|
Mint új ember, nem ismertem az utcámat. Csendesen lakom az
elsõ emeleten, s szinte jólesik tudnom, ki a szomszédom, ki a vis-à-vis-m. Az
átellenes házak komoran bámulnak rám, mint megannyi szfinx, megoldatlan belsõ életükkel.
Bezzeg a bennszülött még azt is tudná, hányfélét és mifélét
fõztek ott tegnap, mily érzelmek, mily titkok nehezednek a bennlakóra; mik az
örömeik, mi a búbánatuk.
Én semmit sem tudok.
Mindössze az átellenes ablakokon pihennek meg néha szemeim.
Két kis módos ablak ez, melyen a zsaluk többnyire le vannak eresztve, de nem
úgy, hogy én be ne láthassak a hézagokon.
Az ablakokban mindjárt az elsõ napon gondosan ápolt
virágokat vettem észre. Biztos jele, hogy ott hölgy lakik. S mert biztos a jel,
és mert az ember amíg eleven, szívesen indul az ilyen biztos jelek után,
addig-addig cirkált ott tekintetem, míg észre nem vett egy gyönyörû barna
fejecskét.
De ott, ahol ez a kedves barna fejecske végzõdött, nyomban
egy szõke férfi fej vette kezdetét, többnyire veszélyes közelségben ehhez, nem
ritkán pedig egy-egy hosszantartó csókban forrva össze ezzel.
Oh, kedves költõi fészek! A mézeshetek tündértanyája. A két
zöld zsalu, mely a napfényt nem ereszti be, mintha mondaná: »van ott fény
elég«.
A két zsaluról visszaverõdik a pajkos sugár, mely ha már nem
mehet be a boldog párhoz, ott táncol a reménység színére festett zsalu
bordácskáin reggeltõl estig.
Egész délelõtt semmi dolgom nincs. S mikor kihajlom az
ablakomon, s azon kezdek gondolkozni, hogy ugyan mirõl kellene gondolkoznom,
egyszerre kijelöli az irányt a két mosolygó fõ odaát. Az ugyan ott van mindig.
Különös, hogy rá nem unnak egymásra.
Kétségkívül még csak egy-, legfeljebb kéthetes házasok. Még így is fehér hollók. A
pásztorregék kora oly rég tûnt le; mikor az ifjú örökké szeretett, s a nõ
örökké hû maradt. Olyan régen történt az már! Mesének is hihetetlen az már!
Egy nap
megkérdeztem a takarítónõmet, ki lakik ott átellenben, ahol a két zöld zsalu
van?
- Hát ott
bizony a teens Csipkés Máté uram lakik a feleségével.
- Ki az a
Csipkés Máté?
- Hm! Hát az bizony egy hivatalnok.
(Hm! - gondoltam magamban - az is pompás hivatalnok lehet,
aki egész délelõtt otthon csókolózik a feleségével. No, de bizonyosan magasabb
hivatalnok, mert az ilyen ráér).
- Mióta házas a Csipkés úr? - kérdém a takarítónõtõl.
- Megálljon csak. Mikor a Sunyi sógorék azt a nagy halat
fogták a Tiszában. Annak éppen öt... azaz, hogy hat esztendeje.
- Hat esztendeje! Lehetetlen! - kiálték elámulva. - Hat évig
tartó mézeshetek. Ez aztán a ritkaság, mely halomra dönt minden filozófiát és
élettapasztalást. Mit szólna ehhez Dumas Sándor vagy Kock Pali.
Íme, tehát feltaláltam a lehetetlenséget megvalósulva. - Mik
a harlemi fekete tulipánok a szegedi hat esztendõs szerelemhez képest?
Bizonyára csak - közönséges mindennapi dolgok.
Most még inkább érdeklõdtem a Csipkés-pár iránt. A
délelõttöket rendesen nekik szenteltem. Õk nem igen vettek észre, hiszen és is
zsalu mögül vigyáztam rájuk.
A barna nõcske igazán nagyon szép, s nincs benne semmi
csodálatos, ha leköt egy férfit például két hónapra - de hat évre! Gondolják
meg önök, uraim és hölgyeim, mennyi az a hat esztendõ, s adjanak nekem igazat,
ha végtelenül csodálkoztam, midõn láttam, miként enyelegnek odaát, mint vágnak
majd haragos, majd mosolygó képet egymásra, mint hajlik a kedves teremtés férje
nyakára, hogy ül ölébe, mint durcáskodik egyszer-másszor, hogy édes kibékülés
lehessen a múló harag folytatása. Igazi mézeshetek.
A képviselõválasztás napján kimentem a Széchenyi térre. -
Ekkor láttam Csipkés Mátéékat elõször közelrõl. - Együtt mentek karonfogva; a
szõke férfi csakugyan csinos, s a menyecske is ma igen kitûnõen nézett ki;
egyszóval összeillõ pár! Most is szorosan egymáshoz tapadva, talán éppen a
szerelemrõl csevegnek, mintsem törõdve a tarkán hullámzó tömeggel.
Utánok mentem illõ távolságban, midõn egy korosabb férfi a
tömegbõl feléjök lépett s elmagyarázta nekik a szavazatok állását.
Megálltam, s midõn e férfi mindkettõjükkel kezet fogva, a
választási bódék felé tartott, megállítottam.
- Bocsánat, uram, de úgy veszem észre, hogy ön jól van
értesülve. Hogy áll Simonyi?
Apró, szürke szemû ember volt s rám mosolygott.
- Nyugodt lehet ön, uram - felelé. - Önök gyõznek felettünk!
Simonyi meglesz.
Szemei csodálatos tûzben ragyogtak.
- Hogyan? Ön kormánypárti?
- Én apró hivatalnok vagyok, uram.
- Igen, igen, Ez megmagyaráz mindent.
- Nagyon, uram. Isten önnel... Megyek szavazni.
- Én is arra felé tartok.
A bódékhoz indultunk.
- Nemde a Csipkés Máténé volt a szép barna asszony, akivel
az imént beszélt ön? - kérdém új ismerõsömet,
- Igen. Ön ismeri tán? - szólt halkan tompán.
- Szomszédom, illetõleg vi-à-vis-m.
- Igen - tette hozzá még halkabban.
- Mindössze onnan ösmerem, hogy nagyon szereti a férjét.
- Ah! Ah! - mondá megrezzenve az apró ember és fülig pirult.
Majd dühösen felém fordult. - Honnan tudja ön ezt?
- Bah! Hogy honnan? Egy hét óta mindennap látom az ablakból,
amint folyton csókolózik a férjével nyolc órától kezdve tizenkettõig. Még a
cuppanások is áthallatszanak.
- Ösmeri ön a férjet? - hörgé emberem, és arca elkékült.
- Hogyne! Az a szõke ember, aki vele ment. Az is bolondul
szerelmes a nejébe. Mondhatom, csinos dolog, ha egy államtisztviselõ a
délelõttöket otthon tölti a neje karjai közt.
Az én apró szürke szemû emberem erre nem mondott sem igent,
sem nemet, hanem elrohant, mint az õrült, amerre ment, ki nem tért senkinek,
verte le az embereket maga elõtt.
Mi baja történhetett ennek? Utána siettem...
Sem híre, sem hava sehol. Nem bírtam meglátni többé. Már
éppen távozni készültem a bódé mellõl, ahova nagy bajjal sikerült jutnom, midõn
a választási lajstromból éppen e nevet kiáltják ki:
»Csipkés Máté!«
Megrezzenve tekinték oda.
S íme, a név birtokosául az - én apró szürke szemû emberem
lép ki dúlt, kétségbeesett arccal... Minden, minden meg volt magyarázva.
Szemei vadul villogtak, ajka remegett.
»Éljen Simonyi Ernõ!« kiáltá s ingatag léptekkel tántorgott
el a tömeg közé.
A kormány embere a kormány ellen szavazott.
Vajon kin akart bosszút állni? Én tudtam.
Láttam a tragédiát, mely itt lejátszódott. Az apró szürke
szemû ember lemondott az életrõl s felmondta a szolgálatot a hatalmasoknak,
akiktõl csak addig függött, míg az õ jövõje viszont tõlük.
De most már mi tehetné õt többé boldoggá? Semmi, soha.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . .
Az átellenes lakás zsalui most is le vannak eresztve; a zöld
bordákon most is ott csillog a napfény, de a hasadékokon keresztül nem látszik
semmi; sem a barna, sem a szõke fej.
Én pedig most is sokat nézek oda és elgondolom, hogy az
élettapasztalás mégis igaz; a mézeshetek még Szegeden sem tartanak hat
esztendeig.
|