SZEGEDI TITKOK

1878

Annyi sok jogos panasz érkezett már be a szerkesztõséghez kollegám, Kákay Aranyos Nr. 3. ellen, hogy a közönség bizonnyal örömmel fogja venni, ha legalább egy idõre megszabadul tõle, s én veszem át rovatát. Biztosítom, hogy az olvasók nem fognak rövidséget szenvedni, mert eltekintve attól, hogy huszonöt évvel vagyok idõsebb nála s így kétségkívül higgadtabb s tapasztalatokban gazdagabb; tudományom is - minden szerénytelenség nélkül mondhatom - van annyi, mint õneki.

Ha még egyszer valahol fölbukkanna ez az úr, ne higgyenek kérem neki, s ne engedjék magukat félrevezettetni Borcsái és bámulatos kalandjai által. Nem igaz azokból egyetlen szó sem.

Az lesz az igaz, amit én fogok beszélni.

Mindössze az a hátrányom lehet, hogy még õ fiatalabb vérû levén, franciás könnyedségû stíllel sikamlik el a tárgyak között, addig én nehézkes angol modorral, csupán tárgyilagosság- és a tények részletes elõadására fogok szorítkozhatni. De önök, remélem, elengedik a kornak az élénkséget az igazságért.

Mindenekelõtt ki kell jelentenem, hogy mióta Szegeden vagyok, már jóformán mindent láttam, ami ebben a nagy városban csak látható - csak még rendõrt nem láttam. No, de ez talán nem is látható.

Mióta Krikay az Ellenõr-ben a rendõrségrõl írt egy magvas cikket, azóta különösen érdeklõdni kezdtem ezen intézmény iránt.

- Hát eszerint mégis van itt rendõrség? - kérdém tõle.

- Beszélik, hogy van.

- Úgy? Csak beszélik?

- Sõt bizonyosan mondhatom, hogy van rendõr. Én láttam is már egyet belõlük - elevenen.

- Ugyan, hogy néz ki?

- Már azzal nem szolgálhatok, mert elõször nagyon régen láttam, másodszor az is meglehet, hogy nem is rendõr volt, hanem finánc, s harmadszor megint az sem lehetetlen, ha valóban rendõr lett volna is, hogy akkor nem én voltam az, aki láttam, hanem a sógorom; de sõt ha tényleg én voltam is, aki láttam, kétség fér hozzá, ha nem-e csak álmodtam, hogy láttam.

Így lõn, hogy egészen a legutóbbi napokig nem volt határozott ideám a rendõrség felõl.

Minthogy a Szegedi Hiradó-nak buzgó elõfizetõje és olvasója vagyok, ott koronkint akadtam nyomaira annak, hogy mégis kell rendõrségnek létezni, miután számtalanszor szokott fölemlítve lenni betörések és tolvajlások leírásánál e néhány szó: rendõrség nem volt jelen.

Mint logikus fõ, elgondoltam magamban, ha rendõrség nem volt jelen, jele, hogy jelen is lehetett volna, s ha jelen lehetett volna - akkor léteznie is kell.

Történt azonban, hogy a múlt napok egyikét egy kicsit megtoldtuk az éjszakával mert hát hiába, szegény ember úgy takarózik, ahogy lehet.

Barátaim közül néhányan, kik iránt õszinte részvétet érzek, házasemberek lévén, a világért sem fogom õket kompromittálni nejeik elõtt, hogy elárulom, miszerint velem voltak, de ha netalán ez kitudódnék, nagyobb kalamitásoktól ez esetre is megóvom azzal, ha el nem beszélem, hol jártunk és mit cselekedtünk.

Azt azonban nem titkolhatom el, hogy a színhely az alsóváros volt, s az idõ éjfél után egy óra, midõn Szegednek egy utcáján ballagtunk, mely némely tekintetekben hasonlít a londoni Regent street-hez, és némelyekben a bécsi Grabenhez.

Ezen az utcán nagy sár volt és nagy sötétség. Egyetlen gázlámpa sem égett, mert a városi szerzõdés szerint e napon a hold lett volna hivatva világítani.

Egymást sem láttuk a pokoli sötétségben. No, de hangjaink ismerõsek (kivált az enyim), s a társalgást a legkevésbé sem zavarta a sötétség.

- Hol van Gyuri? - kérdém, midõn észrevettem a lépésekrõl, hogy kevesebben vagyunk.

Gyurinak nehéz volt a feje. Egy falkerítésnek támasztotta.

- Hol vagy, Gyurka?

- Itt vagyok, komám.

- Miért álltál meg? Mi baja a fejednek? Csak nem vagy rosszul?

- Nem én, persze hogy nem. Hogy mi baja a fejemnek? Má mint az én fejemnek, la? Hát gondolkozom vele?

- Min?

- Azon, hogy mit iszunk még. Hogy hova megyünk még.

Éppen indítványozni akartam még valamit, midõn a szomszéd utcából éktelen lárma hangzott föl, amibe két szaladó ember lábainak pocsogása vegyült.

»Tolvaj! Agyonütlek! Rád lövök!« kiáltások voltak hallhatók.

E pillanatban mellettünk rohant el az üldözõ és az üldözött.

A sötétségben nem lehetett õket csak homályosan kivenni, robusztus alak volt mind a kettõ.

- Te rabló! - ordítá egy hang gúnyosan.

- Te rendõr! Te policáj! - dörögte vissza a másik még gúnyosabban.

Aztán újra fölhangzott a sebes trapp a lucskos sárban.

- Utolérlek, kutya! - hallatszott mindig messzebbrõl.

- Hiszem, mert osztrák baka voltál - kiáltá vissza a másik.

Ohó! hisz ez nagyon érdekes. Egy rendõr tolvajt kerget. Itt az alkalom rendõrt látni. Vajon megcsípi-e a jómadarat.

Egy gondolat hirtelen elvágtam magam a kompániától, s utána a két futó alaknak. Gyermekkorom óta szeretem azt, ami kalandos, nem bírtam ellentállni a csábító alkalomnak.

Egy puszta téren értem utól õket...

A holdvilág kibukkant s megvilágítá kissé a színhelyet; a futó és üldözõje közt alig lehetett már harminc lépés, midõn az üldözött e díszes téren (mely, ha nem csalódom, a plébániatemplom közelében fekszik) egy sáncba lebukott, azon hitben, hogy ellenfele észre nem veszi e fortélyát.

Éles szemû fickó volt: éppúgy észrevette, mint én, s vakmerõen csörtetett arra felé.

Megálltam egy ház kapuja mellett, onnan néztem, mi fog történni.

Az történt, hogy a tolvaj kidugta fejét a sáncból, midõn már a rendõr közel járt s rákiáltott:

- Halálfia vagy, ha közelebb lépsz! - S egy pisztoly csöve csillámlott elõ.

A rendõr (derék szál legény) meghökkent, visszatántorodott. Hihetõleg azt gondolta, minek kockáztassa drága életét egy ilyen mihaszna emberért?

De azért nem hagyta el pozícióját, megállt ott, mint a cövek s mozdulatlanul, örökösen odatapadó tekintettel nézte prédáját.

Már ti. amennyit láthatott belõle, mert dacára, hogy egyre világosodott, csupán egy szürke köpönyeg lebegett a sánc fölött. A szürke köpönyeg alatt, képzelem, milyen kedélyesen töltötte idejét a tolvaj. Tán még szundikált is az akasztófáravaló!

Több mint egy óráig nézett ott tehetetlenül farkasszemet a szürke köpönyeggel a rendõr, csak néha kiáltva oda:

- Megállj, gazember! Kivárlak! Majd kijösz onnan! Tudom, megsiratod, ha a kezembe kerülsz Morzsává törlek...

S volt is egy egészséges gondolata, amellyel a garádból kiugrassa. A sáncnak innensõ fele tele volt vízzel, s egy kis gát állt annak csupán akadályul. Emberemnek eszébe jutott ez, odarohant s mialatt félszemmel áldozatját nézte, hirtelen fölszakítá kezeivel a gátat, s a víz zuhogva hömpölygött a sánc azon részébe, hol a tolvaj guggolt.

Érdekes, idegcsiklandozó látvány volt. Milyen tréfa lesz az most mindjárt, mikor egyszerre csak átnedvesül a fickó teste, s fölveszi az özönvíz.

- Ugye kiugrattalak? - kiáltá rendõrünk, egy kezében levõ pakktáskát magasan a feje fölött lobogtatva. (Hihetõleg a tolvajtól vette el.)

S íme, a víz felületén egyszerre csak úszni kezdett a szürke köpönyeg; csendesen, szépen, mint egy rózsaszirom, - hanem az ember, az nem volt sehol.

Az ember már régebben kibújt a köpenyeg alól, s ki tudja, hol lehet azóta!

Hangosan elkacagtam magam - emberem pedig hangosan káromkodott.

Kacagásom túlharsogta káromkodását; figyelmes lett rá.

- Ki az? Ki röhög itt? - dörmögé durva hangon.

Szétnézett, megpillantott.

- Mit nevet az úr?

- Önöket.

- Hát látta az úr?

- Mindent - mondám mosolyogva. - Csupán a dolog lényegét nem tudom - honnan, mibõl indult ki.

- Ez a hitvány kuffer az oka.

- Ez lett ellopva?

- Ez - szólt dühösen -, nem érdemelte meg a fáradságot.

Egészen közelléptem emberemhez s nem állhattam meg, hogy gúnyos arccal a vállára ne üssek.

- Hanem hát, barátom, már csak valljuk meg, hogy maga aztán igazán ügyetlen rendõr a maga nemében.

A fickó átható szemekkel nézett végig.

- Minek néz engem az úr? - kérdé érdes, tompa hangon.

- Már mint én? - hebegém megzavarodva...

- Látta ön azt a másik embert? - kérdé valamivel szelídebben.

- Aki megszökött a köpönyeg alul?

- S akit azért kergettem, hogy jól elverjem? - mondá nevetve. - Látta ön...

- Láttam.

- No, ha látta az úr, hát akkor tudja meg - hogy az a másik volt a - rendõr.