A LUTRI

ELBESZÉLÉS

1872

Magas gondviselés, aki virrasztasz felettünk, mikor mi alszunk, aki megszámlálod filléreinket is, ha forintjaink elfogytak, aki jelen vagy ott is, ahol nem mutatod magadat, és nem vagy jelen ott sem, ahol ezer szem bámul reád, aki ügyelsz ránk, hogy mérget ne szíjunk dohányunkban, hogy ártalmas szer ne vegyüljön italunkba, aki megosztod velünk a földet, amely nem a tied, világítasz elõttünk homályoddal és sötétítesz fényeddel, magas gondviselés, dicsõ államhatalom, de nagy is a te bölcsességed!

Mikor az ember forintjából elveszel »direkt« adóba huszonöt krajcárt, »indirekt« adóba másik huszonöt krajcárt, még akkor is gondoskodol róla, hogy a megmaradt félforinttal se legyen valami nagy veszõdsége, pingálsz neki egy szép magyar koronát, vagy kétfejû sast - ahol mint szeretik - a bolt-ajtóra, aztán azt mondod, hogy ez olyan bolt, ahol huszonöt garasért mérik a százezer forintokat.

A szegény embernek tetszik az a portéka; odahordja a huszonöt garasokat jó szívvel örömest, hiszen abból a huszonöt garasnyi pénzmagból egy egész bankó-asztag lesz az aratás. Nem adja oda ingyen. A lutri is majdcsak megbecsüli magát egyszer.

Lám az ebecki zsidó milyen szegény volt s most már könyökig vájkál az ezüst-, aranypénzben. A lutrin nyerte. A kis-tarbói ispán szintén a lutrinak köszönheti töméntelen gazdaságát. Kulimászon is, mondják, egy olyan paraszt lakik, kinek huszonnégy jármos ökör jár ki az udvarából, három háza van a faluban cserépfedél alatt, s négyszáz kötel szántója a határban. Ezt mind a lutri hozta neki.

Nagyon szép dolog az a lutri. Isten áldja meg érte azt az okos embert, aki feltalálta.

A boglyas báránybõr-sapka alatt csak áldásos szó terem a lutri feltalálója számára. Okos ember volt, szerette a szegény embert, mikor olyan boltot emeltetett, hol az éjjeli álmait bankóra váltják fel.

A lutrit a felséges császár találta fel, kinek annyi a pénze, hogy bízvást szórhatja; az álmoskönyvet pedig valami szent próféta komponálta össze. Áldassék érte az õ nevök!

A báránybõr sapka nem okoskodik tovább. Nem káptalan az, ami alatta van, hogy benne lehessen az a gaukléria is, miszerint a köpönyegnek bélését nézegesse. Elég, ha megvan a köpönyeg és szép a posztója, felülrõl, mint a bársony! Az ördög menne odáig az okoskodásban, hogy a magas gondviselés, a dicsõ államhatalom nem akarta megelégelni a látható tárgyak megadóztatását, s fogott magának láthatatlan dolgokat - az álmokban, miket mosolygó arccal adóztat meg a - lutri által.

Örzse néni korán reggel felgubbaszkodik a tornyos ágyból, elszalad Icig szomszédhoz egy korty pálinkára és míg az a drága italt nagy álmosan méri, addig az Örzse néni pergõ nyelve adja szaporán a mondatokat, mint a »pajácó« torka a komédiás pántlikát.

- Jaj lelkem, Icig szomszéd, de furcsa álmom volt az éjjel… nem t’om, hogy benne lesz-e az álmoskönyvben.

Eközben megtelik az »ivó« rendes reggeli vendégeivel. Az útkaparó egy félverdung »gyomorerõsítõ«-re tér be, Marci gulyás egy »klázli papramorgót« kér, Kata ángyom, Örzsi néni édes testvére, a falu túlsó végirõl egy korty »szentelt vízre« áhítozik, Mókus Tamás, az obsitos huszár, ki úgy ismeri ezt az egész föld kerekségét, mint a tulajdon tenyerét, egy porció »snapszért« jelent meg »raportra«, Mezitlábas Miska a szõlõpásztor pedig egy kis »gugyi« végett ballagott le innen is meglátszó hegyi gulyibájából.

Icig szomszéd, miközben vörhenyes szemeit dörzsöli, kiméri kinek-kinek a maga kívánságát, ugyanazonegy óriási palackból, melyet Mókus Tamás minden áldott reggel fejcsóválva bámul, váltig mondogatván, hogyha még az Isten megsegíti egyszer, miszerint felkötheti azt a régi jó kardját - isten úgy segélje - le sem teszi addig, míg királyi õfelsége egy pecsétes levelet nem ad ki arról, hogy az a nagy palack ne legyen ezentúl sem több, sem kevesebb, mint egy »akkurátus« messzely. Már õ olyan ember, amit ígér, meg is teszi. Ha õ egyszer nekirugaszkodik régi jó kardjával, addig visel háborút egymaga valamennyi potentát ellen, míg csak ki nem küzdi ezt az igazi »alkotmányt«.

Örzsi néni nagyot bólint vén fejével, hogy »de« ‘iszen az nem is lenne ám rossz!« aztán csak beszéli tovább, amit az álmok országában látott.

- Még most is borzong a hátam… hallják kegyelmetek édes lelkem: még most is mintha a szemem elõtt volna… egy gyönyörûségesen szép kisasszony, két fehér szárnnyal, a varkocsa napsugárral volt befonva, a szeme két nagy karbunkulus, az ajaka piros gyémánt, a foga pedig színarany.

- Szerettem volna feleségül venni - vélekedett az obsitos huszár.

- Tudom, ki is vájná kend a szemeit s kiütögetné a fogait rendre - szólt oda szemrehányólag Örzse néni, nem helyeselhetvén senki fiának, hogy a beszédjébe kottyan.

- Kétszer sem mondom, hogy nem - felelt szelíden a huszár, mert akármilyen nagy vitéz volt is Mókus bácsi, annyi bátorság mégsem akadt a szûk dolmány alatt, hogy Örzse néni nyelve elõtt kiálljon a »frontba«, vagy hogy egyáltalán még csak »parírozni« is merjen.

- Mind ide hordozgatná azt kend apródonkint Icighez - vagdalkozék odább Örzsi asszony. - De hol is hagytam el csak? Igaz. A szép kisasszony megállt az ágyam fejénél, mondván: »ne féljen tõlem, öreg Erzse, nem vagyok én kísértet. Elátkozott királykisasszony vagyok: az atyám átkozott meg, mert rejtett kincseit fedeztem fel. Jöjjön öreg Erzse, felfedezem magának is. Csak azért is! Hadd pukkadjon meg, aki megátkozott.« Így történt szórul szóra. Egyen meg a toportyán, ha nem igaz. Azután úgy látszódott, mintha felkeltem volna, a királykisasszony megfogta kezemet és elvezetett egy nagy erdõbe, hol barlangokban volt a temérdek kincs elrejtve. Ezüst, arany, vaskos hordókban. »Olvassa meg kend a hordókat« szólt a királylány. Szót fogadtam neki. Az elsõ barlangban 17 hordót olvastam, a másodikban 33-at. A harmadik barlang volt a legnagyobb. Abban 74 hordó volt teliden-teli drágakõvel.

- Kár, hogy álom volt csak! - szólott Kata ángyom.

- De ‘iszen álomnak is többet ér a semminél!

- Az ám, - mondá Marci gulyás - megtesszük a lutriba. Inkább a gyermekeimtõl vonom meg.

Marci gulyás szenvedélyes lutrirakó volt, Örzse néni talán ez okból álmodott az éjjel a karbunkulusszemû kisasszonyról. Ha a tekintetes állam is megadóztatja az álmokat, miért ne csinálhatna õ is ebbõl a cikkbõl egy kis indirekt jövedelmet a torkának? Hiszen az õ torka is olyan korlátlan monarcha, mint akár a török császár: uralkodik minden szenvedély felett. Marci pedig olyan ember, aki egy messzely pálinkát szívesen ereszt meg a jó reménység fejében, melyet azzal a három szám lutriba tevésével vet el a szerencse istenasszonyának ábrándokkal kitrágyázott földébe. Ha lesz valami a dologból, hát bizony Örzse nénié lesz az érdem, kit a kegyelmes isten olyan ihletett álommal méltóztatott meglátogatni, mely Marci gulyásnak egyszerre visszapótolja összes veszteségét az életben, sõt még az unokái unokáit is örök idõkre gazdag emberekké csinálja. Hogyne érdemelne hát meg Örzse asszony egy kis »tiszteletet«, mit a parasztember icceszámra szokott méretni a zsidóval.

Marci nem volt ám mindig gulyás, valaha »Márton gazdá«-nak címezték a faluban és ez az arisztokratikus titulus egészen reá illett, mert egész félházhelye volt a határban.

Hja, azóta sok minden történt!

Akkor az öregebb bankókban is csak úgy turkált, mint a szemétben, most meg a fiabankóknak is de nagy »adjon istent« kiáltana néha.

Pedig Fodros Marci sem rossz gazda nem volt, sem ivásra, sem szeretõkre nem költött. Jégesõ nem verte el a földét, tûz nem pusztította el szérûjét, házát, mesés lidérc nem hordta el fiókjából a szép csengésû ezüst tallérokat, mégis elpusztult a föld, ház, szérû, pénz. Nem maradt neki semmije.

A módos Fodros Marci kénytelen lõn a falu gulyáját õrizni. Az pedig nagyon unalmas hivatal volt olyan embernek, aki megszokta a gulyást, kanászt »édes szógám«-nak nevezni. A paraszt rangkórság fogalmai szerint a gulyástól a koldusig már csak egy fokozat van - a kukorica-pásztorság. A kukoricapásztorokon végzõdik az ember.

Pedig kedves atyámfiainak, akik ezt komolyan vallják és hiszik, mégsem tetszenék annak a megboldogult excellenciás uraságnak a mondása, aki a maga eszével azt a modern szabályzatot alkotta az úristen számára, hogy azon ember, akit véletlenül elfelejtett bárónak teremteni - nem ember. Ami a bárón alul van, az már semmi.

És ezzel az okoskodással, mit kegyelmetek, meg õexcellenciáik hoztak módiba, el lehet menni egészen a bibliáig, hol mindjárt az elsõ lapon kitûnik, hogy amit hisznek belõle, nem ér egy pipa trafikdohányt sem, mert a hatodik napon az úristen nem teremtett semmit, miután Ádám apánk nem volt sem báró, sem telkes gazda, hanem csak egy meztelen szegény ördög, kivel a mostani kukoricapásztor, tudom, nem akarna cserélni.

Különben nem az a célom most, hogy rossz tulajdonságaidat gyalázzam, kedves magyar népem, mert ezekkel úgy vagyok, mint az egyszeri francia király, ki elé több mellényt rakván komornyikja reggeli öltözködéskor, egész estig nem bírt felöltözködni, abbeli határozatlanságában, hogy melyiket vegye magára: - bizony magamnak is sokat kellene gondolkoznom, hogy a sok közül melyik rossz tulajdonságodért szidjalak meg elõbb.

Amint mondom, nem az a célom… aztán hiába is volna, mert az is tulajdonságaid közé tartozik, hogy az olyan nyomtatott betûre, mely nem szõrmentesen legyezgeti azokat az erényeidet, amik nincsenek, azt mondod, hogy - szamárság.

Így állván a dolgok, hát csak arról beszéljünk, miként szegényedhetett el Fodros Márton.

Valaki könnyen azt mondhatná, fülön ragadva ezt a kérdést, hogy: no ez ugyan unalmas dologba fogott; hát van is abban valami érdekes elbeszélni való, mint olvad el egyik forint a másik után. Ez egy olyan közönséges történet, melyet mindennap eljátszik velünk az élet.

De én magam nem tartom unalmasnak mégsem. Sõt inkább érdekes volna kisütni minden egyes ember elszegényedésének rejtett okait. Sok dolog másképp tûnnék szemünk elé, mint most.

Jól tudom, hogy minden ember szegénységének a balsors az oka, a szegény együgyû balsors, mely olyan, mint a zsebkendõ, mindenik beletörüli a maga szennyét. Ha valaki leissza magát, részegségében nagyot botlik, s eltöri a kezét, annak a balsors az oka, ha valakinek vigyázatlanság miatt megég a háza, eldöglik a marhája, az is a balsors szeszélye… minden a bolondos balsors dolga, aki olyan csendes, olyan jámbor, hogy még csak nem is igyekszik magát kitisztázni. Hadd legyen õ a szerzõje valamennyi életdrámának.

Hanem a beszélyíró nem tûrheti el a plágiumot: neki kötelessége elmondani az igazat, hogy ki-ki a maga szerencséjének kovácsa, hogy a balsors is csak olyan szegény jámbor osztrák bakancsos, aki megszalad a burkus természet elõtt, elveti panganétáját az erõs akarat ellenében s az okos embert csak »silbak« gyanánt kíséri, míg ellenben a jó szerencse is csak »vaktöltés« az élhetetlen gyarló ember kezében, mellyel ha magát nem puffantja agyon, hát legalább »bakot« lõ.

Fodros Marcit is a jó szerencse vitte jégre.

Fiatalabb korában, midõn még a mézesheteket élvezte kedves oldalbordájával, Borissal, ki akkor még csintalan menyecske volt, valamely álmából kihalászott két számot s feltette a lutriba - mind a két szám kijött s nyert néhány forintot.

A kérges tenyéren minden megszerzett garas nyomot hagy, milyen jól eshetik aztán egy olyan forint is, amit csak meg kell markolnia, hogy benne maradjon. A lutri igazi jótétemény az emberiségre. Azt az egy-két garast meg sem érezi az ember, amit oda reszkíroz, hanem aztán bezzeg, ha a jó istennek tetszenék egy kis bõvebb áldással megjutalmazni a halandót, ugyancsak jól járhat.

Fodros Marciék megörültek a nyereségnek. Ez ugyan véletlenül jött. Egészen az isten adta, minden utánjárás, fáradság nélkül.

De ha az isten ingyen adta, bizony õk sem vették valami sok hasznát, szétadták, elszórták õk is ingyen, mert az efféle pénz olyan, mint a szenteltvíztartó: minden kéz jogosítva hiszi magát belenyúlni.

Márton gazda csakhamar tapasztalta, hogy a nyert nyolcvan forint elúszott. Most már éppen ott van, mintha egy garast sem nyert volna. Bezzeg, ha ternót csinál, vagy ha legalább még egyszer akkora összeget tesz fel reá, most tele lehetne a bugyelláris. De nyolcvan forint csekélység! Az még nem is pénz. Ilyen a bolond ember, nem tudja felhasználni a szerencséjét. No, de majd okosabb lesz máskor, ternóra tesz éspedig egyszerre három-négy forintot. Vagy valami, vagy semmi. Ha nem csordul, hát ne is cseppenjen!

Hát bizony sem nem csordult, sem nem cseppent.

Pedig minden áldott hetivásár ott találta a lutrisboltban, de mindig hasztalanul, minden héten odaveszett három-négy forintja s minden héten fokozódott nyervágya, hasonlítván a veremhez, mely annál nagyobb, minél többet vesznek el belõle. Minél többször hiúsult meg, annál nagyobbra gyarapodott reménye, úgyhogy késõbb már öt forintjával rakta pénzét hol a budai, hol a bécsi lottériába - hanem a szerencse megharagudott azért a szemtelenségért, hogy mikor az ujja hegyét nyújtotta Fodros Marcinak, az egyszeribe nyakon akarta ölelni s örökös »fügét« mutogatott õkelmének.

A köztiszteletben álló fiatal telkes gazda, kinek szorgalma és becsületessége messze földön híres volt, egyszerre hanyaggá vált, gazdaságával keveset törõdött, földjei vetetlenül, kapálatlanul mutogatták a hamis életirányt, melyre gazdájukat egy hóbortos szenvedély terelte.

Minden barázda egy nyílt sor, melybõl le lehet olvasni a gazda természetét.

Ott nyújtózkodik a vetés közepén egypár bokor bodza, meg egy egész szerb-tövis erdõ. Fodros Marci nemigen irtja a szerb-tövist, pedig csak néhány kapavágás kellene neki; a földjébõl is elszántottak egy darabot, nemigen törõdik vele; aki aranyálmak teljesülését lesi a levegõbõl, annak semmi köze ahhoz, mi történik itt a földön… Egy barázdával kevesebb-e, vagy több annak a földje, ki képzeletében ezer holdas pusztákon bolyong, nemigen veszi észre. De még a szerb-tövis sem szúrja azt meg, aki rózsákon alszik.

Nagyobb dolog annál az, amit az álmoskönyv beszél.

A rejtélyes mondatok, hol minden betû egy édes titok a jövendõ rózsás kertjébõl, hol a papírnak élete van, hol a férgek pénzt jelentenek, a holtak esõt jeleznek, hol le van rakva a halandó ember szerencséje néma betûkben, miket olvasni kéj és öröm.

Ennél a könyvnél csak még egy becsesebb könyv van a világon, mit a paraszt-költészet a »Tudás Könyvé«-nek keresztelt el, benépesítve azt titkos, borzalmas tartalommal.

Ha azt olvashatná el Fodros Marci!

Csakhogy azt nagyon nehéz megkapni. Be van falazva valahol a debreceni kollégium padlásán. A híres Hatvani professzor saját kezével falazta be, odatapasztva azt a falhoz három szûzleány-hajszállal úgy, hogy ha ráakadnának is, ezer ember sem bírná azt onnan elemelni, ha csak az éjfélkor fogott fehér holló májával nem kenné meg kezét.

Abban a könyvben aztán benne van annak a fûnek is a neve, mely csak minden száz esztendõben virít éjfélkor, s melyet ki magával hordoz, megérti az állatok nyelvét: ott van megírva, mint lehet az ördögöt felidézni, a halottakat feltámasztani, szóval onnan tanulható el az egész ördögmesterség.

Fodros Marci gyakran látta álmában e fekete táblájú, halálfõ címerû könyvet; olvasni vélte titkos betûit, elásott kincsek hollétérõl, a csodafûrõl, akasztott ember szemgolyójának mesés rejtélyeirõl, de ha felébredett, az ébresztés elsõ fuvallata mindig elseperte az álmok suttogását.

Nem ér az semmit.

Különb dolog annál a lutri, a biztos, csalhatatlan lutri, hol nincsenek elérhetetlen akadályok, hol nyugtát adnak az ember reményeire, mit kéjes izgatottsággal hasonlít össze a kijött számokkal.

Oh, ez a gyönyör kifizethetetlen, ennek nincs mása; az az egy pillanat, mikor a kétség legmagasabb fokára csigázódik fel a szenvedély, felér tíz év boldogságával. És ilyen pillanatot nyomorult néhány forinttal lehet megvenni minden új betétnél.

Ha egyszer sikerült a szerencsét nyakon csípni, vissza van busásan fizetve minden.

De hátha nem sikerül egyszer sem!

Egész halom »reskontó« hever a ládája fenekén, álmodozva arról az idõrõl, mikor még õk is értékes papírok voltak, kik most egy egész agyonütött tõkét képviselnek; minden héten megszaporodnak eggyel, ki a külvilágról meghozza testvéreinek azt a hírt, hogy a gazda még mindig szegény ember s hogy ott fenn még mindig úgy megy a dolog, mint az õ korukban, a szerencsét a nagyurak vették ki haszonbérbe.

Ha azonban a reskontó egyre szaporodott a ládafiókban, annyival inkább megfogyott a piroshasú bankó. Csupán néhány rongyolt Kossuth-bankó szerénykedett ott egy csücsökben eldobva, mintha mondta volna: én már kijöttem a divatból. Jó nekem itt is. Olyan vagyok én is, mint a reskontó - egykor pénz, most fájó emlék.

De nemcsak a bankó fogyott meg, a föld is. A szép réteket, kövér szántóföldeket egyenkint el kellett zálogosítani vagy eladni. Mind elnyelte õket a mozdulatlan, festett kétfejû sas a lutribolt ajtaján.

Ez a jó madár »sokféleképp« tudott pusztítani közöttünk.

Éles körmeivel megtépett minket, felkarcolta testünket vérig, nagy szárnyaival eltakarta elõlünk a napfényt, piszkos csõrével kiragadta szájunkból utolsó falatunk. Jó vicc volt azoktól, kik címerünket odafestették kellõ közepébe. Abba a gyomorba, melynek két szájat rendelt szolgálatára az õs fantázia.

Fodros Marci egyszer csak azon veszi magát észre, hogy nagyon szegény ember. Az isten áldása kikerülte háza tájékát, mint a néphit szerint az olyan határt szokta, melyen keresztül halottat visznek. Az õ háza tájékán is keresztül vittek egy halottat, kinek »szorgalom« volt a neve.

Utoljára az õsi házat is elkótyavetyéltette a teens vármegye: most már egészen tisztán állottak Fodros Marciék; amely név alatt hét lélek értetõdik, mert Marcinak ugyancsak bõven kijutott abból a portékából, ami egy helyen áldás, másutt átok: a gyermekekbõl.

Most már ezek a gyermekek, ha isten szent akaratából be találja hunyni szemeit Márton gazda, akár pipára gyújthatnak majd a testamentomával. Nem hagyhat benne nekik semmit! Ha csak azt a kazal reskontót nem testálja el köztük.

No, de a halál még messze van… addig sok minden történhet; visszakerülhet az észrevétlenül elolvadt birtok tízszeresen, még egy egész telket is kaphat egy-egy gyerek. Ha valaki erõsen kapaszkodik valami után, lehetetlen, hogy meg ne fogja. Akárki meglássa, elébb-utóbb, de mégis megcsinálja a ternót, mert a szerencse is olyan, mint a kényes kisasszony: százszor kell neki köszönni, míg egyszer visszaköszön.

Azonban addig is élni kellett valahogy, a gyermekek éhsége nem szûnt meg, ha az álmoskönyvet olvasta fel apjok elõttük: azoknak kenyérre volt szükségük.

Fodros Marcinak el kellett tehát fogadni azt a szolgálatot, amelyik kínálkozott - a gulyásságot.

Az igaz, hogy vederbõl csöbörbe esett, de hát nem nagy baj az, kivált mikor az ember tudja, hogy az a kis csöbör káddá szélesedik ki valaha.

Csak azt az egyet vette nehezen, hogy most már összébb kell húzni sátorfáját, ritkábban és kevesebbet rakhat lutriba.

Persze az olyan álomra, mint az Örzse asszonyé, ki kellett akárhonnan kerülni annak a pár forintnak, amit feltegyen, ha mindjárt a föld alól kellett volna is kiásni. Marci gulyás tehát sietett haza, útközben százszor is ismételte, hogy el ne feledje a mondott számokat:

- Tizenhét, harminchárom, hetvennégy…

Boris asszony, Marci felesége már várta otthon ünnepiesen felöltözve, minthogy éppen a székvárosba készült a zsidóhoz, kinek ma kellett megvinni a tartozást, mert különben az adósok börtönével fenyegetõdzött.

- Jó, hogy jön kend. Itt az ideje indulnom. Adja ide szaporán azt a huszonöt forintot ! Nincs-e híja?

- Sem több, sem kevesebb - mondá a gazda, leolvasva a huszonöt forintot neje markába. - Ebadta zsidaja, szúrd ki a szemét vele. Hanem, hm… gondoltam valamit… Megállj csak!

- Az írást visszakérjem?

- Bánom is én. Hanem én valami másra gondolok, édes öregem.

- Hallom.

- Eredj a zsidóhoz és ha valahogy meglágyíthatod a szívét, ne fizesd ki az egész summát, maradj adósa öt forinttal. Elvárhat a semmirekellõ, úgyis elég nagy interest vett rá…

- És aztán?

- A felmaradt öt forintot tedd a lutriba. Felírom egy kis cédulára a számokat: 17, 33, 74. Sánta Erzsók álmodása. Ha száz forintom volna, mind feltenném.

Boris valóságos visszhangja volt férje akaratának. Futó paszuly, mely hûségesen körülfonja azt a karót, amelyikhez ültették.

- Úgy lesz, apjuk, úgy.

Ezzel be volt végezve a konferencia. Boris a székvárosba indult, Marci pedig kihozta a kamrából az éles hangú kürtöt, mellyel a falubeli szarvasmarhával szokott konverzálgatni; a három legkisebb gyerek rábízatott a mintegy tizenöt éves Katira, a legnagyobb fiú Miku pedig bojtári rangban apját kísérte, õ hozván magával egyszersmind az éléskamrát is, mely egy csíkos tarisznyából állott, hol egy karéj fekete kenyér, meg egy pár zöld uborka gondolkozott arról az ábrándos témáról: »hogy ugyan mit fõzhetnek a burkus király konyháján ilyenkor?«

*

Ha valaki le akarná a tehénpásztor életét írni, ott kellene együtt ülnie vele a rõzse-tûznél napok hosszáig, mikor a tüzet megpiszkálja görcsös botjával, melyen mindenféle jegyek vannak kivágva késsel, mi olyan, mint a diplomáciai titkos írás, hogy csak a gulyás tud elmenni rajta, mikor leveszi fejérõl nagy zsíros kalapját és a belsejébe két óráig bámul. Mirõl gondolkozik az akkor?… Vagy mikor végigfekszik a gyepen s hasára hagyja sütni a napot? Egyszer aztán felugrik; nagyot csíp a hasán a forró sugár. Arról tudja, hogy dél van. Ha pedig még ennek sem akarna hinni, átlépni próbálja az árnyékát, s mikor nem több egy lépésnél, az éppen valóságos dél.

Mi ehhez képest a horgony-óra? Hát akkor meg ugyan mirõl okoskodhat a gulyás, mikor fél napig is szótlanul elbámul a kisebbik bika balszarvának gombjára, mit abból a nagy ólomcsatból öntött oda, mely az anyjuk menyasszonyi ködmönérõl mállott le; …aztán úgy elnézné egy áldott hétig is tán, ha a gulyásbojtár valamit nem kérdezne, mire az öreg mogorván felel vissza: »ugyan ne unalmaskodj!«

Mivel lehet tele a gulyás fantáziája, hogy az a két-három szó is, mit a bojtárgyerek elpotyáz, unalmára válik, mulatságát rontja?

Az ökörcsorda delelõre fekszik, az elnöki csengettyû - az öreg bika kolompja - elhallgat, annak jeléül, hogy most már jó lesz kérõdzni, az éhes borjú nyugodtabban szophatja anyját, ki nagy sóvárogva néz a szomszéd hegyre, melyet kopár fehérsége óriási só-darabnak rajzol le a tarka tehén még tarkább vágyai elõtt.

A gulyás szeme szemközt néz a napnak, nem restelli annak szúró tekintetét, nagyon összeszoktak együtt, mert hisz lakótársak a nappal; de nem a nap õkegyelme kedvéért tévedt el a gulyás szeme olyan messzire, hanem hát a kupaci határ felõl valami fekete alak közeledik, ami alighanem az anyjuk.

Csakugyan õ. Most már kibontakoznak a sajátságosabb ismerõs színek: a fekete pettyes haragospiros kendõ, a kék kötény meg a veres szélû piros abrosz, mit az utazó parasztasszony »plaid« gyanánt szokott magával hordozni hideg és esõ ellen.

A gulyás most már megismeri és a szemeit lassan behunyja, mintha fölöslegesnek tartaná tovább is koptatni, azután egészen elmélyed valamiben; talán az asszonyhoz intézendõ szavakat formulázván:

- Hozod-e a reskontót?

És félve pillant az úttól kipirult vászoncseléd arcára, hogy onnan olvassa le az »igen«-t vagy »nem«-et.

- Nem hozom. Nagyon haragos volt a zsidó, nem mertem adósa maradni.

A férfi arca elkomorodik, fagyasztó mogorvaság ömlik el rajta, fogait összeszorítja, ökleit felemeli; de mintha egyszerre megbánná, hogy igazságtalanságot akar elkövetni, bágyadtan leereszti a felemelt öklöket s csak azt dünnyögi keserûen:

- No, hát verje meg az isten, ha haragudott.

Azután megtömi búoszlatóul a veres makrapipát, s mikor vagy négyet szippant belõle, a kék bodor füst közt lassankint zöld remény színébe öltözik át az a fekete keserûség, ami a szív fenekén van.

Megpiszkálja a hamut pipájában s aztán rácsattantja gondolatainak végére pontnak a sárga kupakot.

- No, mindegy. Hanem az mégis nagy hiba volt tõled, anyjuk, hogy kifizetted azt a zsidót.

*

Mindszentnapi vásár volt a szomszéd városkában a - szegény emberek vásárja.

Béres, kocsis, szolgáló, szakácsné ilyenkor veszi fel, amit egész évi bérébõl gazdája szigorúsága vagy a saját takarékossága meghagyott, s ma értékesíti csizmákba, szûrökbe, kendõkbe, mert a szegény embernél még az érték fogalma is meg van fordítva s a százezer forintot is aszerint méri meg, hogy elébb kiszámítja, hány ködmönt adna érte a szûcs.

Ahol legnagyobb a tolongás, hol a vásári zsibaj olyan fokra hágott, hogy az ember már a maga szavát sem érti, ott áll az Olcsó János sátra. Ott uralkodik a legnagyobb olcsóság. Semmi sem drágább öt garasnál. Olcsó János nem ismer magasabb árt.

- Ide jöjjenek kendtek! Én vagyok az Olcsó János, öt garasért adom, ami tíz krajcár.

Annyi esküdözésre persze, mennyit a ripõk zsidó elkövet, a szûrös atyafiak szentül hiszik, hogy ennek a zsidónak olyan bolond napja van ma, fele áron vesztegeti portékáját, különben nem ordítana olyan nagyokat.

A kókusz-szappan, melytõl elvész a májfolt és a szeplõ, a bõrnek látszó papírbugyelláris, az angol pengéjû fehérvári bicsak, a zsírfoltot kiszedõ csodakõ, mind oly portéka, hogy bolondságból is megéri az egy hatost. A magyar ember szemében még a pakli gyufa is öt garast érõvé növekszik, ha azt Olcsó János az õ élelmes ékesszólásával nagyon megdicséri.

Oh, kedves együgyû népem, de sokféleképp is csalnak téged!

Ott vannak mind az ismerõsök Olcsó János sátránál. Erzsók asszony egy olvasóra alkuszik, Mókus Tamás, az obsitos huszár egy messzelátót nézeget, melynek kivételképp öt hatos az ára. Mókus uram szerint azonban egy félpolturát sem ér, mert a minapában Debrecenben látogatáson lévén egykori kommendánsánál, ebéd után felment vele kommócióképpen egy hegyre, hol is bepillantván a kommendáns messzelátójába, egész Milánóba látott rajta, megismerte taljánországi szeretõjét, amint éppen zöldséget vásárolt egy kofánál s ahogy úgy oldalvást kezét felemelte, »isten úgysegélje« a neki ajándékozott drága aranygyûrût is meglátta ujján… még mindig hordja az eszemadta. Ott látjuk Fodros Marcit is feleségestõl, lányostól. A Katinak ma vesznek elõször ködmönt, rásaszoknyát. A jövõ vasárnap már az eladó lányok közé fog állni az isten házában.

Meg is örült neki a falusi legénynép, hogy Fodros Kata immár eladóvá serdült s ott lesz mindennap a fonóházban, meg a farsangi dalidókon, ha Kati húgom után ott nem mászkálgatna már az a csinos legény, aki Olcsó János uramnak megvenné minden hatosos portékáját két hatoson (már t. i. ha adná a mellényzseb) azért a boldogságért, hogy a gyönyörû duzzadt ajk egyet mosolyogjon.

Marci gulyás nem szívesen néz a legényre, nem olyan embernek szánta õ a lányát, aki csak egyszerû cseléd. A paraszt rangkórság nem jó szemmel nézi, ha azt a nagy határfalat, mit a telkes gazda és a zsellér közé emelt a hiúság, mezítláb akarja valaki megmászni. El nem felejtette a múltat, hogy telkes gazda volt s folyvást szeme elõtt tartotta a jövõt, hogy gazdag ember lesz.

Azért állott Sós Péter szekerének rúdja a szép Kati körül olyanformán, mint az ablakfa: sem kint, sem bent. De Péter öcsénk is olyan volt, mint a szú, ha valahová bevette magát, nem jött ki onnan addig, míg akkora helyet nem vájt magának, hogy ott maradhasson. Ha a Marci bácsi ábrándjainak eldorádói cukorhegyére fel nem juthatott, leheveredett a Boris asszony egyszerû jó szívének árnyékában s onnan nyújtogatta kérges kezét a szép Kati felé, melyet Kati húgom, habár gyermek volt még, korántsem lökött el magától, hanem úgy a szívéhez szorított, hogy ezer csodája, ha oda nem forrt.

- Összevettél-e már mindent? - kérdé Marci gulyás feleségét, mikor már jó darabig vesztegeltek ott az olcsó sátornál.

- Még cérnát és tût kell vennem, meg egypár gyökeret a sertés fülébe a patikában.

- Majd megvesszük hazamenet. Én most egy kicsit elszaladok a lutriba. Megteszem azokat a múltkori számokat. Nyomban itt leszek, itt várjatok rám. Péter öcsém majd vigyáz, hogy bajotok ne legyen.

A gulyás családja jó félóráig ácsorgott Olcsó János sátra mellett, végig bámulva a sok csodadolgot, ami a szegény ember fejét csodálattal tölti el az anglus iránt, ki mindezt olyan furfangosan ki bírta találni. A gyufatartó pakfong-skatulyát, amelynek a fedele magától pattan fel, ha Olcsó János megérinti az oldalát, a szappan-körtét és szappan-kukoricacsõt, melyet az ördög sem különböztetne meg az igazitól.

Már csak nagy imposztor az az anglus.

A szép Kati talán szemét is ott hagyná a sok cifraságon, ha a szemeinek egyéb dolga nem lenne: az egyik szüntelenül a Peti arcát keresi, a másik pedig az édesatyját várja a lutri felõl.

Már Boris asszony is nyugtalan. Hol az ördögben kódorog annyi ideig? Azóta ugyan visszajöhetett volna akár tízszer is: hiszen alig száz lépés ide a lottéria.

Marci azonban nem jött. Sem híre, sem hamva. Bizonyosan összejött valamelyik jó barátjával s aztán a jóbarátság fedél alá menekült az »Arany Csillag«-hoz, mert hát a barátság is olyan, mint a dinnye: bár mindig öntözné az ember, nehogy elcsenevészedjék.

Eközben Olcsó János sátra mellõl egyenkint szállingózni kezdtek az emberek, valami éktelen, az utca távolabbi részében kerekedett lárma vonta magára a figyelmet. Mindenki arra futott s ott aztán egész átlábolhatlan embergomoly képzõdött. A kíváncsiság olyan vonzerõvel bír, mint a mágnes. A potya-látványosság könnyen talál publikumra. Alkalmasint valami paraszt keleti kérdés, valami atyafiságos verekedés lesz. Vagy talán a medvét mutogató talján, ha éppenséggel nem a negyedfél mázsás csodagyerek, kinek az egyik ujja elég volna közönséges szabólegény számára combnak.

- Mért szalad oda az a sok ember, édesanyám? - kérdi Kati.

- Talán dobolnak, - szólt Péter - vagy talán…

- Mit akar mondani? - kérdi figyelmesebben a leány.

- Valami szerencsétlenség…

- Menjünk mi is.

- Mit gondolsz? - szólt Boris asszony. - Az apád meghagyta, hogy itt várjuk be. Megesne, ha valahogy kikerülnénk egymást.

- De hisz onnan kell jönnie neki is. Hátha õ is ott van. Aztán összejövünk valahol.

- Menjünk hát, nem bánom.

Szemben két ismeretlen subás ember jött. Péter megkérdezte tõlük:

- Ugyan atyafiak, mi történik ott? Nem tudják, kelmetek?

Az öregebbik atyafi nyájasan felelt vissza a legénynek:

- Elég rossz sorja foly ott a dolgoknak édes ecsém. Egy ember szörnyethalt az utcán. Azt nézi a sok ember.

- Legalább nem fizet többé fejadót - élcelt a másik atyafi, kinek lábajárása hasonlított a török basák névaláírásához s legalább öt icce pálinka megivásának szolgált nyugtatványául.

- Siessünk! - rebegé ösztönszerûleg Katica.

- Mi az ördögnek? Úgyis olyan ijedõs vagy. Mire néznél meg egy holt embert?

- De ha akarom. Ha nem jönnek kentek, magam is megnézem.

Kati kedvéért oda tolakodott Boris is, Péter is a csoportosuláshoz, s ott az utóbbi erõs ökleivel utat csinált magának egész a holt emberig.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Péter, midõn a halottat megpillantá az utcán, elsikoltá magát, - mint az a beszélyekben szokás - éppen azért kimondom az igazat, hogy midõn Péter egy tekintetet vetett a porban fekvõ, ábrázatából kikelt alakra, elsápadt s egyet káromkodott:

- Azt a dicsõségét! Hiszen ez Marci bácsi.

Péter fájdalmas felkiáltása, mintha telegráfon ment volna, [abban] a szempillantásban két kétségbeesett sikoltást támasztott a hátrább álló Katica és anyja ajkairól.

Az emberek azonnal rájöttek, hogy a szerencsétlen családja érkezett meg, s utat nyitottak szegényeknek, anélkül, hogy azért eltávoztak volna, miután a látványosság megújult. Most már még egyszer érdekesebb a dolog! Tyû, hogy fog most mindjárt ordítani a familia! Szegény özvegy! Neki ugyan nehéz szerep jutott a mai napra. Más asszony legalább, mint az iskolásgyerek a leckére, szépen elkészülhet a siránkozási kifejezésekre férje betegsége alatt, neki pedig mindjárt ex tempore kell adni a szerepet, akár érti, akár nem, mint valami miniszternek. Ez ugyan könnyen menekedett meg a férjétõl. Váljék kedves egészségére!

- Istenem!…

Ez az egy szó volt, melyben Boris asszony összes fájdalma nyilvánult, de ez az egy szó annyi kifejezéssel volt kimondva, annyi keserûség s fájdalom volt abban, amennyi csak belefér ebbe az egy szóba, mely a világot az éggel köti össze. Fél szemrehányás, fél imádság volt az, mint mikor végtelen fájdalmában azt kérdi az ember: »Mit vétettem én annyit neked?« valami emberfeletti vakmerõség jellemezte azt, mintha mondta volna: »Hát ilyen igazságos vagy te?!« Valami õrületes lágyság volt abban: »Tekints le rám! Oh, szánj meg engem!« és volt benne eget káromló nõi dac: »Törj össze most már! Itt vagyok!«

Hanem a nagy Isten fekete felhõkkel takarta el szánó arcát. Õ tudja: mit miért cselekszik. Súlyos bal kezének mindenik csapása egy bölcs cselekedet, amit fonák emberi elme szerencsétlenségnek nevez s Isten haragjának jeléül róvja fel.

Balgák, az Isten nem haragszik sohasem.

Ha záport bocsát a földre nagy szárazság idején s a zápor ledönti valakinek a házát, nem a ház ledöntése kedvéért adta az Isten a záporesõt, hanem hogy, amely táplál, azt a nagy hangyazsombékot, a földet megtermékenyítse.

Nem azért büntet az Isten, hogy büntessen, hanem, hogy testet öltsön a tiltó parancs, hogy megmagyarázva legyen az ige és az õ akarata. Az a szent isteni akarat, mely szinte minket ölel körül.

Én istenem, de nagyon nagy vagy te!

Ott hever a föld férge élettelen, kékült arccal, azért a bûneiért, hogy kívüled más istennek hódolt.

Leánya ráborulva zokog, a neje mint egy szoborrá vált fájdalom állt ott mellette mozdulatlanul, csak Sós Péter szaladt a legközelebbi boltba egy pohár vízért, mert a tömeg közül egy simára beretvált, doktor kinézésû úr azt mondta, hogy »csak el van ájulva«.

- Nem halt meg? - sikolt fel örvendetesen az asszony.

Péter ott terem a vízzel s meglocsolja vele.

- Hozzanak hamar egy kis erõs borecetet - szól a doktorképû öreg úr. - De gyorsan ám. Innen a lutris-boltból.

Boris asszony beszaladt a lutrisboltba, hogy az ecetet elõteremtse.

A doktorképû úr lehajolt Fodros Marcihoz, belemártotta zsebkendõjét a szeszbe és megszagoltatta az alélttal, aztán megdörzsölte halántékait.

A szederjeskék szín lassan, de mégis észrevehetõleg oszlani kezdett Márton arcáról, szemei azonban még mindig csukva voltak és lélegzetet nem látszott venni.

A körülállók feszülten várták a hatást…

Boris odaugrott férje mellé, hideg fejét körülölelte és azt rebegé most már elõször könnyek között:

- Ébredjen fel kend, apjuk.

Aztán öntudatlanul tette hozzá:

- Én vagyok itt.

Mintha bizony most is valamit érne az az üres mondat »én vagyok itt«, ami húsz év elõtt varázsige volt, melytõl halottaiból is feltámadt volna a szerelmes võlegény, s ami most már füst és pára, mely még tréfából sem járja meg medicinának.

És íme, emelkedni kezd a mell, sóhajszerû lélegzet röppen ki ajkán, mit csak a szeretõ szívek vesznek észre.

- Él.

Az öreg úr még egyszer odateszi orrához ecetbe mártott zsebkendõjét. A mell most már természetellenes gyorsasággal emelkedik, a szemek kinyílnak s zavart tekintettel keresnek valamit, talán a történtek összefüggését, majd újra becsukódnak, mintha a behunyt szem vezetné az embert vissza az emlékezõtehetségéhez.

Péter felemeli a földrõl Marci bácsit, ki lassankint visszanyeri erejét s bamba tekintettel néz végig a körülötte levõkön.

Boris asszony kezénél fogja s aggodalmas arccal kérdi:

- Az isten szerelmeért. Mi baja lett kendnek? Megint az az átkozott kólika.

Marci ajkai torz mosolyra idomulnak.

- Hihihü! Nem volt nekem semmi bajom. Hanem a kalendáriumomból ellopott ez a huncut lutris-zsidó három piros betût. Meg akartam döngetni. Hehehe…

Aztán odatántorgott a lutris-boltajtóhoz, melynek kifordított belsõ oldalán három veres s két fekete szám volt. Kezével õrült röhögéssel megdöfködte a veres számokat és azt kiáltotta:

- Ezek az én betûim. Varratok belõlük veres lajblit, lakodalmomra… hehe…

Boris asszony megdöbbenve pillantott oda.

Három piros szám pompázott a boltajtón:

»17, 33, 74.«

Éppen az Erzsók néni megálmodott számai, amiket nem lehetett feltennie, mert nem mert adósa maradni a zsidónak.

Boris mindjárt megértett mindent.

Ezek ölték meg Marcit.

Bárcsak ne látta volna õket.

Marci pedig ezalatt egyet ugrott vidáman a kállai kettõs mintájára és felkacagott nagy édesden, hogy csak úgy csurogtak bele könnyei, aztán legénykedõ könnyedséggel ugrott Boris mellé és megcsipkedte arcát.

- Maga olyan ismerõs, rózsám. Hová való?

A szegény asszony összetette kezeit, felnézett az égre és azt mondta megint:

- Én istenem!

A doktorképû öreg úr mogorván szemére húzta széles karimájú fekete kalapját, aztán keserûen dünnyögé foga közt:

- Ez bizony megbolondult.

Aztán sétabotjával mérgesen suhintott a levegõben és elindult onnan. Most már végét érte emberbaráti teendõje. Aki megbolondult, azzal már nem lehet okosan beszélni. Érdekes volna ugyan kitudni, hogy milyen történet lehet az, amitõl az olyan kemény természetû parasztember elájul és eszét veszti. No, de azért felesleges ácsorogni, úgyis benne lesz két hét múlva az öreg »Pesti Napló«-ban az egész történet a »vidéki hírek« rovatában. Onnan majd kényelmesen el lehet olvasni. Azok az átkozott újdondászok kifürkésznek mindent.

S amint ilyen gondolatokkal mulatozva ballagnék, ide-oda döfetve a vásárosok által, egyszerre csak érzi, hogy hátulról valaki megfogja a kezét és egy csókot ejt rá.

Kurta nyakát hirtelen visszarántja az öreg s akkor látja, hogy egy kisírt szemû, angyalarcú parasztlányka az, ki egy csókot és egy fénylõ tiszta könyût hagyott ráncos kezén.

- Ki vagy, édes lányom? Mit akarsz? - kérdé az öreg úr, míg arcán a szeretet derûje ömlött el.

- Én vagyok annak az embernek a lánya, akit a nemzetes uram hozott vissza az életre. Az isten áldja meg nemzetes uramat.

A kislány alig bírta elrebegni a fennebbi szavakat, s gyorsan futott el, csakhamar elveszve a tömegben.

Az öreg úr némán megállott és merõen nézett utána. Aztán dünnyögé magában:

- Milyen szép ez! Mily erkölcs! Milyen háládatos nép ez! Hát nem a nagyság magva ez?

Aztán hozzátette felelet gyanánt hangosan:

- Igenis, ez a nagyság magva.

És soká nézett a kezére, melyen át égett a csók, a hála egyszerû adója, s ott csillogott a könny.

És mintegy önkéntelenül kezét befelé fordítá, nehogy leguruljon onnan.

Azt nem szabad letörülnie onnan. Hadd száradjon az egészen oda. Hadd legyen belõle egy édes emlék, amit ne lásson meg senki, csak õ maga; amelynek ne legyen nyoma sehol és mégis nyoma mindenütt; hadd legyen az a selyemszál, mely odaköti a néphez, ahhoz a szegény földhözragadt néphez, kit nincs divatban tisztelni.

Az öreg úr egészen ellágyult…

Egyet suhintott botjával a levegõben, megfordult s abban az irányban kezdett sietve menni, merre a kis parasztlányt látta eltûnni. Hol-hol megállt egy-egy csoport közt, körüljártatta szürke szemeit figyelmesen, megtörülte homlokát és megint tovább ment.

Néhol alázatosan levették elõtte a kalapot egyszerû szûrös emberek, vagy finom urak, másutt barátságosan üdvözölték, de a sok »adj istenre« mindig azzal a kérdéssel felelt az öreg apró úr:

- Ugyan kérem, nem látták azt a félkegyelmû embert?

A félkegyelmû embert pedig sokan látták, de hogy hova lehetett, azt senki sem tudta megmondani. Az ördög ügyelne az ilyesmire? Ha félkegyelmû embert keres a képviselõ úr, hát akkor fogjon magának odahaza a képviselõházban egyet. Van ott elég. Nekünk is hagyjon egyet mutatónak, mert mi itt a vármegyében csupa okos emberek vagyunk. Elég baj az nekünk.

Ily elmés ostobasággal haragították az apró urat, amiért a félkegyelmû ember után szaladgált.

*

Valami három éve lehet, hogy a budai királyi várpalota elõtt minden áldott nap jó tréfája volt a silbaknak egy parasztemberrel, ki rendesen eljött megtudakozni, hogy itthon van-e a magyar király, aki neki ezerötszáz pengõforintjával tartozik; olyan veszendõ-félben levõ pénz, sehogy sem bírja megkapni õfelségétõl, utoljára is per lesz a vége, a tekintetes vármegye ugyan odahaza nem akarta meghallgatni, mert hát a szegény ember igazságát nem merik a korona felé tenni, de csak kitudhatná, hogy hol lakik a fölséges diéta, akirõl azt mesélik, hogy a királynál is nagyobb úr, az majd csak pártfogásába veszi õkegyelmét.

Valamelyik jámbor silbak egyszer azt a tréfát csinálta magának, hogy elmondta neki, hol lakik a fölséges diéta.

- Odaát a másik faluban - Pesten. Tudakozódjék kend a Sándor-utca után.

Marci illedelmesen megköszönte a geográfiai tanácsot, mi a vitéz urat roppant röhögésbe hozta. Mikor õ nincs ahhoz hozzászokva, hogy valamit megköszönjenek neki. Õ mindent ingyen, önzés nélkül tesz, õ nem irigyel senkitõl semmit. Hadd legyen egy kis mulatsága az országházi kapusnak is. Hiszen õ is csak ember, ha nincs is sárga-fekete zsinór a ruházatán. Lehet neki még az is.

Nem tudom, megköszönte-e az országház kapusa a jóakaratot, hanem annyi szent, hogy Fodros Marci azóta ott ácsorgott a Sándor-utcai országház elõtt egy csíkos tarisznyával oldalán, melyben, mint állítá, az igazsága van eltéve.

Egész félnapokon át elült a múzeum vaskerítéséhez támaszkodva, farkasszemet nézve a kapussal, ki úgy látszik nemigen akarta bottávolba bocsátani. Pedig milyen nagy botja van! Marci mindig elborzadt, ha vastag arany gombjára tekintett. No, ilyen szép gomb csakugyan nem volt a Cincér szarván odahaza. Mekkora botja lehet még a diétának, mikor a mindenesének is ilyen van.

Valamelyik nap végre szemébe ötlött valakinek a becsületes képû paraszt-ember, dúlt, összekuszált vonásaival, miket a tébolyodottság melankolikus derültsége sötétített.

Az a valaki a doktor kinézésû öregúr volt.

- Ah! Hiszen ez az én emberem. Nem tudja, mit keres itt? - kérdé a kapustól.

- Erõvel be akar jutni a képviselõházba.

- Legyen szíves, vezettesse a szállásomra délután négy órakor.

- Igenis, képviselõ úr.

Néhány órával késõbb Fodros Marci ott állott az öregúr szobájában. Nagyon szép szoba volt, az isten háza odahaza csak paraszthajlék hozzá képest. Fodros Marcit az öreg leültette egy selyem díványra, amelynek az olyan nagyon mosolygott, mint egy beszélni nem tudó gyermek, mikor csecsebecsét mutatnak neki.

Aztán odafordult egy másik öreg úrhoz, és azt mondta neki:

- Tegyünk próbát, orvos úr, hátha még lehet belõle embert csinálni. Nos, - szólt Marci felé fordulva - mi járatban van kend, földi?

- Igazságot keresek, nagyságos uram, - mondá a tébolyodott, s bárgyú vonásait lázas pirosság árasztotta el. - A felséges király ellen volna egy kis panaszom, ha ki tetszenék hallgatni.

A két úr összenézett és mosolygott.

- Adja elõ szaporán. Mielõtt azonban erre térnénk, mondja meg: minek hívják?

Marci felkelt a díványról s büszkén egyenesedett ki.

- Az én nevem Fodros Márton; Horvátország királya és helyettes palatinus.

- Ah, az már más. Hol lakik?

- Én? Kozákfalván.

- Most igazat mondott - szólt az öreg úr az orvosnak. - Van-e családja?

A tébolyodott ember mintha emléket keresne fejében, mutatóujjával végigsimítja homlokát.

- Van egy lányom, meg egy fiam is… egy… kettõ… három… négy…

Az öreg úr a fejével biccentett.

- Úgy van. Hát felesége nincs?

- Azt hiszem… Talán… igenis.

- No, most áttérhetünk a panaszára. Világosan és tisztán beszéljen, mint eddig.

- Hiszen nem vagyok részeg, kérem alásan. Nem szoktam egyebet inni, csak tintát. Attól olyan fekete a lelkem. Oh, ha látnák nagyságos urak, milyen fekete!

- Látjuk, atyafi, látjuk - szólt az orvos - de hadd halljuk már a másik baját is.

Marci elröhögte magát s leült a padolatra, ott aztán keresztülrakta lábait, mint egy csibukozó arab és ujjaival köröket rajzolt maga elé a szõnyegen, miközben arca fájdalmas, szomorú jelleget öltött.

- Nagyon nagy baj az, kérem. Nagyon meg vagyok én károsítva. Ki nem bírja azt nekem pótolni senki.

- Dehogynem.

Marci felugrott, levette válláról a csíkos szeredást s kiöntötte tartalmát az urak elé az asztalra.

A képviselõ és a doktor csodálkozva látták, hogy az egy halom reskontó.

A tébolyodott ember éktelen röhögéssel kezdett turkálni a papiroskák közt.

- Hihihü… Itt vannak egytõl egyig. Igazi jó pénzt adtam értük. S ahol ni, nem lett semmi foganatja. Most már nekem az a kívánságom, hogy váltsa vissza ezeket a király olyan igazi jó pénzre, aminõt én adtam értük. Ezerötszáz forintom van bennük. Minden garas keserves verítékem.

Az öreg úr összeráncolta homlokát.

A doktor némán bólintott fejével, figyelmesen vizsgálva az õrült minden mozdulatát s boncolgatva érzelmeinek logikai összhangzatát, a halovány arcra a várakozás feszültsége volt lerajzolva s a fekete szemekben, melyek beesett üregeikbõl aggodalommal lesték az öreg úr vonásait, milyen benyomást olvashatnának belõlük.

Az öreg úr végre odalépett Marcihoz s beszélt hozzá a saját nyelvén:

- Megértettem jogos kívánságát. Majd intézkedem, édes atyámfia, hogy pénzét visszakapja az utolsó garasig; hanem csak egy feltétel alatt, és ezt jól megértse.

Marci egészen odavitte fülét a nagyságos úr szájához.

- Itt, látja ezt az urat, kend! Ennek az úrnak engedelmeskedni fog; most vele megy, és ott lakik nála, míg én nem hívom. Ha ez az úr, mikor megkérdezem, azt fogja mondani, hogy jól viseli magát, szófogadó, engedelmes, akkor én személyesen elmegyek õfelségéhez és visszaváltatom vadbankóit igazi pénzre. Különben bottal ütheti a nyomát.

A félkegyelmû ember ujjongni, toporzékolni, ugrálni kezdett örömében, mint a vadállat, azután pedig egyszerre megint elkomolyodott, félénken húzódott egy szögletbe és összezsugorodott ott, mint egy óriási gombolyag, mintha mondta volna, hogy olyan engedelmes lesz, mint az eb.

Az orvos maga után intette Marcit, ki teljes odaadással hagyta magát vezettetni a zajos utcákon keresztül abba a nagy temetõbe, hova az eleven halottakat szokás vinni, a - Lipótmezõre.

*

Ezer poéta énekelte meg a szerelmet s mégsem mondtak el róla mindent. Olyan téma az, mint a mesebeli obsitos katona kulacsa, amelybõl mindig ittak, mégis mindig maradt benne.

Elnevezték a szerelmet mennynek, pokolnak, boldogságnak, kárhozatnak, örömnek, fájdalomnak; kiki a maga gusztusa szerint.

Ezer könyv beszél felõle ezer csodás mesét, mindenik mese másféle: a nagy hadvezérek kardját szerelmes szemek mozgatták, a bûvös hangú költõk ajkára édes csók csalta a szavakat, miken most lelkesülünk, a komoly történelem eseményeit szép asszonyok hajszálai kötik össze; mindenütt ott van nyoma a szerelem kezének.

A beszélyírónak nem kötelessége kisütni, hogy mi hát az a szerelem, hadd maradjon valami kisütni-való az unokája unokájának is. Nekünk semmi közünk hozzá. Hadd legyen a szerelem akármi. Aztán hiába is beszélnék ám kelmeteknek az én tapasztalataimról, amikbe úgy öntudatlanul imitt-amott beleütõdtem, nem érnek azok egy ütet taplót sem; mert úgy van az ember a szerelemhistóriával, hogy mit ma B-nek néz benne, azt már másnap valóságos A-nak látja. Ezért fölösleges abba a beszélyírónak avatkozni, hadd beszéljen arról a filozófus: arra úgysem hallgat senki.

Bizony, kedves atyámfiai, kiknek fejét telebeszélte a szószékrõl tisztelendõ plébános úr egész éven át istenes nemes érzelmek leírásával, melybõl úgy félálomban hallottak is egyetmást, s melyek közt elsõ helyen figurált a Péterfillér-osztogatás, meg a keresztény jámborság, amik természetesen mind nagyon jó dolgok, én azt mondom egész komolyan, hogy sok nemes érzelem van még a világon, amirõl kendteknek sohasem beszélt a pap: ilyen nemes érzelem a szerelem.

Azért unalmaskodom pedig a kedves tisztelendõ úr prédikációjának felemlítésével, mert már egyszer jómagam is hallottam faluhelyen egy prédikációt, melyben a szerelem vétek gyanánt volt bélyegezve.

Nem vétek az, barátom, hanem olyan, mint az imádság, s bátran kimondom, ha mindjárt agyonbotlik is benne a plébános úr, hogy aki nemesen szeret, legközelebb áll az Istenhez.

S most már oda jutottam, ahova nem akartam, tudniillik elkaptam unokáim unokái elõl azt a felfedezést, hogy a szerelem egy darab az istenbõl. No, de nem mondhatják, mint Nagy Sándor az apjának, hogy semmi hódítanivalót nem hagytam nekik. Ott van, meghagyom nekik a perpetuum mobilét, mert már arra akár szavamat adom, hogy nem én találom fel.

De hát nem is kívánom felette nagyon az örök mozdonyt sem, mert attól félek, hogy valami vénasszony »nyelvének« képében tálalja elénk a huszadik század ezt az elérhetlen találmányt.

Pedig ettõl mentsen meg az Isten.

Ezer burkus kard tíz év alatt nem csinál annyi sebet, mint egy ilyen vén szerszám egy óra alatt.

Ott sírdogál a szoba egyik szögletében Fodros Katica; szemhéjai, mintha piros pántlikával volnának beszegve, lehajlott feje, mintha szomorúfûz lombja lenne; mellette pedig ott ül a falócán Erzse néni, mellesleg fonással ügyesbajoskodván, azért mondom, mellesleg, mert a fõ mulatsága, mikor nyelvével a kendert nem nyálazza, abban áll, hogy egy kis beszéddel fûszerezi a jó falusi nyugalmat.

- Bizony, édes kincsem, akármit mondjon, a herkópáternek sem hiszem én, hogy Péter az apád után kóborogjon. Na, csak nem jó járatban van az a fiú. Eb a lelke ennek a fiatalságnak, amennyit lát annyit szeret, ahogy a nótában van.

Egyet perdül az orsó. Erzse néni lélegzetet vesz, aztán folytatja, míg a kislány zokogása egyre fuldoklóbbá növekszik.

- Egy hónapja már, hogy szegény szerencsétlen apádat elindult felkeresni, azaz mondta, hogy elmegy s felkeresi, mert amondója vagyok, édes húgom, hogy annak a kamasznak kisebb gondja is nagyobb a te bolond apád feltalálásánál.

- Ah! Miért mondja azt, kedves néném?

- Azért, mert mi a mennydörgõs ménkõnek neki az a félkegyelmû vén ember. Itt üljön tehernek a nyakatokon, tetejébe ültessétek annak a falat kenyérnek, amit kezetek munkájával napszámban kerestek az anyáddal.

- De mikor õ nekem mégis apám, ha az isten meg is látogatta.

- Neked az, de neki sem inge, sem gallérja. Kivesztek már azok a mesebeli emberek, édes lányom, akik könyörületesek voltak ügyefogyott felebarátjaik iránt.

- De hát hol van akkor Péter?

- Hogy hol-e? Oh, te ártatlan mamlasz leány te, hát hova megy az ilyen legényember! Egy kis régi ismeretség, melyre mint a melegített káposztára, étvágyat kapott. Jól tudom én, hol van. Hát hol volna? Ott szolgálgatott azelõtt a Duna melletti falukban, ott hagyott valami bogárszemû szeretõt, kit most egyszerre kedve szottyan meglátogatni. Fogja magát, egyet hazudik az itteni kedvesének, felszedi a sátorfát és ott reked. Régi történet ez már nagyon. Hát te még ezt sem tudod? Oh, te kis csigabiga!

A kis csigabiga eltakarta arcát kötényével s egyik kezét szívéhez szorította, hogy meg ne repedjen. A kis csigabiga körülbelül úgy érezte magát, mint az igazi csiga, ha szentségtelen láb megtapodja, széttöri azt a hajlékot, amelyen belül otthon van. Már most mit csináljon fedél nélkül? Ki építi azt fel újra?

- Szentséges isten, mitévõ leszek? Érzem, hogy meg kell halnom.

- De már azt a bolondot csak nem teszed. Férjhez mégy máshoz, a bíró fiához.

- Nem, ebben az életben.

- Hát akkor megmaradsz vénlánynak, míg pártádat lassankint be nem fogja a penész.

A kislány fájdalmas szorongatást érzett a szíve körül, mintha valami kemény vasmarok összeszorította volna ezt a kis nyughatatlan jószágot, mely a szorítás dacára is rohamosan ugrált ide-oda. Azután, mint a megsebzett vad, mely véres sebével a rengetegbe menekül, kifutott a kertbe, hogy fájdalmát ott a fûzfák sûrû lombjai közt rejtse el a kíváncsiak elõtt.