(Megint egy mese. A legügyesebb udvarlók mint kútfõk. A Zsedényi inge és az örök változás.
Nyári és téli szerelem. Éljenek a szõkék! Pulszky Ferenc és az angol ízlés.)
Az egyszeri
ócska kabát szomorúan nézte, mint szakadoznak le róla rendre a gombok... - s
»értekezletet« tartott a »zsebekkel«, miképpen lehetne veszedelmét
megakadályozni.
A zsebek
azt mondták az ócska kabátnak:
- Hát
indítványozz valamit!
- Nos, tán
jó lenne belõlem bundát varrni?!
A zsebek
kinevették a szegény kabátot és megmagyarázták neki, hogy örüljön, ha kabát
maradhat, hogy ne kívánkozzék a lehetetlen után, mert egy kabát sohasem lehet
bundává, abból legfeljebb »lajbli« lehet még, vagy sapka. De még sapka is csak
akkor, ha akad olyan bolond fej, amelyik belekerüljön.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . .
Én is így
jártam az én ideáljaimmal, a Borcsákkal. Kezdtek egyenkint elszakadozni.
Az egyik
hûtlen lett, mielõtt hû lehetett volna szegény. Az ablakon keresztül láttam
csak eddig: most, miután hûvösebb lett a levegõ, nem tartja nyitva az ablakát,
s az átkozott szobalány olyan rosszul tisztítja az üvegeket, hogy ennélfogva a
kisasszonya rám nézve tökéletesen elveszett.
A másik
Borcsám a fõvárosban szokta tölteni a telet; hetvenkilenc darab iskatulya
hirdeti a folyosójukon, hogy õ immár könnyû poggyásszal odább áll.
A harmadik
Borcsám pedig, bevallom, csak olyan képzeletbeli. Ami a kettõben a
legszebb volt, azt elképzeltem egybe. S a két Borcsa mellett nagy gyönyörûségem
telt a harmadikban is.
De most a kettõ nélkül nem ér ez a harmadik Borcsa semmit
sem.
Magányos szobámban ülve üres szívemmel úgy érzem magam én
is, mint Diogenes az üres hordóban.
E nagy bölcsességû férfiú jutott eszembe, kit Nagy Sándor is
szeretett - utánozni. Ha Nagy Sándor nem lett volna Nagy Sándor, szeretett
volna Diogenes lenni, hogy úgy tegyen, miként az tett.
S az tiszta logika.
Ha a hordó üres, az ember elindul lámpással embert keresni.
Hogy aztán talál-e, az más kérdés. S a lámpástól is függ
valami.
Ha Diogenesnek tele lett volna a hordója, nem keresett volna
embert; - Nagy Sándor sem keresett volna, ha tele lenne a hordója: de talált
volna.
Ez az alapigazság derût hozott homlokomnak, s elkezdtem
bölcselkedni.
Nagy színmûvészünk, Tisza Kálmán mondja szokott ékes
irályában valahol, hogy: Csak egy tavasz van, csak egyszer nyitnak a virágok s
csak ideiglenesen édes egy ideálnak udvarolni.
E hajdan elhírhedt kurmacher nagy auktoritás elõttem; ez azon
ember, aki még mindig minden szeretõjét megcsalta, s ez azon szeladon, akit
mégis a szeretõi tartanak ki.
Vas Gereben azt tartja, hogy aszongya: a szerelem olyan,
mint a meleg fürdõ, aki nincs benne, bele kívánkozik, aki pedig benne van,
kikívánkozik belõle.
De mégis legokosabb valamennyi között az én tisztelt
barátom, Balázs Sándor, akinek egyedüli szenvedélye a lutri; soha nõi arc nem
gyakorolt rá olyan édes benyomást, mint a kétfejû sas ábrázata a
lutri-boltokon. Ezért ugyan nem volna valami túlságosan okos ember, hanem azért
dicsérem fõleg, hogy váltakozó szezonok szerint vannak téli, tavaszi, nyári és
õszi számai.
Ez az igazi nemes ízlés! Ez azon sarkpont, amelyben szomorú
lelkem megfenekszik.
Az általam idézett derék úriemberek, mint az olvasó is láthatja,
mind az állandóság eszméje ellen küzdenek, de a legszebben Balázs Sándor.
Még a lelketlen numerusok, ezek az érzéketlen fenevadak sem
állandóak; még ezeket is változtatni kell.
Furcsa is a közvélemény!
Az öreg Zsedényit nevetségesnek tartja, amiért ritkán
változtatja az ingét, dicsõségesen hódító monarchiánkat ostobának deklarálja,
amiért sohasem változtatja copfos politikáját, engem elítél, amiért mindég egy
témáról írok, a leányokról - és mégis dicséri azokat, akik örökké hívek egy
ideálhoz és nem változtatják azt hetenkint.
Mily ellenmondás! Hiszen Zsedényinek mindig az az ing az
ideálja, amelyik rajta van, Ausztria mindig abba a politikába szerelmes,
amelyet követ stb. Ha itt elítéli az állandóságot a közvélemény, ítélje el a
szerelemben is.
És akkor igaza lesz. Mert az örök természet nyomdokán fog
járni. Az örök természet mindig változik. Elnézem, hogyan cseréli el zöld
ruháját a barnával, s barna ruháját a fehérrel, amint az õsz jõ, vagy a tél.
Nos, én is elfordulok tehát az eddig dicsõített barna
szépségektõl, kik csak a nyári napokra - valók tüzes, égetõ szemeikkel, sötét
kormos hajukkal, s átcsaptok az õszi szépségekhez, a gesztenyeszínûekhez, kik
szende arcukkal, halvány mosolygásukkal, szelíd szürkés szemeikkel jobban
illenek a bekövetkezõ melankolikus idõjáráshoz.
Itt az õszi szezon. Éljenek a szõkék! Az õ védelmükre, az õ
dicsõítésük szolgálatában állok ezentúl.
S hogy lássák, mennyire megszelídített már az a gondolat is,
mely gyöngédebb lényük felé vezet, az öreg Pulszky Ferencrõl fogok szólani
anélkül, hogy az orrát említeném.
Különben is mióta a pártunkhoz tartozik, azóta kezdem hinni,
hogy az az orr mégsem olyan nagyon becsmérelni való. Ha nagy is, ha rút is, jó
helyen szagolja a kormányt.
Köztudomású dolog, hogy a »legnagyobb orr« tulajdonosának
jutott azon nemes feladat, hogy - amit én jobban tudtam volna elvégezni - hogy
õ válogasson ki a hazai szépeknek beküldött arcképeibõl negyven legszebbet a
párizsi világkiállításra.
Be is jött vagy százezer fotográfia, melyeket részben magok
a lelkes honleányok küldtek be, s Pulszky úr éppúgy kiválogathatta volna
azokból Magyarország legszebb, mint a legrútabb negyven hölgyét.
Nem is kis zavar volt az, mellyel feladatához fogott; ha a
saját ízlését követi vala, csupa nagy orrú szépség került volna Párizsba
Magyarországból, ha a Gusztira hallgat, akkor az Árpádok hona csupa piszékkel
produkálta volna magát. Ha Rómer Flóristól kértek volna tanácsot, az hetven
esztendõs régiségeket meneszt a »Világ szállodája« felé: mert annak az tetszik.
A két Pulszky azonban vitte annyira, hogy a nõkben nem hódol az antik iránti
elõszeretetének, minélfogva Rómer Flóristól nem is kértek tanácsot.
Hanem hát volt az öreg Pulszkynál épp akkor egy elõkelõ
angol vendég, aki arról a két idevágó körülményrõl nevezetes, hogy világhírû
esztétikus, és fiatal, szép, gazdag ember. No, ez aztán egészen illetékes
megbírálni, melyik a legszebb negyven nõ, ennek az ízlése elfogulatlan s nincs
félrevezetve semmi által.
Pulszky megkérte, jelölje ki az elküldendõ negyven képet.
- Szívesen, uram - mondá s némi tanulmányozás után kijelölte
az illetõ hölgyeket.
- Nagyon helyesen van, Sir - szólt a »fiatalabbik kedélyû«
Pulszky. Megígértem, hogy megnyugszom választásában. Úgy is van! E negyven
hölgy fogja Magyarország szépeit képviselni a kiállításon, akiket ön jelölt
meg, sir. Mindamellett engedjen meg egy megjegyzést.
- Hallgatom önt, Sir - mondá az angol egészen közel lépve
Pulszkyhoz. Már tudniillik amennyire közel lehet Pulszkyhoz lépni az orra
miatt.
- Nagyon feltûnõ elõttem, hogy ön csupa szõkéket válogatott
ki, de csupa, csupa szõkéket.
- Nos, én többre becsülöm ezeket... Határozott elõnyben
állanak.
- Kíváncsi vagyok, miért? - kérdé a nagyobbik orrú Pulszky.
Angolunk egy fáradt fumigatív mosollyal felelt:
- By jingo! Hát hiszen ez valami természetes, Sir. A szõke
haj többet ér a feketénél. Mert a szõkét be lehet festeni feketére, Sir.
Igaz-e, Sir? Míg ellenben a feketét nagyon bajos szõkére befesteni. S ez
figyelemre méltó különbség, Sir.
Az öreg Pulszky erre az argumentumre megvakarta az orrát -
és még tán mai napig is vakarja.
. . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Hanem azért mégis éljenek a szõkék!
|