A PÁCIENS

1878

Ha valaki, úgy mint én, a boros üvegek közt növekedett föl, az még akkor is bizonyosan kegyelettel néz a körülötte levõ üvegekre, ha orvosságosak.

Valami csodálatos bûbáj és varázs van az õ karcsú, átlátszó testükben és icipici szájukban, mellyel érintkezni kéj és élvezet, ami hízelgõ nyájas szót a »csikóbõrös kulacs«-ra halmozott Csokonay Vitéz Mihály, az most mind örökségül száll a kulacsok modernebb unokáira, az üvegekre.

Büszkeséggel emlékezem meg e helyütt palóc véreimrõl, kik mind olyan rebellisek, - királyokat nem tisztelõ, kormányokat ócsárló emberek, mint magam. A hatalom csak arra való elõttük, hogy legyen mit - fumigálni. Mert már a palóc ilyen ember! Annak még a feje is csak arra való, hogy legyen hova tenni a kalapját s hogy legyen mit a falnak verni.

Hatalom, hivatalos presszió, adóegzekútor, finánc ezeket meg nem félemlíti. Makacsok, szívósak és rettenthetetlenek, mint megannyi Oroszlánszívû Richárd.

Csupán egyszer futott végig a rémlátás a regényes - hegyvölgyes palóc falvakon keresztül...

Ugyanis Kuhinka Ferenc, a híres üveggyár-tulajdonos lépett föl képviselõjelöltnek. Hallani sem akartak eleinte róla. Itt még a paraszt is arisztokrata, s a képviselõséget a palóc oligarcha családok öröklik nemzedékrõl nemzedékre...

Hogy mer itt egy Kuhinka Ferenc föllépni. Nincs az a kincs a földön, amiért a palóc utána kiáltsa az »éljen«-t egy olyan névnek, mely nem hangzik legalább három század óta ismerõsen e kéklõ bércek között, melyekrõl kevélyen tekintenek alá a középkor lovagvárai romokban.

Nem is lett volna Kuhinka Ferencnek soha egyetlen szavazata sem, ha egyszerre nem száll szájról szájra a sötét gyanú, hogy Kuhinka úr bosszút fog állni, ha meg nem választják: kisebbekre fogja fúvatni az iccés üvegeket.

Palóc véreim megdöbbentek e riasztó fenyegetéstõl. Beadták a derekukat. Az üveg hatalma gyõzött. Kuhinka egyhangúlag lett megválasztva.

Ez epizód csak azért lett ide szõve, hogy indokolva legyen, honnan hoztam e megszentelt kegyeletet ide Szegedre az üveg iránt, hogy még az orvosságos üvegeket is tisztelem.

Van módom benne.

Egész battériák állnak elõttem belõlük. Soha még úgy engem senki sem szeretett, mint az orvosom, mióta páciense vagyok. És ennek már éppen két hónapja.

Italomról gondoskodik, ételemet õ szabja meg, milyen legyen. Még a széltõl is irigyel, még a virgíniátok is félt (pedig csak két ideálom van, mint egy szép asszony szellemdúsan jegyzé meg nemrég, két nõnév, mely lázas lüktetésbe hozza véremet: a »Borcsa« és a »Virgínia«).

Szegény orvosom! Milyen félve vigyázza hangomat, amint az egyre halkabb, egyre sziszegõbb. (Éppen úgy teszi magát, mintha legalább a Soldosné hangja veszne el bennem.) Sajnálkozást, mély részvétet mutat arca s el nem bírja képzelni, milyen gyöngyállapot páciensnek lenni.

Csak én örökké beteg lehetnék! A palóc még ilyen áron is örül, ha jogokat szerezhet.

Márpedig több joga kinek van, mint egy betegnek?

A leggorombább ember is megkérdezi, nem-e árt torkomnak a dohányfüst, az öreg takarítóné, aki azelõtt dörömbölve járt a szobákban, most nesztelenül megy el ágyam mellett, nehogy fölébressze bennem a beteget, azok, akik eddig becsméreltek, látván a közeledõ halált, mely a legtöbbet érõ jószágomat, a gégémet sorvasztja, sopánkodva mondják, mi lesz a hazai literatúrából, ha én is meghalok, - most már, midõn bizonyosnak látszik, hogy egy négyszögnyi mameluk kerület a temetõben éppen elég lesz, - egész biztosra mondhatják, hogy megérdemelnék egy habarékpárti képviselõi kerületet - ha be bírnám várni.

És még itt sincs vége a páciens boldogságának!

A másik Borcsám garde des dames-ja megengedte, hogy kis ideálom egészen közel hajolhat hozzám, ha megszólítom, mert másképp nem hat el hozzá gyenge hangom. Ez is egy a betegség révén szerzett jog.

S még itt sincs vége. Mióta sokat hallom az orvosomat sopánkodni és magyarázgatni, azóta magam is észrevétlenül kedvet kaptam a doktori mesterséghez - s azt hiszem -, hogy már tudom is.

E napokban ki is gyógyítottam egy hideglelõs embert, eltekintve Balassát, Hahnemannt, Argenti Dömét, egészen a magam szisztéme szerint.

A dolog úgy esett, hogy van itt Szegeden egy jóravaló fiatalember, akit Bélának kereszteltek, s akinek a neve elé ezt a szót toldotta a közvélemény, hogy »Kvart«. Ellenzéki ember révén, ha a közvélemény nevét szájamra veszem, folyton demonstrálni kell azt is, hogy annak örökké igaza van, most is igaza volt, mert Kvart Béla urat megilleti a Kvart név. Dorozsmától Szentesig szép darab föld, de nincs olyan szenvedélyes kártyás rajta, mint õ.

Ezzel a híres emberrel az történt nemrég, hogy valami pokolvarféle pattanás támadt a kezén, s nem bírt sem osztani, sem gusztálni. Le kellett mondania egy idõre a legfönségesebb örömeirõl.

Nagyon jó fiú; megsajnáltam s így szóltam hozzá egy napon:

- Jöjjön ön velem kártyázni.

- Nem lehet - szólt, mélabúsan bekötött kezére mutatva.

- Csak jöjjön, majd megmutatom, hogy nem lehetetlenség.

Hagyta magát a Dugonics-sétányra vezettetni.

- Most mindjárt kezdõdik a játék - mondám. - Kártyáink a szemközt jövõ asszonyok szeme. A kék szem önnek számít egy félforintot, a barna nekem.

- Gilt! - kiáltá élénken, arca kitüzesedett. A játék heve melegítette, magával ragadta.

Igen kellemes volt ez így. A játék változó szerencsével folyt s részérõl igen hevesen.

Egy ízben egy felénk közeledõ nõ, kit messzirõl szõkének lehetett tartani, mielõtt hozzánk ért volna, valami okból hirtelen visszafordult, és a »két szarvú« ajtón eltávozott a sétányról.

- Az átkozott! - kiáltott föl Kvart úr dühösen -, megkárosított ötven krajcárral!

De - nem kívánok hosszabban idõzni e bár kellemes, de a dologra nem tartozó tréfa leírásánál, mellyel Kvart úrnak annyi örömet szereztem, csupán azt kell elmondanom, hogy Kvart úr a játék szenvedélyének az eredeti nemét sem élvezhette sokáig, mert másnap beteg lett, kitörte a hideg: nem járhatott ki többé az utcára, hanem ott gubbaszkodott örökké szállásomon, elcsüggedve, kétségbeesve, mint egy haldokló veréb.

Ekkor ötlött eszembe, hogy orvoskodni kezdek s kigyógyítom lázából, mégpedig egészen sajátos módon.

S éppen ez az, amit a mai tárcában el akarok beszélni, s aminek azért kanyarítottam olyan nagy feneket, hogy a magamnak csapott reklám ne legyen olyan szembetûnõ, mint valamikor régen, valahol egyebütt egy idevaló doktor reklámja.

Egy derék ismerõsöm akadt segédtársul, akinek az az általános neve: »spektábilis«.

- Spektábilis - mondom neki -, essék egy kis hideglelésbe a kedvemért. Ma, mikor Kvart úr elõ fog jönni, panaszkodjék ön is, hogy láz töri, mégpedig este 5 óra felé; tegyen úgy, mintha borzongást érezne a tagjaiban. Egy kis juxot akarok arranzsírozni.

Úgy is lett. A spektábilis elkezdett panaszkodni Kvart úr elõtt a hideglelésrõl, minélfogva Kvart úr is elõadta szomorúan a maga baját.

- Mondok az uraknak valamit. Mikor jön önre a láz, spektábilis?

- Öt óra táján.

- Ez az én órám is - nyögé Kvart úr.

- Annál jobb, uraim! Önök egy érdekes partit játszhatnak végig. Most éppen négy óra.

- Milyen partit? - vágott közbe Kvart úr élénken.

- Tegyenek ki öt-öt frt-ot, s akire késõbb jön rá a láz, vagyis aki tovább bírja azt eltitkolni - egyszerûen be fogja húzni a kasszát.

- Gilt! - kiáltott fel Kvart úr, a pénz kilökve az asztalra. - Ön lesz a zsüri. Állom a dolgot.

A spektábilis meg annál inkább állta, mert õ biztos volt, hogy nem lesz hideglelése, ha két napig ül is ott a díványon...

Elkezdõdött a harc. Az én két emberem farkasszemet nézve ült egymás mellett, mindenik a másik arcát nézve.

Miután az olvasó már úgyis tudja, hogy a spektábilist nem fogja kilelni a hideg, csupán Kvart úr helyzetét kell leírnom, ki öt óra felé mindinkább sápadozni kezdett. Hideg verejtékcsöppek gyöngyöztek homlokán, s szemeire sajátságos fátyol terült, teste meg-megborzongott, tagjait önkéntelen rángatódzások fogták el...de ajkait összeszorítva, emberfölötti erõvel tartá vissza magát az elárulástól.

- Nem fogom elveszteni a tételt. Nem, nem - dünnyögé szilaj daccal s vacogásnak induló fogait mintegy rendreutasításul borzalmasan megcsikorgatta.

Majd kék lett, mint a posztó, s mély szaggatott hörgések bizonyíták, hogy a lélek erõs birkózást visz végbe benne a beteg testtel.

Dicséretére legyen mondva, Kvart úrban a lélek gyõzött. Egyszerre forró izzadságcsöppek kezdték elborítani homlokát, arcát; túl volt a hideglázon.

- Nyertem! - kiáltá diadalmasan a spektábilis felé.

- Hogyan?

- Ön nem vette észre, de én már túl vagyok a lázon. Most csak az önét várom.

- Csalódik - vágott közbe a spektábilis -, mert éppen én vártam az önét. Én is túl vagyok rajta.

- Teringette, uram - szólt Kvart úr -, ön kemény fickó, becsületemre mondom, kemény fickó. De hát az ördögbe is, ki nyert közülünk?

- Ön legtöbbet nyert, Kvart úr - mondám elõlépve -, mert, azt hiszem, megszabadult ezúttal a hidegleléstõl.

- Bagatell! De hát a tétösszeg?

- A tétösszeget mondja ön? Az nagyon kétes dolog. Azt hiszem, legokosabb lesz, ha a bosnyák sebesülteknek adjuk.

Úgy is történt. Kvart urat nem leli többé a hideg, - a prekárius pénzösszeg pedig a bosnyákoké; gyógyuljanak meg vele - ha tudnak.