|
Az embereknek mindig fönnmarad az a vágyuk, hogy szeretnének
röpülni tudni. Icarus óta próbálgatják sokféleképpen; a poéták a fantázia
segélyével, a prózai lények pedig korcsolyán.
Dacára, hogy Kajabucz próféta megmondta Jókai szerint: ne
mássz a fára, nem fulsz belája, ne menj a jégre, le nem esöl, az emberek mégis
szeretnek a jégre menni.
Hogy honnan van ez az ideges ösztön, és bizony nem tudom, és
mivel valószínûleg önök sem tudják, ne beszéljünk felõle.
Elég az hozzá, hogy megvan.
Amennyi téli wikler és muff csak megakad Szegeden,
mindenikbe jut egy sporthölgy, egy olyan ünnepélyes napon, mint aminõ karácsony
másodnapja, amikor a jégmezõ hivatalosan megnyittatik.
Széles a láthatár körös-körül. A sima jég ezüstös lapja
meg-megcsillan a téli napsugár bágyadt mosolyától. Kacéran ugrál végig rajta az
aranyos fény s imitt-amott föl is csókolja a hímporát, mert a jég is csak
olyan, mint a nõi szív: megereszkedik a csóktól.
Ez a jégmezõ pedig tulajdonképpen semmi egyéb nem volt
nyáron, mint egy alávaló pocsolya, vagy hogy valami óriási kenderáztató, s most
mire vitte isten a sorsát! Parányi lábacskák tapossák s írják tele görbébbnél
görbébb vonalakkal, amik olyanok, mint a török császár névaláírása; nem tudja
olvasni senki, csak az, aki érti. Költészet van abban...
Ami tulajdonképpen - külsõ szépségét illeti a szegedi
jégpályának, úgy néz bíz az ki szegényesen, mint egy beszegetlen keszkenõ,
hanem ami aztán a többit illeti csütörtökön például oly szépen volt
bebútorozva, akár egy ezeregyéji kirakat.
Tisztes korom nem engedte meg, hogy e szemkápráztató játékot
végignézzem, mikor a banda megszólalt, s elkezdõdött a jég-quadrille, s mint
megannyi röpülõ angyal siklott el a sima tükrön, ez is, az is picike telt
lábak, miket a korcsolyaszíj szorít kisebbekké, csinos, formás bokák,
képzeletszõtte folytatással szilfid termetek, melyek hajlékonyan inognak
jobbra-balra, mint esteli szélben a liliomok.
Igaz, hogy nem valami jól megy a quadrille s az egész
csoportozaton azonnal meglátszik, hogy nem az elõkelõ dzsentri mulat itt, olyan
ügyetlenek szegénykék és olyan jól mulatnak Oh, a dzsentri hölgyei még amikor
ügyetlenek is, azt is valami okból teszik, s azok sohasem mulatnak jól!
De annál bájolóbbak a polgárleánykák, mert valami szokatlan
elõttük az úri mulatság, úgy vannak vele, mint amikor Lirisse, a szegény leány
Lady Dudley aranyos ruháját veszi föl, s elbájoló mosollyal nézi magát a falusi
patak tükrében...
S ilyenkor szinte kedve volna fölkiáltani az embernek:
- A baroneszen kezdõdik az asszony - lefelé.
No, de ne okoskodjunk annyit! Íme ni, nagyobb baj az, hogy eltévesztette
a harmadik figurát Mariska, kit én a színházban (miután a cím Montesquieu
halála után megürült), a nagy gondolkozó-nak neveztem el azért, mert örök
gondolatokba mélyedve, könyököl páholyában, csupán koronkint simítja el szép
borús homlokáról, a hajából azt a két engedetlen szál-csoportozatot, mely
minduntalan lekívánkozik a szemeihez. (Nem is lehet ezeknek a hajaknak rossz
néven venni.)
A nagy gondolkozó tehát eltévesztette a quadrille-t, s most
már talán vége is lenne minden mulatságnak, ha a táncrendezõ sztentori hangja,
mely uralkodik a jegek fölött, a bomladozó káoszt egy varázs-vezényszóra össze
nem olvasztaná (vagy ahogy Hoffmann Pál országos képviselõ és egyetemi
professzor mondaná) össze nem kögítené rendszeres esztetikus egésszé.
Szúró pillantása Mariskát keresi, vádolón, szemrehányón:
Maga ügyetlen!
Mariska kétségbeesetten simítja végig ujjaival (melyek közül
az egyik mindig be szokott pólyázva lenni) homlokát, s talán két hónapra is
boldogtalanná tenné ez a fátum, ha hirtelen el nem felejtõdnék azáltal, hogy
valamelyik a leventék közül úgy teremtõdik a jégre, hogy három napig is ott
marad a manu propriája elrettentõ példának.
A zene utolsót harsan - vagyis inkább röffen. Kukac (vagy
minek híják?) leteszi a hegedût. A solemnitás végetér. A rendezõ diadalmas
pillantást vet az égre, mintha azt akarná mondani az ég urának: No, Isten!
beismerem, hogy te teremtetted a világot, - hanem azt meg te ösmerd be, hogy
ezt a quadrille-t én rendeztem.
A quadrille népe szétszéled most szabadon, ki-ki amerre
akar, s száz meg száz kellemes rendez-vous ejtetik meg a regényes jégpályán.
A szerelmes leányka messze elcsuszkál a partokra, hol távol
a kíváncsi tömegtõl, egyszer csak azt is odaviszi véletlenül a korcsolyája,
akit éppen látni kívánt ma délután. S miután már éppen találkoztak, egy-két
szót váltanak Milyen közönséges szavak s mégis milyen jelentõségteljesek! Van
mit gondolkozniok rajtuk, hetekig.
A menyecskék sokkal nyíltabban szövik odább viszonyaikat.
- Ön itt a jéten, Bibicz úr? - üdvözli nyájasan egyik kérges
udvarlóját az asszony.
- Nagysád csodálkozik azon? Ön után jöttem.
- Egy cseppet sem csodálkozom, Bibicz úr. Nos, hála istennek, még eddig nem estem el.
- Fájdalom,
asszonyom, nem.
Egy másik
csoportozat, mely férfiakból áll, tudományos elméleteket feszeget:
- Találjátok el,
urak, miért viselnek a nõt fehér harisnyát?
- Nos, mert fehér
pamutból van kötve.
- Bolond vagy. Hát
fekete cipõt miért viselnek?
- Ki tudhatná azt?
- Én is. A fehér szín nagyít, a fekete szín kisebbít, uraim!
Oh, milyen átkozott logika van ezekben az asszonyokban. Rosszabbak a
rézkígyónál.
Eközben a jégpályán folyton melegednek a szívek, és folyton
vörösödnek az orrok. Estefelé már a legszebb nõ is csúnyává válik a hidegtõl
elszederjesedõ arcával, azaz, hogy csak válnék mert amilyen átkozott logikájuk
van, mindig a kellõ idõben tûnnek el a hiúz férfiúi szemek elõl.
A pálya néptelenedni kezd; hosszú csoportokban vonul
hazafelé a közönség, megbeszélve a jeges élményeket. Míg az ott maradtak jóízûn
találgatják:
- Ah! nini, a Kati vajon miért nincs itt?
- Azt ugyan nem nehéz kitalálni. Neki génant ez a sport.
- Génant? Miért?
- Nagy a lába.
- Milyen szellemes megjegyzés! Hát a Hortenzia hol maradt?
- Könnyû annak! Olyan sikamlós társalgása van, hogy bízvást
korcsolyázhatik otthon is - a saját gondolatain.
A félénk udvarló is megereszt egy-egy gyönge, de mégis ékes
hasonlatot imádottjához.
- Kegyednek olyan hideg a szíve, kisasszony, mint e
jégpálya.
A kisasszony elpirul: õ tudja legjobban, hogy nem egészen
olyan hideg.
- Mi lenne hát önbõl, ha önt abba befogadnám?
A jeles talentum gondolkozik, hogy mi is lenne hát õ abban a
hideg szívben, ki is találja, hogy bizonyosan fagylalt, de azért nem meri
elmondani, mert hátha illetlen.
Különben bármennyire halasztgassam is hosszadalmasságom
által, - egy félóra múlva egészen üres lesz a pálya, s nem marad ott a sima jég
hátán semmi egyéb, csak a keresztül-kasul belevágódott vonalak, mint egy beírt
könyv titkos betûi...
Azoknak a kanyarulatoknak mindnek története van. Csakhogy
hát az ördög tudná azt elbeszélni.
|