Egy asszony, akitõl megborzadunk. Egy asszony, akinek nem
udvarol senki; akitõl reszketve fut el minden élõ ember, akit gyûlöl, megátkoz
és akinek mégis meghódol minden ember, mert a fekete asszony a halál, a pestis.
A fekete asszony utálatos és mégis buja kegyetlen és mégis
szelídebb az igazi a fehér asszonyoknál, akik lassankint ölik meg az embert: a
fekete asszony egy csókkal öli meg egy pillanat alatt.
De ez a csók nem
édes - mint a fehér asszonyoké.
A fekete asszony
nem alattomos, nem hazudik, fekete szándékát nevében hordja, fekete
vizitkártyája, mely egy félországot takar el sötéten, egy egész földrészre veti
elõre borongós árnyékát: hirtelen jõ, de mindig a maga alakjában, toalettjét
nem változtatja egyszer sem; óriási felhõk barna foszlányaiba burkolózva közelg
s amint csontos, hosszú karjait leereszti, hogy a halál magvát elszórja
messzire, nem ül az ajkain démoni gyilkos mosoly, helyette ott ül a bánat szelíd
mélasága.
Jó asszony
a fekete asszony!
Könnyelmû,
bûnös királyok, akik megsokalltátok népeitek számát, akik a csaták öldöklését
arranzsíroztátok, akik provokáltátok a halált, - íme itt van, megjelent hívó
szavatokra a fekete asszony. Számoljatok most vele. Csókolózzatok össze vele!
A fekete
asszony Oroszországban van. Jó helyen. Ott lakik a fivére, a cár. - A fehér
cár, aki feketébb még õnála is.
Hozzánk is
ellátogatott 1873-ban a fekete asszony testvére, a kolera. Sok követelni valóm
van rajta. Szegény jó anyámat vitte el.
Mikor
hazaérkeztem Budapestrõl, egy szalmakazal tövében éppen az utolsó cselédünk
haldoklott, a híres Suska Mihály, kirõl annyit írtam imitt-amott, hogy egy
generális is megelégedhetne vele. Pedig Suska Mihály csupán közember volt Guyon
Rikhárd alatt.
Anyám
holttestét õ vitte le a kriptába, az õ hû kezei (áldja meg az isten, ott ahol
porladnak) csúsztatták le a koporsóját s ekkor kapta meg a kolerát.
Mint igazi
huszárhoz illik, nyugodtan tûrte, amint a lábait hasogatta, s amint azok dagadtak
percrõl percre szürke ónszínt váltva.
A makrapipa, melyet maga Kossuth Lajos szítt ki számára, még
akkor is ott volt az agyarai közt, s a kapadohány maró zöld füstje ökölnyi
macskákban kóválygott belõle kifelé.
Az arca nyugodt volt s csak kissé sápadt; a szemei azonban
be voltak esve s fényük megtörve.
- Kend az, Miska? - mondom, amint a kocsiról leszálltam.
Félkönyökét fölemelte, rám nézett, s szemei
fölcsillámlottak. Megismert.
- Mi baj, Miska?
- Belémkötött, ifjú uram, a halál.
- Hát mármost mi lesz?
Szomorúan becsukta a szemeit.
- Kapitulálok, ifjú uram! Egy parádés kocsissal több vagy
kevesebb! A nagyasszonyt úgyis már jó helyre tettem, kinek legyek már én a
kocsisa?
- Hát az enyim, vagy a Gyuláé!
Szaggatott hörgés fakadt mellébõl.
Egy ugrással mellette termettem: a nálam levõ
koleracsöppeket bele akartam önteni a szájába.
Összeszorította fogait:
- Nem ezt, nem ezt! - nyögé halkan.
A fiákerest, aki hazahozott, leküldtem a pincébe borért; az
be volt pecsételve.
- Hozzon hát kend jó erõs szilvóriumot a zsidótól.
A szilvóriumot nagy kortyokban nyelte le Suska Mihály; még a
nyelvével is csettentett utána. Arca lassankint vissza kezdte nyerni élénk
piros színét. - Legalább boldogan menjen a másvilágra.
De nem az történt.
Miska kedvet kapott az élethez, és eltökélten mondá - mintha
csak tõle függne:
- Hát csakugyan, hogy ugyancsak akarja az úrfi, hogy ne
haljak meg?
- Hogyne akarnám!
- No, hát akkor megbirkózom a kolerával! Majd megmutatom én
neki, mi a huszár! - Adjon ide, kérem, egy borjúistrángot. Mert hej, lelkem
úrfi, mikor én a maga bátyjával, a nagyságos Péter úrral a muszka ellen
hadakoztam, olyan hadicselt fundáltam ki, hogy még Görgey is megveregette a
vállamat s azt mondta Péter úrnak, akinek keze alatt voltam:
- Hogy adod nekem ezt a közembert?
- Negyven emberért.
- Adok érte harmincat.
- Péter úr azonban nem cserélt ki negyven emberen alul,
amiért egy kis harag is volt köztük. No, de már itt a borjúkötél; nézze hát meg
most ezt a hadi taktikát...
Miska lehajolt, maga alá szedte majdnem térdig dagadt
lábait, melyek hidegek, merevek lettek odáig: megfogta a kötelet és megkötötte
térden felül a lábszárát erõsen a csontig, hogy - vérkeringés megszûnjék a
beteg testrészekben.
- A halál útja el van fogva, ifjú uram. Lerontottam elõtte a
hidat.
És igaza volt. A vén huszár kifogott a kolerán; mindenki
belehalt, akit lábhasogatással látogatott meg, de Suska Mihály elõtt meg
kellett neki retirálnia.
Miska kigyógyult, de nem soká örülhetett negyvenegyedik
gyõzelmének, mert a fekete asszony ifjabb testvére is ravasz ám, s vagy négy
hét múlva, mikor már semmit sem gyanított, orvul támadta meg - a gyomrában,
hányással!
A vén huszár ki nem állhatta ezt a nem várt attakot: vitéz
lelke elröpült oda, ahova vágyott, a pokolba; mert ott a német valamennyi, s õ
úgy fogta föl az üdvözülést, ha csupa ellenség környezi, hogy mindig legyen
kivel verekednie.
Testét azonban oda tétettem kegyeletbõl a családi sírboltba,
s koporsója éppen a Péter bátyámé mellé van letéve.
Ott álmodnak együtt viharos csatákat, gyõzelemmel végzõdõket...
Költõi, csendes helyen, ahova nem hat be a világi zajból
semmi.
A rozsdás ajtó aligha fog megnyílni egyhamar, hogy
csikorogva megzavarja õket.
Ha eljön is a fekete asszony az idén engem nagyon messze
talál az enyimektõl.
|