|
Abban a
kávéházban, ahol reggelizni szoktam, a naponkénti csésze kávé és kifli mellé
rendesen megkapom a János úr társaságát is. S az nem utolsó csemege a
reggelihez.
János úr ott ül
szétvetett lábakkal a márványasztal mellett, kalapja búsan szemére húzva, amint
illik egy búbánatos hazafihoz ebben a pecsovics világban. Az egyik tenyere a
»Pesti Napló«-n pihen, nehogy azalatt elvihesse onnan valaki, míg ő az
»Egyetértés«-ből tanulmányozza az »igazibb« politikát. A hóna alatt a
»Közvélemény«-t szorongatja, míglen lábaihoz a »Pester Lloyd« van
függőlegesen leeresztve, úgyhogy a csizmaszártól nem láthatják más dühös
újságfalók fürkésző szemei. Csak a »Hon«-t hagyja őrizetlenül. Azt
úgysem veszi el senki.
János úr szájában
virgínia szivar van, s az a hőmérséke szíve érzelmeinek, lelke
hullámzásának és Európa sorsa váltakozó esélyeinek.
Ha az elesettek
lajstromát olvassa, dühös »füstmacskák« szállnak föl a levegőbe; mikor
semmi füst nem jő tömött bajusszal beárnyékolt szájából, akkor biztos,
hogy Verhovay cikkét élvezi; szinte kigömbölyödik az ábrázata, még a lélegzete
is eláll..., még a virgíniát is elfelejti, s az minden megfékezés nélkül inog a
szájában ide-oda. Ha az orrán keresztül jő a füst, ez akkor rendkívüli
nagy dolgot jelent... utálatos fekete pontokat szimatol meg akkor János úr a
politika egén.
Mikor aztán
összevissza olvasott mindent, leteszi, vagy mint az öreg Ghyczy Kálmán szokta,
egész a homlokára taszítja fel a pápaszemét s elkezdi resummálni ami
figyelemreméltót talált.
- Hja! Hja! Így
van az! Már ebbõl aztán rettenetes nagy baj lesz. Én nem tudom, mi az
istennyilát csinálunk?
Szegény János úr! - A gond száz ráncot vet homlokára, hogy
hát mi is lesz most már a szegény Európából, ha neki nem jut eszébe semmi?
Ha azt olvassa ki a lapokból, hogy háború készül, sóhajtva
mondja:
- Vér! Megint vér! Megint új vér!...
Ha azt olvassa, hogy béke lesz..., keserûen rázza fejét:
- Mily hazugság! Megint hazugság! Megint új hazugság!
Egyszóval János úr mindig háborút olvas ki. A háború az õ
elementuma. - Ezt hajhássza már évek óta, lesi mint a vadász a nyulat. S ha már
közel van, örül neki, de mégis lövöldözget rá.
Otthona a kávéház, rokona, családja nincs, ismerõse is igen
kevés. Mit is törõdnék õ holmi parányi férgekkel, akik születnek, mozognak s
itt járnak egy darabig a földtekén, aztán egy nap csak nyomtalanul eltûnnek
valahova - s nincsenek többé itt?
Az õ ismerõsei a királyok, diplomaták és írók. Ezek a
családja, ezek a rokonai, kiket, mint a »gibic« a játékosokat, figyelemmel
kísér, hozzájok tapadó rokon- vagy ellenszenvvel - ahogyan megérdemlik.
János rokonszenveire rossz idõ jár.
Tíz év óta a legantipatikusabb alakja, a vén Bismarck húz be
minden jóravaló »zsinór«-t. Az öreg Gorcsakoff »paklizik«, az ügyetlen Andrássy
pedig nem veszi észre.
Egyszóval sohasem az nyer, akinek János úr kívánja a
szerencsét - - itt, a szegedi kávéház márványasztalánál.
Néha azonban az a megkülönböztetett szerencse ér, hogy velem
is beszédbe elegyedik János úr:
- Hát tisztelt uramöcsém, hogy gondolja ezeket az
állapotokat?
Én aztán beszélek neki mindenrõl a világon, csak a
politikáról nem, azon hitben, hogy kizökkentem örökös államférfiúi
töprengéseibõl.
Hallgat is rám, vagy legalább hallgatni látszik, de azért
esze másutt kalandoz, mert amint én nyugodtan értekezek az idei termésrõl, a
búzáról, zabról, egyszerre közbevág;
- Zab ugye elég termett?
- Hála istennek...
- És miért termett? - kérdé nagy, szürke szemeit rám
szegezve.
- Mivelhogy jó termõ esztendõ volt, se sok esõ, se nagy
szárazság...
- Ej, dehogy. Azért termett annyi zab, tekintetes öcsémuram,
mert a gondviselés is úgy gondolkozik, ahogy én, a gondviselés is úgy tudja, ahogy
én, hogy nagy háború lesz az idén, - azért árasztotta el zabbal az országot;
huszárok lovának hízeleg az isten...
János úr mindenbõl politikai következtetést von, bármilyen
tárgyra tévedjen is a beszéd. Ha a kövezetet nézi, azok a kövek jutnak eszébe, melyeket
a francia polgárok fölszaggattak a júliusi forradalom alkalmával, hogy
torlaszokat emeljenek belõlük, és azok a más kövek, amelyekkel a Tisza ablakit
verték be a tavasszal. Ha az átellenes trafik boltra esik a pillantása, a
monopólium eszméje kezdi csiklandani agyvelejét, ha furmányos szekeret lát
végigdöcögni a kávéház elõtt, a »pestmegyei elõfogatok« friss emléke
csillogtatja meg szemeit.
János úr minden dolga, minden gondolata politikai
kombinációban lyukad ki. Õ azt úgy ki tudja keresni mindenben, hogy eláll az
embernek szeme-szája a leleményesség fölött.
Csupán egy téma van, amirõl megengedik, hogy hosszasabban
beszéljek.
A nõkrõl...
- Haj... tekintetes uramöcsém... Ezek csak az igazi
politikusok... a nõk csak az igazi diplomaták!
- Miért?
- Ezer oka van annak! Hm... Látott-e már tekintetes
uramöcsém valaha kísértetet?
- Nem én, tekintetes urambátyám, soha.
- No, és már láttam egyet...
- Hol?
- Itt Szegeden.
- Ugyan beszélje el, kérem.
- Régen volt az már, tekintetes uramöcsém, de azért mégis igaz.
Fiatal legény voltam, körülbelül olyan korú lehettem, mint most a walesi
herceg, de ledér, mint Chambord gróf, és bátor, kalandos menyecskeszeretõ,
akárcsak Viktor Emánuel! Van itt a város végén egy sárga ház, annak az udvarán
egy kerti ház, abban fogadtam szállást: ott mindig volt egy kiadandó szoba. Egy
jómódú polgárnak a háza volt ez, ki maga is ott lakott bogárszemû feleségével,
Körmös Borcsával.
Az általam kibérelt szobában egy vénkisasszony lakott
hajdan. Azonban kihurcolkodott, mert kísértet járta a házat, s ott csörgött az
ablaka alatt, sõt a szobájába is behatolt. A kisasszony után egy nyugalmazott,
hetven éves hivatalnok került oda lakónak; azt is csakhamar kizavarta a
kísértet.
A sárga háznak rossz híre ment Szegeden. Nem mert ott
meglakni Körmöséken kívül senki. Én elszántam magam, mert egy anonim levelet
kaptam, melyben egy ismeretlen jóakaróm figyelmeztet, hogy ha szerencsés akarok
lenni, vegyem ki a rossz hírû kerti szobát...
Ideadták potya áron. Az öreg Körmös, a szép menyecske férje,
akitõl a szobát kivettem, csak annyit jegyzett meg:
- Nem tudom, megbír-e lakni benne az úr? Ám ha igen, én csak
örülni fogok neki.
Beköltözködtem s bátran vártam az éjfélt. Egyszerre csak,
amint a nagy fali óra elütötte a tizenkettõt, megnyílik a sifonérom ajtaja, s
egy fehérlepedõs kísértet lépeget felém komoly, lassú léptekkel és kitárt
karokkal.
Megreszkettem. Ijedten húztam magamra a paplant, úgy, hogy
ne lássam a megfoghatatlan jelenést.
De ha nem láttam, hallanom mégis kellett.
Irtózatos csörömpölést hangzott, amilyet az imént három
perccel elõbb halottam az udvarról, midõn a kísértet jött azon keresztül.
Egyszerre csend lett. Úgy éreztem, mintha valaki a paplan
alul kimaradt hajammal játszadoznék.
Meg nem állhattam, hogy föl ne tekintsek.
Képzelheti meglepetésemet. A kísértet ott ült az ágyam
szélén, gyöngéden fölém hajolva, a lepedõ már le volt csúszva róla, szép piros
arca, kökényszeme éppen nem volt valami ijesztõ kinézésû, hanem a leggyönyörûbb
álom ragyogó megvalósulása.
A szép Körmös Borcsa ült az ágyam szélén.
- - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - -
Idáig ért János úr a beszédében, meg nem állhattam, hogy
bele ne szóljak:
- Cifra történet!
- És jó politika, tekintetes uramöcsém. A menyecske, mint
megvallotta, fülig szerelmes volt belém. Õ marta ki a férje által odafogadott
lakókat, hogy én jöhessek közelébe, õ írta az anonim levelet, s õ játszta
folyton - bár nagy fölfedezési veszedelmek közt - a kísértetet, hogy elõkészíthesse
magának a jövõt, s hogy a háziak és féltékeny, de babonás férje ne merjen
leselkedni.
- E naptól fogva - mondja János bácsi - bizalmas viszony
szövõdött köztünk, s többé nem láttam kísértetet.
- Hogyan? Nem jött volna el többször a kísértet tekintetes
urambátyámhoz?
- Nem bizony, tekintetes uramöcsém, mert e naptól kezdve én
magam lettem a kísértet. - Én jártam hozzá!
- - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - -
János úr mélyen elgondolkozik, mintha a múltakon merengne,
aztán egy bánatos búcsúpillantást vetve a lapokra, fölemelkedik és a pincérnek
csenget.
- Fizetni! - kiáltja.
Majd magában dörmögi szaggatottan:
- Fizetni... Amíg lehet fizetni. Amíg Tisza el nem
boszniázza az utolsó garasunkat is...
És mikor már távozik, még folyton makog valamit arról, hogy
a mai világban már nem érdemes élni se, legjobb befeküdni - már a koporsóba,
aztán nem hallani, nem olvasni többé semmit. Eb, aki még törõdik a politikával;
hadd menjen kótyavetyére az egész alkotmány, eb, aki bánja... õ most vissza fog
vonulni mindentõl s feléje sem néz az újságoknak...
De azért már egy óra múlva megint ott ül a kávéházban, hóna
alatt a »Közvélemény«-nyel s tenyere alatt a »Pesti Napló«-val....
|