A MI FALUNK

1879

ÕKIGYELME A PERNYE-BÍRÓ...

De bezzeg sem el nem veszett, sem el nem bujdosott - faluból, sem pedig selyemben nem jár Tuba Istók pernye-bíró uram, ki a fölsõ végen lakik, hanem igenis jár tisztességes kékbeli öltözetben, jár pediglen csak akkor, amidõn nem ott ül a kovácsmûhely küszöbén pipázgatva és lábait szétvetve, amint az már úgy illet meg egy törvénybeli embert, mert hogy valaki szétvetve tartsa a lábait és éppen a kovácsmûhely küszöbén, ahhoz már rang kell és auktoritás.

A mi falunkban a kovácsmûhely pótolja a klubot és a kaszinót, fõbenjáró dolgokkal foglalkozó perszónák itt beszélik meg elõzetesen a közügyeket, ez levén a legalkalmasabb hely konferenciákra, mert leginkább áll összeköttetésben a kontinenssel. Kereket igazíttató, lovat patkoltató utasok állnak meg hébe-hóba, s magából a helységbõl is egyik jön, másik jön, ez is, az is tud valamint, s legott asztagnak gyûl meg a hallani való.

A pernye-bíróság nem valami fényes hivatal, mert a pernye-bíró tulajdonképpen semmi egyéb, mint a két lótó-futó esküdt közül a hitványabbik, aki hivatalos dolga mellett, ha szükség van rá, még azt is elvégzi, hogy a bíró uram kályhájába begyújt, sõt gombolyítás idején bíróné asszonyomnak is õ tartja a fonalat.

Csakhogy embere válogatja. Tuba Istók uram öregbírónak is beválnék holmi apróbb faluba, ahova nem oly csövestõl hullott az isten áldása okos emberek dolgában, hogy még egy Tuba Istók is csak pernye-bíró lehet.

Istók agyafúrt ember ám, ki nagy dolgokra lett teremtve, s ha mégis kicsinyek jutottak neki, csinált már õ ezekbõl is nagyokat.

Mert tudnivaló, hogy õ sem volt öröktõl fogva pernyebíró; éppen csak olyan közönséges parasztsorban állott, mint a többiek: az esze vitte föl hivatalra.

Az pedig úgy történt, hogy kilenc éve annak, nagy volt az izgés-mozgás környékünkön. Századok óta elõször esett meg, hogy egy üveghuta tulajdonosa lépett föl képviselõjelöltnek, az arisztokratikus hajlamú palócok között. Márpedig nincsen az a kincs, amiért a palóc éljent kiáltson oly névnek, mely nem hangzik legalább három század óta ismerõsen e kéklõ bércek között, melyekrõl kevélyen tekintenek alá a középkor lovagvárai romokban.

Nem is lett volna a hutásnak tíz szavazata sem, ha nem Tuba Istók õkigyelme lett volna a kortese.

Míg a többi kortes nagy orációkat tartott a népszabadságról és demokráciáról, Istók egy szót sem szólt.

A szónoklatokat meghallgatta a nép, a bort, mit a beszédek nyomatékául kiosztottak, megitta hamarosan s jókedvében mindjárt ott meg is verte, akik osztogatták.

Istókot hagyták legutoljára.

- No, mármost üssenek hát engem is, amiért olyan vagyok, mint a naptár: elõrelátó kendtek helyett is.

- Nem kell a hutás! - kiálták a palócok ingerülten. - Vannak nekünk uraink, kik megvédik a jussunkat.

Istók bajusztalan ajkát keserû mosoly futotta be.

- Megvédik? Meg-e? No, jó, megvédik, hanem azért mégis csak átkozni fognak bennünket az unokáink unokái is.

- Miért?

Az Istók hangja egyszerre siránkozó lett; hosszú kezeit áhítatosan fektette keresztbe mellén.

- Miért? Azért, mert az fog történni igenis, az fog történni...

Mély zokogásban tört ki:

- Az, hogy a hutás, amiért meg nem választottuk, merõ bosszúállásból igenis, bosszúállásból...

Két nagy rézvörös tenyerébõl hangtölcsért csinálva, sivító hangon kiáltá - a tömeg feje fölött:

- Kisebbekre fogja fúvatni az iccés üvegeket.

Csend következett. Szívig hatott a szó s mélységes csend után vészkiáltás tört ki s ajkról ajkra pattant, bércrõl bércre szállott komoran, sötéten, mint a sebes felhõ, a fekete felhõ.

S reggel virradóra, amennyi palóc-ház széles a környéken, a hutás zászlója lengett valamennyin.

HOGY VETTE BE FALUNK HŐSE,
SUSKA MIHÁLY, BRANYICKÓT

1879

(Elbeszéli ő maga)

Megüzente Kossuth pecsétes levélben, az lesz a fővezér, aki Branyickót beveszi, Schlickket agyonüti. Hanem ‘iszen több sem kellett az én uram-, Guyonnak, fúvatja a marsot nyergeljenek a huszárok.

Trappolva indultunk, galoppba folytattuk, heted napon délre - delet harangoztak, Branyickóhoz értünk. Óriás fellegvár, az egekbe nyúló, s körös-körül olyan magas fal szegélyzi, hogy tán vége sincsen, mert ahol végzõdnék, felhõk ülnek rajta. Hát még a várkapu? Az aztán a kapu. Merõ vasból készült. Dolgozott ezen tán kilencszáz kovács is, míg kikalapálta!

Az én uram, Guyon így szólt hozzám, amint a vár elé értünk:

- Van-e keszkenõd, Miska?

- Van, tekintetes uram: ideadta az Örzsi a magáét, ahogy otthonról eljöttem.

- Fehér-e?

- Akár a fehér galamb, tekintetes uram.

- No, hát akkor tûzd föl egy póznára s eredj át parlamenternek Schlickhez, tisztelem alásan, adja át a várat, - mert különben bevesszük.

Azon módon cselekedtem. Schlick haragosan nézett rám azzal az egyetlen szemével, mely olyan maró zöld volt, mint a hólyaghúzó bogár ködmöne.

- Ki vagy? Mit akarsz?

- Én bizony Suska Mihály káplár volnék - mondám megsodorintva a bajuszomat -, a tekintetes Guyon Rikárd úr küld a teens úrhoz, azzal az üzenettel, hogy ne restellje az úr föladni a várat, mert sokan vagyunk odalent.

Schlick erre a szóra úgy a földhöz vágta dühében a legszebbik tajtékpipáját, hogy hetvenhétezer darabra mállott szét.

- Mondja meg kend az urának, hogy kendteknél különb emberek sem tudták Branyickót bevenni. Nem adom föl. Ha beveszik, kalapot emelek kendtek elõtt.

Megvittem a választ betûrõl betûre; dühbe is jött Guyon s rohamot vezényelt. Ropogott a puska, mennydörgött az ágyú, s piros rózsát vetett el a fehér havon.

Folyt a jó magyar vér, pedig hiába folyt, madár sem jut oda, ahová mi vágyunk, teljes lehetetlen Branyickót bevenni, olyan hadseregnek, melyet anyák szültek. Mondtam is Guyonnak. S nyomban is belátta.

- Forduljunk hát vissza! - mondá szomorúan, s két diónyi könnycsepp gurult le szemébõl végig a dolmányon.

Furcsa két csöpp volt az; az õ dolmányán futott s mégis az én szívemet égette. Nekikeseredtem s mielõtt otthagytuk volna az áldástalan munkát, még egyszer körüljártam a várat. Valami homályos sejtelem hánykódott az agyvelõmben, hogy mégsem lehet a németnek hinni, mint minden dolgában, gaukleriának kell lenni ebben is. Amint mondom, körüljártam az egész környéket, itt is, ott is megvizsgáltam a falat, a bástyát; erõs, izmos minden, golyó át nem fúrja, ember le nem dönti.

Amint a várkapuhoz értem s látom az uramat, hogy ott a had élén visszavonulásra osztogat parancsot, halavány orcáin a bánat sötétlik s keserûségemben kihúzom a kardom, hogy kétfelé törjem, egyszerre megkap a szilaj düh, s olyat vágok lapjával a vaskapura, a föld is megingott a súlyos csapástól.

S íme szemkáprázat amint odanézek, ökölnyi rés támadt a vas alkotványon. Nem igazi vas volt, csak vastag papiros vasszínûre festve.

Ez az orr nem utolsó orr! Megszagoltam én azt, hogy csalással van a német alvópárnája bélelve.

El is kiáltottam torkom szakadtából:

- Bevettem a várat!

Lett öröm, hangzott a diadalkiáltás. Egy pillanat alatt ott hevert a kapu darabokra tépve; a másik pillanatban pedig már a vár udvarán voltunk. Én és uram, Guyon, jártunk a [!] legelõl. S mire a lépcsõkön kivont kardjainkkal fölfelé robogtunk, nemzetiszín zászló lobogott a váron, nem is egy, ha tíz is.

Mint vérszomjas tigris, úgy szaladgáltam be a termeket.

- Hol van Schlick? Merre van Schlick? Hadd emelje hát meg most az a kalapot.

De Schlick már nem volt ott. Schlicknek nem volt ideje kalapot emelni. Elmenekült valami alagúton.

Öreg hiba volt az; Guyon Rikárdnak mintha csak az orra vére folyt volna, semmibe sem vette a tengernyi dicsõséget, mert hát Branyickó bevétele csak fele volt a nekünk osztott munkának; Branyickót bevenni s Schlicket agyonütni, ez volt a parancsolat.

Szomorúan járt-kelt egész estig; akkor is hamar feküdt le, mint akit bánt valami, mint aki az álmokhoz apellál az ébrenléttõl, különb hangulatért.

Magam is így voltam, de nem feküdtem le. Ott hagytam társaimat s lementem a várkertbe. - Maig sem bírom megmondani, mi vitt le Nem egyéb ez, ha mondom, mint valami sajátságos hadiösztön katonai tálentum.

A hold bevilágította a hóval borított kertet ezüst színûre huszasokat lehetett volna belõle veretni. - A kert kellõ közepén egy kerekes kút állott.

A katonai tálentum éppen a kúthoz vonzott ellenállhatlanul. A vödör félig le volt eresztve, s amint a hold odavilágított, megrezzenve látom, hogy a vödörben egy német guggol.

- Ki vagy?

- Jaj, húzz ki, jó vitéz - kiáltja nyöszörgõ hangon a boldogtalan -, én Schlick vagyok, a várkommendáns; neked adom feleségül a legkisebb lányomat s ráadásul egy negyedrész vármegyét.

Szép volt az ígéret, meg is csiklandozta a lelkemet. Kezdtem fölfelé csavarni a csikorgó kereket. De amikor húzom, egyszerre csak szívembe nyilallik az önvád Mihály, Mihály, mi az ördögöt mível kend? Ezt a koloncot húzza ki kend - nemzete veszedelmére? Hát ilyen ember kend, Suska Mihály?

Megmozdult bennem ez a jó magyar szív, s visszafelé fordítá a kezemet. Lefelé igazítottam a kereket.

Robogva foszlott le a lánc, nagyot loccsant a vödör, mikor a vízbe ért. Egy haldokló jajkiáltását kellett eltompítania. Nem is hallatszott abból semmi. Hirtelen összecsapott a víz fölötte, s legfeljebb egy percig gyûrûzött utána.

Nagyot fohászkodtam.

Most már egészen teljes lett a diadal.

Branyickót bevettem, Schlicket agyonütöttem. Most már az esõ se moshatja le rólam a generálisságot.

S meg is lettem volna, olyan igaz, mint ahogy itt kendtekkel most ezt a tengerit morzsolom, - hanem hát mi nem történt?

Másnap a németek valami hitvány közlegénynek kiszúrták az egyik szemét, ráadták a Schlick ruháit, s szentül állították, hogy az senki más, mint maga Schlick.

S ezt a gyalázatos csalást csak én magam tudtam, csak én magam sínylem.

A FALU LEGHÓBORTOSABB EMBERE

1879

Aki pedig nem más, mint az öreg Madzag Máté, a hátulsó szomszédunk, kinek szalmafödeles viskója a temetõre néz, - meg a kenderáztatókra.

Maga a vén Madzag is bizony nemsokára odakerül vagy az egyikbe, vagy a másikba, mert hát az ilyen közönséges faluban jó az öngyilkosoknak a kenderáztató mélységes feneke is; nem minden szegény embernek jut a Tisza vagy a Berettyó messze van az innen!

Szomorú élet a szegény Mátéé, bizony csoda, hogy el nem hajítja magától.

Valaha gazdag ember volt, gulyaszámra kupeckedett ökrökkel, tinóval, elhajtotta egész Moldvania országig, ott aztán aranyat adtak neki érte. Mikor hébe-hóba egy-egy szállítmány után, melyen jó áron adott túl, megpihent idehaza zöld zsalus, tornácos kõházában (mely most a Silber árendásé), ha végigment fekete prémes búzavirágkék mentéjében a fölsõ soron, alig gyõzött ámen-t mondogatni a töméntelen dicsértessék-re, melyek a kapuk aljából olyan tiszteletteljesen hangzottak feléje, mintha csak maga a tekintetes vicispán sétálna arra a hajdújával.

De hát Máté uramnak nem volt elég a sok arany, a rengeteg bankó, melyet egyenkint megolvasni reggeltõl estefeléig eltartott, nem volt elég a tengernyi jószág, egy feleséget szeretett volna még hozzá.

Szerzett is könnyen. Hanem ez aztán olyan hamis jószág volt, hogy vagy tíz év alatt mind elnyelte a többi nem hamis jószágot. Rámás piros csizma, rövid selyemszoknya, hosszú dínomdánom elvitte lassankint a kõházat, a tinókat, az ökröket, az aranyat, a bankót és - a gazda becsületét.

Alig maradt valamije, amit még semmivé tehessen a szenvedélyévé vált kupeckodás, mely rossz fordulatot vett a háborús világ után.

Végre is odaszorult az egyszerû nádviskóba, melyet valaha a csõsz számára tákoltatott össze hevenyében. Itt éli napjait nyomorban, jó emberek kegyelmébõl.

Reggelenkint kiül a küszöbre, ahonnan valaha Erzsók asszony a nyalka legények jöttét vigyázta, kiknek a csõszházban találkozót mondott, egy nagy szakajtó van elõtte, teliden-tele vasszögekkel.

Ezek a szögek a legutolsó vagyona. Ezek elégítik ki szenvedélyét.

Már korán reggel elkezdi olvasni, mint hajdan a bankókat ezer ráncú homlokán vastagon kidagadnak az erek, szemeiben az izgatottság csillog, éppen mint hajdan, mikor a bankóit számlálgatta.

Néha eltéveszti s elkezdi elölrül. - Ha végigolvasta, újra megolvassa. Hátha mégis több lesz, hátha kevesebb lesz Nagysokára aztán megnyugszik, gondosan beviszi a szakajtót s a kemencébe dugja, hol rajt ne akadjon sóvár emberi szem. Bereteszeli az ajtót, elmegy otthonról s sorba járja a jó embereket, a hajdani rokonokat, meg az urasági kastélyokat.

Ott aztán megszólítják az öreg Mátét, hogy megy a dolga, milyen idõ jár a kupeckodásra?

Ilyenkor becsülettudóan elõször panaszkodik kissé, hanem aztán mégis csak kilyukad belõle a kupec-gõg:

- Ha nem csurran, csöppen: csak megvagyunk biz ott valahogy bajjal. - Éppen most tettem magammal otthon egy kis komputust. - No, elmondhatom, hogy még sohasem álltam úgy, hogy sehogy se álljak. Hát csak van, amim van...

Még a gyerekek is tudják a Máté hóbortját, s a kenyér meg az avas szalonna mellé, amit a jószívû anyámasszony kiküld, rendesen egypár rossz szöget is adnak az öregnek, mit ím az apjuk küld interes fejében Nemzetes Madzag Máté uramnak.

Mohón kap kivált az utóbbin, hogy élire rakja a többi mellé: hogy estére hozzáolvassa a többihez, elölrül kezdve olvasni a többit is.

Útközben tele van a feje kalkulussal. Hol-hol megáll egy-egy sövény mellett gondolkozni. Zsíros, suta kalapját leemeli fejérõl, forgatja a bal kezében, száraz, barna ujjaival megsimogatva gyér õsz haját, mely hátulról egy fogahagyott fésûvel van fölfelé igazítva, - és elmélyedve motyogja:

- Nyolcvan meg hetven százötven.

Ha ilyenkor kiugrik a komondor valamelyik udvarból (s rendesen ilyenkor ugrik ki), hogy ugatásával megzavarja számadásait, dühösen dobja utána a zsíros kalapot, aztán lassan, méltósággal lépdel azt fölvenni s folytatja zavartan:

- Százhetven meg negyven...

Nézése tétova, két hosszú keze sebesen kalimpál a levegõben s lebegteti foszlányos szûre két szárnyát.

Óvatosan suhan be az udvaron, s félénken pillant az ajtóra, hogy nincs-e feltörve. Majd lázas sietséggel tolja el a závárt s rohan a kincses szakajtót megkeresni.

Megvan; nem lopta el senki. Hiszen még annyi sok becsületes ember van itt! Nincs is több ilyen példás falu a világon. No, ebben az egyetlen faluban akkor is megélhet a jóravaló ember, ha van valamicskéje. Másutt lehetetlen.

Ölébe veszi a szakajtót és újra olvas, lélegzetét elfojtva, orrlyukai kitágulnak, keze reszket...

Az este lassankint leereszkedik. A Máté szemei különben is gyengék már, a szögeket nem látja, csak tapogatva eresztgeti egyik markából a másikba. Mikor az estharang megszólal a karcsú toronyban, elfelejti leemelni a kalapját, mint egy igazi keresztényhez illenék, hanem mint egy valódi kupec még akkor is azt hajtja:

- Sok sok. Hátha még több lesz reggelre.

Így él az öreg Madzag Máté napról napra, elméjében megsokszorozva vagyonát: mert a sok szög ezelõtt négy évvel még csak krajcárokat képviselt, ma már csupa ötforintost.

És mindennap több-több lesz számra nézve, kivévén azt az utolsó napot, amely már nem messze lehet, s amikor egyszerre megfogynak vagy harminccal.

Mert harminc darab is elég lesz belõlük, leszegezni a koporsója tetejét az aljához.

FT. KUBCSIK PLÉBÁNOS ÚR

1879

Utique nagy dolog az, mikor az ember árva tót diákból egyenesen az úristen szolgálatába jut, pláne olyan jó parókiába, mint a miénk.

Nem is parókia az, ha kastély. Oszlopos tornáca beillenék a vármegyeházba is ambitusnak. Kettõsbe szakadó vörös cserépfödele a temploméval vetekszik, hát még a széles, bekerített udvar, melyet telehordott a község ölfával, hát még a tûzmentes granárium gabonával megrakva.

Mindent jó karban hagyott neki a megboldogult plébános, isten nyugosztalja a haló porában jó gazda volt, jó pásztor, ha nem halt volna meg, holtig megélhetett volna köztünk.

Árnyéka se lehet ez a mostani, ki sem nem énekli olyan áhítattal, olyan echós hangon a circum dederum-ot, mint a néhai, sem nem olyan bõkezû ember, de még azonfölül a karakterét sem tartja, hanem patkós saruban jár, mint a zólyomi furmányos, s egy szál esernyõvel gyalog sétál be városba, ha szüksége van valamire.

Bezzeg nem ilyen volt a régi, hanem rátartó, úri természetû, aki nem verte a fogához a garast, aki a festett asztalosmunkát még a konyhában sem tûrte; a paplak két szobájában politúros volt minden, még a csizmahúzó is. Arany rámája volt nála a képnek, s a diófa-almáriumok, asztalok csak úgy ragyogtak a tisztaságtól. Aki oda belépett, bizony mindjárt kigombolkozott belõle a tisztelet és a becsülettudás.

Hát még mikor aztán befogatta a két prüszkölõ pejt, melyeknek minden pillantásából egy köböl zab kiabált ki, s elébe fogatta a módos bricskának, még tán a burkus király is ráülhetett volna arra az ide-oda ringó abaposztós kocsiülésre.

Ft. Kubcsik János plébános úr ellenben kacsát, tyúkot, malacot tartott az egyik szobában, a másikba pedig zsidólicitáción összevett limlomot állított be, úgyhogy már-már világ csúfjává lett a nemes község a papja miatt, amikoron a bérmáló püspök, ki egy ízben arra utazott, keményen megdorgálta a plébános urat.

- Miért él ön, domine reverende, ilyen különös módra? A papnak tekintélyre van szüksége. S a tekintélynek a külsõség a növesztõ harmatja. Panaszkodnak, hogy ön rongyos saruban jár, miért nem varrat ön tisztességes csizmát? - Mondják, hogy ön gyalog jár a városba, mint valami mendikáns, miért nem vesz kocsit és lovakat? Az eklézsia jövedelme nagyon kibírja. Azt beszélik, hogy a reverende vereshagymát vacsorál és szárított tökmagot ebédel.

Plébánosunk nagyon megszégyenelte magát s megígérte a szigorú fõpapnak, hogy mire ismét körutat tesz e vidéken, mindent másképp fog találni a parókián.

Tisztelendõ Kubcsik János úr elhatározta, hogy ha már meg kell lenni, isten neki, õ is úr lesz.

És elkezdõdött a nagy változás a parókián.

Az ócska bútorokat fölrakták a padlásra, s fényes selymesek jöttek helyettük társzekereken Kassáról, a fél falat beborító olajos képek, óriási velencei tükrök, amikbe midõn belenézett volna Körmös István kurátor uram, nagy zavarba jött, s az az ijesztõ gondolata támadt, hogy ha Körmös kurátor uram testestõl-lelkestõl amott áll ni - úgy õ semmi esetre sem lehet Körmös kurátor uram, pedig õ szentül abban a bolond képzelõdésben volt, hogy õ Körmös kurátor ura.

A selyembútorokhoz morgó hintót hozatott Vácról, a hintóhoz parádés lovakat a gyõri vásárról. De már aztán erre a kocsira nem ülhetett a régi vedlett reverendában, újat kellett csináltatnia, s a saru helyébe egy pár ráncos kordován csizmát varratott a Filcsik uramnál.

Az egész falu elbámult.

Íme, a tisztelendõ úr milyen úrrá válik.

Hanem biz az csak nem vált úrrá azután sem.

Mert amióta fényesen be lettek bútorozva a szobái, hogy ott benn a bútor ne kopjék, maga sem mert belépni azokba, hanem ott künn a konyhában fogyasztá el szerény ebédjét és vacsoráját, s ott fogadja a híveket.

Ha pedig néha ki-ki rándul a fényes hintón egy-egy sétakocsizásra a szakácsnéjával (õt ülteti jobbfelül), minden zökkenõs helyen elsápad félelmében, hogy a hintó ruganya eltörik, s gomolygó bárányfelhõk megremegtetik minden ízében, mert a drappszín kocsibélés megázhat.

A furfangos mindenes (itt csizmatisztítói minõségben idézem) pedig azt is észrevette, hogy az a ráncos kordován csizma, mely a hintórul a szakácsné jobb lábán látszik, jobbról, édes párja annak, mely a Kubcsik tisztelendõ úr ballábán kevélykedik balról. Õ tudja, õ tisztítja; az õ lelke rajta, ha nem igazat mond.

Annyi azonban õnélküle is bizonyos, hogy aki nem született úrnak, bizony nem úr az, ha könyökig aranyban vájkál is.

A TÖBBIEK

1879

is mind mind olyan kedves eredeti alakok. Kilincs Taddus kántor, aki sokat iszik és aki monoton humorával minden pohárral így köszönt fel: Az isten éltesse feleségem urát.

Az öreg Filcsik, akit mivelhogy semminemû kuncsftja nincsen, az isten csizmadiájának nevezték el, s akiben valóságos anglius vér van, mert mindenre fogad és minden fogadáskor így kiált föl: Felteszem a bundámat egy véka kukorica ellen.

Nem utolsó gyerek Muki bácsi, a nyugalmazott ispán sem, ki a fehérnép nagy tisztelõje lévén, váltig azt hajtja, hogy gyenge teremtés az asszony s akit minden gyengesége dacára is mindennap megver otthon a felesége.

De ki gyõzné elszámlálni valamennyit, s valamennyiben azt a sok szeretetre méltó apró vonást, mely vidám kedélyükbõl bugyog föl gazdagon...

Képzeletem hirtelen fut át rajtok egytõl egyig ellépegetnek elõttem, mindenik kedves emlékek szálaival szívem sebesebben dobog, ellágyul. Nem bírom õket leírni, hanem csak nézem, nézem hosszan, némán, elábrándozva és nem tudom, mit látok rajtok.