|
Tegnapelõtt, mikor Törs Kálmánt azzal akartam
megvigasztalni, hogy sose búsuljon (aminthogy nem is búsult) a kerület miatt,
tegye büszkévé azon tudat, hogy nemesen esett el, így felelt mosolyogva:
- Már iszen sokat ér a szép szó is; hanem hát azt mondta
valamikor egy nagy tudós, hogy jobb eleven szamárnak lenni, mind döglött
oroszlánnak.
Ez a mondat maga megér egy választókerületet.
Nincs valami kellemesebb dolog, mint élni.
Azt mondjuk, hogy már nem bírjuk a nagy adó terhét, az átkos
kormány, mint a saskeselyû vájja májunkat, mint a pióca szopja vérünket, mint
az ökör durván tapossa jogainkat, mint a kakukk idegeneket költ ki
fészkeinkben, de azért e vérengzõ kínzások dacára is jobban szeretünk adófizetõ
polgárok lenni, mint csendes, nyugalmas halottak, akik a föld alatt pihennek,
megszabadulva örökkön-örökre a Tisza-politika átkaitól; meg nem háborítva se
finánctól, sem végrehajtótól, sem semminemû elemi csapástól.
Képzelhetik hát, tisztelt olvasóim, mennyire megijedtem a
múl napokban Budapesten, mikor mint valóságos eleven ember kezembe veszem a
klubban a Pester Lloyd-ot és azt olvasom ki belõle a Fremden-liste-ban, hogy az
én feleségem, Frau von M. K. az Európa c. vendéglõbe van szállva.
- Nekem feleségem! Hát kicsoda az én feleségem?
Megtörültem a szemeimet; talán nem jól olvastam a nevet. Ott
volt biz az, tisztán olvasható betûkkel. Föltettem a monoklimat; mégis úgy
volt!
Összeráncolt homlokkal gondolkoztam el mélyen.
Csak három
élõ ember viseli e nevet. Az egyik közülök tizennégy éves, a másik hetvenhat, a
keresztnevet meg pláne csak magam viselem. Tehát mégis csakugyan, hogy
ugyancsak az én feleségemnek kelletik lenni szállva az Európában!
De hát én
istenem, mikor házasodtam én meg?
Annyi sok
mindenféle történik az emberrel, hogy nem emlékezhetik mindenre, de már a
házassági aktusra mégis csak vissza kellene emlékeznem - talán. Elhatároztam,
hogy Gellérinek telegrafírozok; az jobban szokta tudni az elkövetett dolgaimat.
Gelléri vissza fog emlékezni, mert hihetõleg Hymen hírt is írt róla a
Napló-ban.
Szerencsére
épp e pillanatban nyit rám a szomszéd teremtõl Somogyi Ede, a Magyar Lexikon
szerkesztõje.
- Ugyan
kérem, hányadik betûnél van már?
- Még csak
az A-nál.
- Brr.
Akkor még messze van az M. Mindamellett hiszem, hogy már rendezve vannak önnél
az életrajzom fõbb adatai.
-
Kétségkívül, uram...
- Ez
esetben önnek tudnia kell, házas ember vagyok-e vagy sem?
- Ah! Bah!
Ki az ördög menne magához feleségül?
Ez a válasz
tökéletesen megnyugtatott. Persze, hogy nem házasodhattam én meg, már ezen
okból sem. - Félelmem szûnni kezdett, s egész nyugodtan indultam el a Váci
utcai aszfaltra, fiatal emberes kedélyhangulattal nézegetni a világ legszebb
hölgyeit, akikre mindnyájokra csak az tarthat számot, akire nem tarthat számot
egyikök sem.
De azért
még mindig fúrta oldalamat az a név. - Akik ösmernek, tudják mennyire
szórakozott vagyok. - Vissza kezdtem emlékezni a világ valamennyi szórakozott
emberére, Lord Byronra, akit esernyõvel a feje fölött a legnagyobb záporesõben
azzal tréfált meg egy ismerõse, hogy így szólt hozzá.
- Mylord,
ön le is csatolhatná az esernyõt, hiszen a nap süt.
- Köszönöm, Sir - mondá a poéta, lecsattantva a parapli
bordáit -, ön igazán figyelmes, s én oly végtelenül szórakozott.
A szellemes Trenville marquis a XVI. században egyszer
sürgõs ügyben hazajött a lakására. Palotája lépcsõin egy ismeretlen urat lát
lefelé jönni, ki fennhangon dörmögi magában:
- Ez az átkozott Trenville soha sincs itthon.
- Ez esetben hát - gondolja magában a szórakozott marquis -
én is hiába fáradnék hozzá.
És visszafordult.
Még ennél is szórakozottabb a Vas Gereben íródiákja, aki
másfél óráig a saját lába helyett a szomszédja lábát vakarta, és rettenetesen
csudálkozott mellette, hogy a viszketés mégsem múlik.
A legkülönb eset azonban mégis a madame Staël-é, ki I.
Napóleonnak lágytojást akart fõzni, de nem értvén a fõzéshez, kikereste a
szakácskönyvben: hány másodpercig legyen az a forró vízben. Megtalálta, hogy hetven
másodpercig. Óráját tehát illõ pontossággal egyik kezébe vette, a másikba pedig
a tojást, s mikor a víz habhegyeket hányva zajongva forrni kezdett, hirtelen
bedobta az - órát s azt, hogy mikor telik le a hetven perc, feszült figyelemmel
nézte a - tojáson.
Ha mindezeken a nevezetes személyiségeken ilyen kázus esett
már, miért ne eshetett volna meg rajtam valamivel nagyobb is, hogy ti.
szórakozottságomban megházasodtam.
A sors csodálatos véletleneket produkál néha-néha. Egyszer a
Nógrád megyei vicispánnal Debrecenbe utaztunk. Amint kiszálltunk az indóháznál,
hogy a Bika szálloda felé igyekezzünk, egyszerre csak rákiált egy debreceni
cívis az én öreg urambátyámra:
- Ifjú úr, hé! Elveszti kee az óráját, hé!
A vármegye hatalmas vicispánja, aki azt hiszi, hogy a
végítélet napján még az isten is úgy fogja szólítani: »tekintetes öcsémuram«,
rá sem hederített erre a tiszteletlen beszédre, hanem én mégis körülnéztem Ákos
bácsit, s meglepetve látom, hogy a fekete gérokkja hátulsó gombjára egy
ezüstóra van akasztva aranyláncon.
- Ákos bácsi - kiáltám -, egy óra van hátul a kabátgombján.
Az öreg hirtelen odakapott s ijedten elsápadva mondá:
- Kutya teremtette! Hol loptam?
Nyugtalanul tekintett jobbra-balra.
- Ez nagy baj, szörnyû nagy baj. Most már én nem tudok egyéb
módust, öcsém, mint hogy ezennel átruházom rád a vicispánságot, hogy legyen
akkora nagy úr a világon, aki engem elfogathasson.
Végre is rájöttünk a csodálatos esemény nyitjára, az öregúr
a pesti indóházban, midõn a nagy tumultusban a böröndje után lehajolt meg
fölemelkedett, valami szegény ördög zsebébõl rántotta ki kiálló gombjával az
órát. Így történhetett a dolog. A legkomikusabb benne a debreceni cívis
megütközése, aki ugyancsak ménkû nagy úrnak nézhette az öreget, hogy még a
kabátja hátulján is órát hord, mintha csak azt akarná szándékosan, hogy
valamely megszorult becsületes embernek legyen mit ellopni.
E régi emlékek villantak föl agyamban, valószínûséget
kölcsönözve a hihetetlennek, s mély borzadással töltve el egész valómat.
Bátortalan léptekkel s összezúzott kedéllyel bolyongtam föl
s alá; még a Sárkány kirakata sem érdekelt, pedig ott van kiállítva
Magyarország négy szépe és a legszebb ötödik, a rangon aluli.
Többször elindultam az Európa felé, hogy számon kérjem azon
ismeretlen hölgytõl, miféle jogon viseli nevemet, azonban egy gondolat
mindannyiszor visszahökkentett; hátha mégis a feleségem - s ez esetben futnom
kell tõle, nem pedig közeledni hozzá.
Homlokom forró volt idegeimet sajátságos láz és izgatottság
tartotta fogva; ami borzasztót valaha olvastam Poe Edgartól, az mind
összekavarodott fantáziámban. - Azt hittem, meg kell õrülnöm.
Végre azonban görcsösen fölkacagtam.
Bolond voltam eddig! Hiszen ez az egész dolog nagyon
egyszerû. Ejnye, hogy eddig is nem találtam ki! Valami kalandornõnek jóhangzású
név kellett, s ezer név közül az enyimet választá. - Szegény asszony!
Elfogta lelkemet a keresztény felebaráti részvét.
Most már kötelességem volt az Európa felé sietni, hogy
figyelmeztessem, miszerint válasszon jobb nevet, ne tegye magát szerencsétlenné
az enyimmel: arra már nem lehet adósságot csinálni - többet.
A kapust nem találtam az üveg-köpönyegjében, hanem a
fõpincér szemben jött velem a lépcsõrõl.
- Sie! - ordítok rá - in welche Zimmer ist die Frau von...
- A Nr. 14-ben.
- Hogy tudja ön, hisz még meg sem mondtam a nevét?
A pincér a kutya-filozófiánál fogva tudta. Mint mondá,
csupán egy nõ van most az Európába szállva, ennélfogva ennek kell lenni, akit
keresek.
Engedve ezen logikának, bekopogtattam a 14. számú ajtón. Egy
magas, fekete ruhás hölgy jött elémbe erõs, markírozott vonásokkal, csinos kék
szemekkel.
- Asszonyom! - mondám magamat meghajtva.
- Mit kíván tõlem, uram?
- Föl akarom önt világosítani.
- Mirõl?
- Ön mindjárt meg fogja érteni. Az én nevem...
- Nos uram, az ön neve?
Megmondtam neki a nevemet és kémleltem a lesújtó hatást,
melyet az elsõ fog idézni.
Arcának egyetlen porcikája sem változott; hidegen hagyta,
mintha csak azt mondtam volna, hogy Szabó Jánosnak hínak, ami pedig a
legközönségesebb név az OsztrákMagyar Monarchiában.
- Nos uram, a nevét hallottam, hanem a fölvilágosításból még
semmit...
- Ellenkezõleg! Éppen a nevemben van a fölvilágosítás.
- Nem értem...
- Ön úgy viseli magát, mintha a feleségem lenne.
- Meg van ön bolondulva?
- Azt hiszem, asszonyom, hogy nem, vagy pedig önt nevezik
másképpen. Hogyan nevezik, kérem?
- Én X. Ferencné vagyok.
- Így van beírva a kapusnál?
- Nagyon természetesen.
- Ez esetben bocsánatot kérek - dadogám s szó nélkül
elpirulva rohantam felvilágosításért a kapushoz.
Az én feleségemnek sehol semmi nyoma. Fölhánytuk a vastag
vendégkönyvet. Sohasem volt ott ilyen nevû asszony.
De hát akkor milyen módon jutott be mégis a Pester Lloydba?
*
Töprengésem nem szûnt meg. Visszafelé jövet a kupéban is
erre gondoltam. Itthon is eszembe jutott. Hogyan történhetett mindez?
Végre Gellérinek is elpanaszoltam.
Az elnevette magát.
- Hol állt az a Frau von szó. Ugye a sor végén?
- Ott.
Azután megkérdezett, hol voltam szállva.
- A London-ban.
- Egyszerû az egész. A Pester Lloyd nyomdájában a London
szálloda listájából egy sor lecsúszott az Európa szálloda listájába, éppen a
Frau von alá.
|