|
Nemzedékek jöttek, mentek, államok dõltek porba, újak
alakultak, de a Gilagó banda vátozatlan maradt. Mindössze egyszer betegedett
meg Gurbincs, a klárinétos három hónapra, körülbelül kilenc esztendeje, mikor
az a nóta járta: Kiszáradt a tóbúl, azonfelül még egyszer tört össze a banda
brúgója (a sánta Cserpák elesett vele az utcán). Egyéb korszakalkotó dolog nem
is történt a Gilagó banda életfolyásában.
Volt azóta restoráció vagy ötször, ami kivette rendes
medrébõl, meghalt vagy harminc darab ember, akinek muzsikálós nevenapja volt, s
támadt helyette ugyanannyi. A kalkulus nagyon könnyû. A föld forog a maga
kerekein odább-odább, de hát ahhoz a Gilagó bandának semmi köze; az egykedvûen
nézi az olyan dibdábságot, hogy a világ bizonyos idõközökben megreperálja
magát: az a Gilagó bandán nem hagy semmi nyomokat.
A tünékeny idõk mindössze abban különböznek, hogy vagy
szabad a Rákóczi-indulót húzni, vagy nem szabad. Ha szabad, akkor kimegy a
divatból, ha nem szabad, akkor váltig az megy. A többi közönséges nóta aztán
olyan, mint az olvasó, mire az utolsó szem lemorzsolódik, megint ott a -
legelsõ. Nem fogy el soha, s divatja kerül sorba valamennyinek.
Harminc esztendeje innen-onnan, ahogy a Gilagó banda a maga
rendeltetését teljesíti örökös egyformaságban. A nagy alföldi városban az
utolsó gyerek is ösmeri Gilagóékat, s a legöregebb ember is emlékszik egy-egy
talpviszkettetõ nótájukra a múltból, édes emléket ébresztgetõre a jelenben.
Rang, dicsõség utáni sóvárgás sohasem fúrta be magát a barna fiúk gondolatai
közé, megelégedtek azzal, hogy õk legyenek a harmadik, a malacbanda. Meghagyták
békén a Pácziékat, kik újmódisan zenetársulat-nak írják magukat nyomtatásban, s
sohasem tettek semmit a Murka Tóniék kisebbítésére sem: hadd illesse Murka
Tóniékat a második hely.
Mert hát azt mondja Kolokán, a cimbalmos, hogy minden hely
csak olyan hely, amilyennek veszi az ember, márpedig amit Kolokán, a cimbalmos
mond, az meg van mondva emberül.
S aztán ami nincs, lehet még; senki sem születik vörös
nadrágban a világra. Jólét, rang, dicsõség apródonkint szereztetik meg e földi
pályán. - Azért hát nem tudni, mi lesz még valaha a Gilagó bandából. Vegye csak
szárnyaira az aranyos tollú szerencse, vagy hogy kerüljön csak egyszer erre az
anglius királyfi, hogy a vén Gilagó muzsikálhasson neki, amikor ebédel.
A malacbanda nem is arra termett, hogy fényes ruhájú
uraságok búbánatát sírja, jó kedvét emelgesse; a malacbanda csak az egyszerû
szívek tolmácsolója, de hát azok a szívek is csak olyan jól át tudnak
melegedni, mintha selyem fedné, azoknak is nehéz - búbánatuk, nehéz is, hosszú
is, elfárad a nóta, ha végigkíséri.
Nincs is úgy összeválogatva banda hetedhét országon, mint a
Gilagóé: szemnek tetszetõs, fülnek édes.
Ott van,
hogy rang szerint említsem, Mendus, a másodprímás. Régi fickó már, de még tele
tûzzel, nagy fekete szeme úgy fénylik, akár a kõrisbogár héja, a nyirettyû úgy
áll a kezében, hogy ha elnézi az ember a kettõt, már mint a karját meg a vonót,
aztán elgondolja, vajon melyik illik jobban hozzá, váltig azt találja, hogy
bizony-bizony talán mégis a keze az oda nem tartozó.
De még
ennél is különb legény ám Cserpák, a brácsos, aki annyira elérzékenyül néha
egy-egy nótán, hogy zokogásban tör ki; van is aztán becsülete a muzsikális
temetéseknél, mely alkalmaknál, dacára rongyos könyökének és nadrágjának, õ
szokott elöl állani.
Konya Pista
volna a pikulás s arról nevezetes, hogy fiatal korában a nagyságos Rukaczy
János úr édesanyja (hja, milyen kisasszony volt az!) megcirógatta az
ábrázatját. Bizony nem hinné el mai nap már senki, hahogy éppen a bandában nem
lenne egy eleven tanúja a dolognak, aki pedig senki más, mint Zsiger, a
nagybõgõs. Zsiger tudja az egész esetet, s harmincöt esztendeje folyik köztük a
vita, ha kesztyûben volt-e akkor a nagyságos kisasszony, vagy pedig anélkül,
mely utóbbi körülmény nagyon természetesen sokat leszállítana a visszaemlékezés
értékébõl.
Nagyon
hátulra hagytam Gurbincsot, amint az már megilleti a jámborságot és keresztényi
erényeket. Gurbincs a banda bûnbakja. Ami rossz éri a bandát, annak Gurbincs az
oka, ami rosszat pedig a banda cselekszik, azt is mind a Gurbincs cselekedte.
Egyetlen
eset is eléggé jellemzi kényelmetlen állását. Egyszer Gilagó ezüstkanalakat
annektált, aminél nagyobb baj volt az, hogy nyomban megtalálták valamennyit a
téli bekecse zsebében. A fõkérdés most az volt, kié a bekecs. Gilagó a
Gurbincsénak mondta, s az nem merte megtagadni. Szó nélkül ülte ki a három
hónapot a vármegyeházán. (Ez az a három hónapig tartó betegség, mely elöl volt
említve.)
S ez mentette meg Gilagót a szégyentõl s a banda
auktoritását a rossz nyelvektõl. Szép érdeme az Gurbincsnak, egyik úgy, mint a
másik, mert a Gilagó ereiben rangos vér foly, az õ becsületének nem szabad
megcsorbulni. Gilagó nem közönséges cigány, neki õsei vannak. Nagyapja a
palatinus lakadalmán muzsikált, apja pedig a hírhedt Fillinger-ben csinálta
valamikor. Ha van is hibája - azt mind kipótolja az elõkelõ születés. Bõven
kipótolja.
Aztán a hatalom, amelyet kezei között tart, valami
varázsszerû nimbuszt kölcsönöz neki a bandában; tudják hibáit, érzik, de nem
áskálódnak ellene, mert hát nagyon jól mondja Kolokán, hogy a hatalom mégis
csak mindig hatalom.
S ennek a hatalomnak annyi mindenféle kiágazása van.
Elõször is a banda az õ nevét viseli!
Nóták dolgában õt illeti az iniciatíva. Ha mindjárt a Gott
erhalté-t kezdené is, bizony utána kellene azt folytatni mindnyájoknak.
A legfontosabb teendõ, a tányérozás, szintén a Gilagó
privilégiuma. Egyenlõen osztoznak ugyan a begyûlt összegen, de csak õ maga
szedi azt be a - saját kezeivel.
És ezzel eljutottam a banda megölõ betûjéhez, mely minden
bajának kútforrása, mely lidércnyomásként nehezedik anyagi jólétére évtizedek
óta s mint a szú õrli az éltetõ erejét.
Hímezzem, hámozzam, mégis oda érek, hogy ki kell mondanom a
baj minemûségét, mely abban rejlik, hogy a vén Gilagó tányérozás közben az
odahajigált hatosokat mindig megdézsmálja.
Nem is rosszból teszi.
Csak a szokás viszi rá, mint ahogy a csókát a fényes tárgyak
után. Sokszor elhatározva, nem teszi, de azért amint a tányér ismét kezébe
kerül s a kedves kis újveretû piculák sóvárogva tekintenek rá, valami
ellenállhatlan vágy önkéntelenül magával ragadja, körülnéz, s keze görcsösen
nyúl utána a pénznek.
Gurbincs, Kolokán, Konya és Cserpák régen törik fejüket,
miként orvosolhatnák e bajt, mely a banda vagyoni fölvirágzásának útját állja.
Verekedés, lárma, fölszólalás, interpelláció, fenyegetés, vád alá helyezés
egytõl egyig megpróbált eszközök, de az öreg Gilagóra éppen nincsenek hatással:
az öreg Gilagó makacs karakter, s egy jelszava van, mely minden bajából
diadalmasan kirántja, és az a nega, fiam, nega.
- Görbüljek meg, mint a kisujjam, ha igaz, aszaltszilvává
váljék a lelkem, ha nem olyan tiszta ártatlan vagyok, mint a ma született
csecsemõ, veres kordován csizmabõrt hasítsanak a hátam közepibõl, ha csak
egyetlen orzott hatosban is részes vagyok stb.
De mind e fogyatkozások csak üres floskulusok az érdemes
banda elõtt; a muzsikáló instrumentumok érdemes kezelõi igen jól tudják, hogy
Gilagó igenis minden nap négy-öt forinttal rövidíti meg a közös keresetet,
saját szemével gyõzõdött meg errõl mindenikök - s mégsem segíthetnek rajta.
Pedig hát olyan egyszerû dolog lenne ráruházni a tányérozást
egy egészen más tiszteletreméltó egyéniségre a bandából, például a banda »bölcsé«-re,
Kolokánra, vagy a becsületes Gurbincsra.
Az ám, csakhogy éppen itt fekszik a bökkenõ. Tisztességes
testi ruházatja csak az öreg Gilagónak van, a többi ember olyan, mint az
ágrólszakadt. Aki azokat közelebbõl megnézi, hatos helyett csupán keserves
garast dob a tányérra. - Bezzeg egészen más Gilagó! Barna, térdig érõ
paletotjában úgy néz ki, mint egy alispán; szürke nadrágjának szára úriasan
szalad le a fényes lakkcipõkre, mintha öntve volna. Gilagónak egy hatosnál
kisebb pénzt nem mer adni a jó nevelésû vendég. Hát még mikor az ezüsttel
hímzett vörös bársony mellényt is alá veszi [a] - paletotnak?
Egyszóval, Gilagót teljes lehetetlenség volt tányérozási
állásától elmozdítani, mert amennyit a banda nyerhetett e réven, négyszer
annyit vesztett volna emiatt a vámon.
Valami más expediens kellett.
Törték is rajta a fejüket évek óta, tartván titkos és nem
titkos értekezleteket evégbõl; egyszer már az is megfordult a fejökben, hogy
deputációt menesztenek Deák Ferenchez, ha igazán okos ember, gondoljon hát ki
valamit a Gilagó-féle manipulációk ellen.
De bizony jobb gondolatuk támadt ennél; a ravasz Kolokán így
szólt egy napon ragyogó homlokkal:
- Ez éjjel nagyon különös álmom volt. Fehér galamb szállott
le a fülemhez és ezt súgta: Fiam, Kolokán! ha te hét napig hét éjjel egy széles
kanapén hevernél, ropogós malacpecsenyét ennél, piros ménesi bort innál, sárga
muskotály dohányt színál s a bandabeli családokban található legszebb leányt
ölelgetnéd, akkor a mennyei gondviselés fölvilágosítaná az agyadat aziránt,
hogy mit tegyetek Gilagóval, s a banda rövid idõn fölvirágoznék.
Nagy lett az öröm e szóra. Nosza, rögtön összerakták
Kolokánnak a pénzt a veres borra, a malacpecsenyére, a muskotály dohányra s az
öreg Gurbincs sem restellte elküldeni a banda jóvoltáért a fekete Tecát (ahogy
a leányát nevezték), ha már így kívánja azt a galamb alakjában leszállt mennyei
sugallat.
Hét nap hét éjjel mulatott Kolokán közköltségen, mikor a
hetedik nap elõjött, az egész banda ünnepélyesen összegyûlve várta a »Kajszin
barack« címû csárdában, csak Gilagó nem; az nem tudott semmit a dologról.
A »Kajszin barack«-ban a fõhely volt Kolokánnak fönntartva.
Úgy ült bele, mint ahogy illik az olyan férfiúnak, ki érzi saját fontosságát.
- Halljuk Kolokánt! - kiálta Mendus, vitézkötéses sapkáját
lekapva fejérõl.
- Úgy van, Kolokán beszéljen - ismétlé Konya Pista,
diadalmasan rázva pikuláját a levegõben.
Kolokán köhécselt elõbb, azután így szólott:
- Csitt, more! nem szoktam magam kéretni. A banda jóléte
megszületett az agyvelõmben s nem viszem a titkot a másvilágra. A nehézség
törjön ki, ha rá nem jöttem, hogy mi legyen ezentúl a dolgok sorja.
- Eljun! - sikította bele Cserpák.
- Az eszem legyûrte Gilagót. Hallgassatok meg!
Mély csendesség lett, mindenki mélyen figyelt a banda
bölcsére.
- Ezentúl is Gilagó fog tányérozni.
- Oh jaj! - kiáltott bele Mendus.
- Igenis õ fog: csakhogy átkozottul meg lesz szorítva s
többé nem lophat egy fillért sem.
Konya Pista szomorúan és a hitetlenség számtalan jeleivel
rázta meg fejét.
De Kolokán rendületlenül folytatá az õ szavait.
- Igenis, nem fog lophatni, mert ha a balkezébe veszi a
tányért, valahányszor tányérozni indul, a jobb keze nagy- és mutatóujja közé
egy eleven legyet kell beszorítania, s mikor visszajõ, a legyet elevenen
kiereszteni egy bizottság elõtt. Ez fogja mutatni, lopott-e, nem-e.
Ha a légy elevenen lesz, akkor ártatlan, mert ha a pénz után
nyúlt volna, a légy elröpül vala, míg ellenben, ha a légy néhai állapotban
kerül vissza, semmi sem moshatja el a lopás gyalázatát Gilagórul.
Eget reszketõ éljen hangzott fel. Kolokánt vállaikra emelték
a cigányok s diadallal körülhordozták a »Kajszin barack«-ban. Évtizedek sajgó
sebére ki lett találva végre a gyógyír. A bölcsesség fényébõl a Gilagó banda is
kikapta a maga részét, amennyi tökéletesen elég neki.
S újra jönni fognak idõk, évek, évtizedek és századok, de a
Gilagó bandát érintetlenül találják, mert azon nagyszabású institució, mely a
Kajszin barack-ban üdvriadó helyeslésekkel lett megpecsételve, örök idõkre
szolid alapra fektette a Gilagó banda jövõjét.
|