel el bírta
találni, hogy a fiatal intézetre sok rossz származhatik abból, ha »igazi arcát«
mutatja ellenségeinek.
- De csak vacogott a foga eleinte - mondogattuk neki
sokszor.
- Hja, az onnan van, mert akkor csak professzor voltam, s
kezemben volt a gimnázium becsülete; hanem osztég, ahogy vissza kellett esnem
huszárnak, bezzeg nem féltem ám egy körömfeketényit sem. Mert hát egészen más
minõség az; magától diktálja az a bátor szavakat.
|