|
Errõl a mai napról mondta a tót suhanc az apjának: Hej, apó,
mikor lesz az a nap, hogy én úgy jóllakom, miszerint sem feküdni, sem ülni, sem
aludni nem fogok tudni, hanem csak hánykolódom és lihegek, mint a sün?
Erre a napra ígérte meg az öreg tót fiának ezt a
boldogságot.
És ez a nap szent mindenkinek, még annak is, aki mindennap
jóllakik, akinek minden napja a pihenés napja.
Mához százhuszonkét évre lesz kétezer éve, hogy - Krisztus
született, jászolban, miként illik egy demokratához, ki hivatva van
megteremteni az egyenlõséget s elszórni a szeretet tanait.
És e bámulatos szellem ki valódi fia volt az Istennek,
kétezer éve már s minden évben leereszkedik hozzánk a születésnapján
addig-addig, míg egyszer majd csak - és már nincsen messze - nem ismerünk rá.
Mi öregek, már most sem várjuk nagyon nekünk nem igen hoz
semmit, azt pedig, amit ránk hagyott, nem igen tudjuk megbecsülni, hanem a
gyerekekhez, az ártatlan szívekhez még most is oly közel esik õ, mintha az a
kétezer esztendõ csak egy lépés volna.
Mosolyogjatok szelíden, gyerekek, szép szõke fürtös
fejecskéiteket dugjátok ki kíváncsian a paplan alul, az ablakba kitett
csizmákba és cipõcskékbe bizonyosan tett a jó Jézus valamit addig, míg ti
jóízûen aludtatok.
A jó Jézuska gondol rátok, õ egészen a tietek, mert mi nem
érdemeljük õt meg.
- Igen, igen, kis Lala, magát nagyon szeretni fogja a Jézuska,
ha jó lesz egész karácsonyig.
- Aztán mikor lesz már az a karácsony?
- No, úgy
egy hét múlva.
Hát egy
hétig bizony érdemes jónak lenni a Krisztuska kedvéért.
Lala is az
volt és sokat gondolkozott arról, hogy milyen ajándékot fog neki vajon hozni a
Jézuska karácsony estéjén.
- De hát
ösmer engem a Jézuska? - kérdé tõlem a kedves gyermek komolyan egy estefelé,
midõn hozzájuk mentem.
- Majd
beszélek én vele. Elmondom neki, hogy maga a Karmos János barátom kis
Mimi-kéje, hogy maga egy icipici szófogadó árvácska, aki megérdemli, hogy olyan
ajándékot küldjön magácskának, aminõt csak szíve-lelke kíván.
- Úgy, úgy,
Aranyos bácsi, mondja el a jó Jézuskának mindezeket. Hol találkozik vele? A
Jézuska is a Prófétá-ba jár vacsorálni?
- Nem, kis
angyalkám; a Jézuska nem szokott enni.
- Aztán
mindent megád õ nekem, amit kívánok?
- Mindent.
- De hát
hogy tudja, én mit kívánok?
- Tud az mindent, mert belát az olyan átlátszó tiszta
szívekbe, mint a kis Laláé.
A kis Lala hitetlenül csóválta a kis fejecskéjét. Okos
gyermek; csak félig hitt ebben a dologban már ti. abban, hogy az õ kívánságát a
Jézuska ismeri - mert hátha nem ismeri!
A Lala papája ügyvéd és özvegyember. Még fiatal, mégis már
hét éve özvegy. Neje éppen akkor halt meg, midõn a kis Lalát hagyta itt maga
helyett. Azóta nem bírja felejteni, s lemondott a házasodásról. A rábeszélések
lepattognak róla, szentségtelenségnek tartja más nõre rá is nézni. Szerelmes
egy halottba, aki már régen por odalenn a fekete földben...
A kis Lalát, ki nejének arcvonásait örökölte, óvó szeretettel
nevelte föl. Soha atya jobban gyermekét nem szerette, még az árnyékát is
szeretettel nézi, még azt a helyet is megirigyli, ahol a kis Lala ül.
Nem is szeret egyébrõl beszélni, mint a Laláról, meg a
perrendtartásról.
Tegnap, amint együtt ültünk szobájában a vígan pattogó
kályha mellett, mint legtöbbször szokta, ezzel a kérdéssel fordult felém:
- Mit gondol ön, kollega, a perrendtartás 221. §-áról?
- A 221. §-ról? Nem gondolok én, kedves kollega úr, errõl a
§-ról semmit. Ön tán gondol valamit?
- Ez a § énszerintem hibás, elõször azért...
- Higgye meg, nem vagyok kíváncsi.
- Vagy úgy? Beszéljünk tehát másról. Látta már a Lala
karácsonyfáját?
- Láttam.
- No, ugye szép?
- Ön igazán jó apa...
- Az ember megtesz mindent gyermekeért, higgye meg, édes a kötelesség
itt aztán nincs is már nekem egyéb célom a világon - mondá mélabúsan -, mint
azt a gyermeket fölnevelni.
- Elég hiba. Önnek még meg kéne házasodnia.
- Soha, uram, soha. Engem tökéletesen kielégít az, ha tudom,
hogy gyermekem semmit sem nélkülöz, hogy mindene megvan.
E pillanatban a levélhordó kopogtatott az ajtón.
- Egy kézbesíthetlen levelet hoztam vissza a postáról -
mondja mosolyogva, amint belép -, szerencse, hogy rajta van az ügyvéd úr
firmája a borítékon, különben nem tudtuk volna hova elvinni mert nagyon messze
szól és nagyon nagy úrnak.
- Adja csak ide. Valamely csodás levél lesz.
- A Jézuskának van adresszálva az Égbe.
- Nini, nini - mondja az ügyvéd mosolyogva -, hiszen ez az
én kis Lalám írása.
Valóban a Lalácska körmölései voltak, akkora nagy betûk,
mint egy nagy póké.
Kíváncsian nyitottuk föl s olvastuk tartalmát.
»Kedves jó Jézuskám!
Miután a Kákay Aranyos bácsi azt mondja, hogy maga nagyon jó
és azt küldi nekem karácsonyra, amit én akarok, hát én arra kérem, kedves jó
Jézuskám, hogy - mert nekem nincsen mamám és a többi gyermekeknek van - küldjön
nekem karácsonyra egy - mamát.
De igazán küldjön és el ne felejtse.
Csókolom számtalanszor...
Lala.«
A kollega szemeibe könnyek gyûltek, mialatt a levelet
elolvasta. Sokáig nézett mereven, némán, ezután a neje arcképére a falon.
Majd felém fordult s fölsóhajtott:
- Szegény Lala! Én azt hittem, mindene megvan; szegénynek
mindene hiányzik.
Egy-kétszer végigsétált a szobán, végre megállott elõttem s
elszánt, rezgõ hangon mondá:
- Megházasodom, kollega. Keressen ön nekem valami jó
feleséget. Ha lehet, özvegyasszonyt.
*
Olyan szemmel nézzenek hát rám a szegedi özvegyasszonyok,
hogy tõlem függ, kibõl csináljak menyasszonyt.
|