|
A vizitkártya elég sokat mond az arisztokrácia világában,
hogy a laikus, a közönséges vérû emberek meg ne érthessék, mint diskurálnak
egymás közt az »urak«. Ha be van hajtva, akkor személyesen volt ott a
tulajdonosa, ha az alsó balcsücske van begörbítve, az akkor annyit tesz:
»fogadja szerencsekívánatomat«, a felsõ balcsücske »õszinte részvétkifejezést«
jelent, a jobb szöglet felül megtörve sürgõs találkozást kér; és ez így megy
egész a tanulmány magaslatáig, ki lehet azzal fejezni a gyûlöletet, megvetést,
szerelmet, leánykérést stb. És egy igazi nemesembert mindaz, amit a
vizitkártyával mondott, jobban kötelezi, mint száz aláírt kötelezvény és
ugyanannyi eskü.
A nemességet eltörülte a törvényhozás, de a vizitkártya
uralmát nem. Az hatalmasabb a törvényhozásnál. A polgári elem megtanult
franciául s odatolakodott vele a kulcslyukhoz, megtanult vívni, lõni, megtanult
bosszút állani a becsülete megsértõin, megtanult úgy öltözni, mint a nemesség,
még a vizitkártya használatát is elsajátította, de nem tud vele beszélni mai
napig. A societas féltve õrzi ezt az úri titkot, melynek éppen az
aprólékosságában rejlik a felismerhetetlensége s éppen a felismerhetetlenségben
az eleganciája.
Egy kis vizitkártyáról talán különös is ilyen sokat
beszélni, de mikor néha olyan érdekes, mint egy nagy regénynek a legszebb
fejezete.
A páholynyitogatónõ a múltkor egy vizitkártyát nyom a
markomba, melyen ez a név feketedett cifra betûkkel:
PAUL KOHN...
Priv. Heiratsvermittler.
Tûnõdve forgattam ujjaim közt a fényezett papírkockát:
- Kohn!... Kohn!... Mintha már hallottam volna valaha ezt a
nevet. Teringette, olyan ismerõs név valahonnan! Különben is a hivatala elég
érdekes. Lássuk, mit akar.
A páholynyitogatónõt kérdeztem:
- Személyesen keresett itt ez az úr?
- Azt hiszem igen; mondta, hogy a második felvonás alatt el
fog jönni.
El is jött. Magas szál ember, középütt kiborotvált
szakállal. Kissé pufók arc, vastag ajkakkal és ellaposodó orral: hasonlít Széll
Kálmánhoz.
- Ön az a
híres Kákay Aranyos, aki...
- Én.
- A Tisza
oraságot olan döhösen megtámadta taval.
- Az nem én
vagyok.
- S aki a
Helvey Loura kisasszonyt olan nagyon megkölömböztette.
(Itt
hamisan csippentett a szemeivel.)
- Az már
megint én vagyok.
- S aki a »vizitkártya történetét«, ezt a politikai
skandalomot kibeszélte.
- De már az megint nem én vagyok.
A derék férfiú erre a kijelentésemre nem hökkent vissza,
hanem, mint akinek a dolga rendben van, minden engedelemkérés nélkül
leereszkedett a hátam mögötti székre s kockás nadrágban lötyögõ lábszárait
egész otthonosan egymásra rakta.
- Nekem ajánlólevelem van önhöz. Még ezelõtt 4 évrõl szól,
amikor Párizsban tartózkodtam. Egy fõrangú kundsaftom adta az ajánlatot önhöz.
- Hogyan, Párizsból?
Átnyújtotta a levelet. Egészen meg volt már sárgulva.
Felbontottam: egy ismeretes magyar mágnás neve volt írva az ajánlólevél alá,
mely így hangzott:
Kedves Kákay Aranyosom!
Ez az úr egy zseniális fickó. Egészen a mi emberünk. Magyar,
de mégis amerikai. Tudja a gyengéinket és szellemesen aknázza ki. All right! Az
árucikk, amellyel kereskedik, a lehetõ legérdekesebb s a lehetõ pikáns alakba
pakolja be. Te értesz engem! Ami magadat illeti - talán elkéstem. Azonban, ha jól
tudom, te nagy barátságban vagy Lonkayval, s neki széles ismeretsége van
olyanokkal, akikbõl a kész vevõk kerülnek ki. Te értesz engem... Ajánld
emberemet Lonkaynak.
(Még három sor utóirat következett angolul: amibõl nem
értettem egyetlen szót sem.)
Az ördögbe is - gondoltam magamban -, ez a szellemes levél
az öreg Kákay Aranyosnak szólt. Mindegy. Az öregúr már meghalt, ezt az
örökséget átvehetem tõle minden lelkiismeretfurdalás nélkül.
- Hogyan, uram, ön most adja át e levelet? - kérdém tõle.
- Tovább tartózkodtam a külföldön, mint hittem volna. Mire
Magyarországba jöttem, egészen kiment az eszembõl ez a dolog. Ma azonban itt
Szegeden átutazóban véletlenül hallom, hogy itt van. Ez az oka, amiért
bátorságot vettem...
- Szívesen hallgatom meg önt bõvebben. Térjünk a tárgyra.
Önnek az a mestersége tehát, uram, hogy a hideg kegyetlen nõi szíveket bizonyos
pénzbeli föltételek mellett hajlékonyakká teszi...
- Igen, uram - felelte büszkén -, ez az én mesterségem.
- Tiszteletreméltó foglalkozás.
- Az, uram. De egy idõ óta nem igen jövedelmezõ. Az üzlet
lanyha, nagyon lanyha. Pedig én értek hozzá. Oh, uram, mekkora tudomány az!
- Elhiszem.
- Az idõt választottam meg rosszul.
- Hogyan? Az idõt?
- Az idõt, uram, arra nézve, hogy mikor kelljen születnem.
Az egy kijavíthatatlan üzleti hiba volt tõlem, hogy most születtem, mikor a
regényesség kiveszett már az emberekbõl. A középkorban kellett volna világra
jönnöm, mikor még napirenden volt a nõszöktetés s több efféle.
- Megesik még az néha most is.
- Dehogy esik, dehogy. Nézze meg ön például azt a gyönyörû
barna hölgyet itt a túloldali páholyban,... nem ott... amabban a másikban.
- Látom. Gukkereztem eleget az elsõ fölvonás alatt. Nagyon
szép. Már tegnapelõtt föltûnt az egész »arany fiatalságnak«. Arról nevezetes,
hogy senki sem tudja, kicsoda.
- Én tudom.
- Nos, mit akar azzal a szép hölggyel?
- Azt, uram, hogy nincs többé érzék az emberekben a nõi báj
iránt.
- Dehogy nincs. Kicsoda az a hölgy? Leány vagy asszony?
- Becsületes férje van, uram, meg aztán szereti is, de ...
- Milyen de?
- Én ki tudnám például vinni, hogy megszöknék a férjétõl...
- Ah!
- Igenis... nagy föladat, de én ki bírom vinni. Iam alios
vidi ventos. Azonban...
- Önnek mindig van valami »azonban«-ja.
- Éppen ez az egy azonban az én megölõ betûm - mondá Paul
Kohn szomorú sóhajjal. - Aludttejszerû nemzedék jött a régi jelesek nyomába.
Higgye meg ön, hogy nem akad férfi már, aki fogékony legyen a »gavallér
passziók« iránt. Hiszi ön, hogy akadna valaki, aki e hölgyet kész volna
megszöktetni? Hüm-Hüm... Csak úgy példának okáért mondom.
- Én tudok egy olyan valakit.
- Ah, uram! ön lekötelez... Ide azzal az emberrel! -
kiáltott föl élénken.
- Ön, úgy látszik, jól kezdi magát érezni.
- Mint mindig, valahányszor az üzletben nyílik kilátás
valami cselekvésre.
- Éppen ellenkezõleg. Hisz ön most éppen a hivatása ellen
cselekszik; ön így inkább házasságbontó, mint házasságszerzõ.
- Les extrêmes se touchent! Az ellentétek itt egy cél felé
vezetnek. Ha egy viszony fölbomlik, két újonnan kötendõ viszony nyer általa
alapot. Én tudományosan értem e mesterséget, uram!
S egy fölényt sugárzó mosoly játszott ajkai körül, mialatt
nyájas, vidor hangon sürget:
- Nos, ki azon tiszteletreméltó gentleman?
- Ki kész a hölgyet megszöktetni?
- Igen, azt kérdem. De egészen biztos ön abban?
- Egészen.
- A nevét, uram! - kiáltá újra, örömtõl csillámló szemekkel.
Egy tekintet a káprázó szépségû nõre, ki átellenben ült,
szendén, odaadó figyelemmel hallgatva a darabra, s egy másik pillantás a
közvetítõre, kinek õszinte öröme meggyõzött az ajánlat komoly voltáról,
hirtelen megérlelé bennem az elhatározást.
- A gentleman, uram...
- Igen, azon gentleman? - vágott közbe türelmetlenül.
- Azon gentleman, én vagyok.
- Ah! - szisszent fel Paul Kohn bosszankodva. - S van önnek
annyi pénze?
- Pénzem? Erre nem is gondoltam. Azonban õszintén mondhatom,
hogy ...
- Hogy?
- Nincs.
Az én emberem erre felemelkedett székérõl és a kesztyûjét
kezdte fölfelé húzogatni.
Ön akarja a hölgyet megszöktetni? Milyen gondolat az. Ön ez
esetben nem tud angolul, mert különben megértette volna az ajánlólevél
utóiratából... Pedig nekem a gróf azt mondta, hogy kitûnõen beszéli az angol
nyelvet.
- Kétségkívül - mondám nagy zavarral -, tudtam valamikor,
hanem egy hosszantartó forróláz folytán elfeledtem... illetõleg betegségem
alatt az angol nyelv tóttá változott bennem. A doktorok tudják csak e
rendkívüli jelenség magyarázatát.
- Persze, persze...
- Nincs tehát egyéb hátra, mint hogy ön magyarázza meg.
- Szívesen. Hiszen önöket, újságírókat úgysem lehet
megcsalni. A dolog úgy áll, hogy az az asszony...
- Oh! Az a rendkívüli szép asszony...
- Az én tulajdon feleségem.
- Mit mond ön?
- Csak az igazat. Utazgatunk az országban, s ha akad valahol
lobbanékony firma, segítem õt annak ismeretlenül megszöktetni. Egyszerû,
világos alapokra fektetett mód ez. Nincs benne semmi komplikáltság. Igaz-e,
uram?
- Tökéletesen.
- De az üzlet lanyha, nagyon lanyha. Pedig a feleségem
mindent elkövet: s azt tartja, pénz az idõ: három-négy nap múlva rendesen
visszaszökik, hogy - megint elszöktethessem. Szegény, hû asszony! Sok apró
veszõdséggel járó üzlet ez, uram, s mégis lanyha, nagyon lanyha.
Paul Kohn büszkén fölemelte fejét.
- De legalább az az egy önérzetet gyújtó oldala van, hogy
nem svindli s hogy nem komplikált. Igaz-e, uram? Hanem azért mégse beszélje ki
az újságban.
- Hova gondol ön? - mondám komolyan - az ilyesmi elõttünk is
titok.
|