|
Mióta a szakértõk kisütötték, hogy mégsem Makón van a világ
közepe, azóta én sem merem egész határozottan állítani, ami fölösleges is, mert
Makónak azonkívül is annyi érdeme és dicsõsége vagyon, hogy bízvást kölcsön
adhatná a felét Schleswig-Holsteinnak.
Már magában véve az is csak valami, hogy Jeruzsálemmel
említtetik mindig egy napon, s az is hivatalosan konstatálva van e derék
mezõvároskáról, hogy semmivel sincs messzebb Jeruzsálemtõl, mint Jeruzsálem
õhozzá.
Azonfölül is mindig nagy szerepet játszik Makó, s néha
nekiágaskodik az egész országnak.
Mindnyájan emlékezünk még rá, hogy egy idõben (Széll Kálmán
leköszönésekor) milyen hatalmasan népszerû kezdett lenni a Széll név.
Fogta magát Makó s népszerûtlenné tette örökre.
Majd följajdult az egész ország a nagy adó súlya alatt.
Megharagudott erre Makó, s õ azért jajdult föl, hogy az
adóhivatal s következésképp az átkos kormány mindig lejjebb szállítja az
adójukat, hogy a választói cenzuson kiessenek.
Egyszóval Makó mindig az a város volt, amely önállóan
gondolkozott, és amelynek mindig voltak eredeti gondolatai.
Hanem akármilyen eredeti gondolatai voltak is, az, tudom,
esze ágában sem fordult meg soha, hogy a népvándorlás ismétlõdjék rajta.
Nemrég éppen ahogy Makóra mentem, találkoztam nehány onnan
való bennszülött ismerõssel, akik éppen nekünk szemközt hajtottak.
- Hova-hova, jó emberek?
- Ünnepelni megyünk Vásárhelyre.
- Ugyan forduljanak vissza...
- Vissza Makóra? - mondja foghegyrõl az egyik - nem tom mit
csinálnánk otthon idegen helyen...
- Hát mióta lett önöknek idegen hely a szülõvárosuk?
- Tyû, kérem! Annyi ott a szegedi nép, hogy ha végignéz
rajtuk az ember, szentül azt hiszi, hogy valahol Dunapentelén van. Márpedig
nekem eddig semmiféle nemzetségem sem töltötte Dunapentelén a piros pünkösdöt.
Magam is beláttam ezt a dolgot, annál is inkább, mert magam
is körülbelül azért mentem Makóra, hogy ott Szegeden lehessek.
Szegedi itt
minden, amit csak a szem lát.
Nini, ott az a
szürke felsõ gérokk azon a vaskos emberen régi jó ismerõs ott szokott lógni az
Oroszlány belsõ szobájában a fogason.
A szép szõke
nyugtalan leányfõ szintén ismerõs ékessége egy szegedi nagy ház elsõ emeleti
ablakának. (Kár, hogy az a nagy ház is utána nem sétál mindenüvé!)
A vendéglõkben
szegedi emberek ülnek és kétszeresen szidják a vizet, azt, amelyik itthon van,
és azt, amelyik a makói borban van; a püspöki kert-ben szegedi menyecskék és
leányok sétálgatnak, szegedi sógor- és komámasszonyokat szapulva.
A megyeházi
kuglizón a szegedi tek. törvényszék üti a parasztokat, néha - vandlival is. (A
Szegedi Hiradó legalább ilyet látszott kiokoskodni nemrég.)
A Gyarmatosító
Szeged megírója bezzeg fennen hordhatja a fejét, ha most végigtekint Makó
utcáin; hát még hogy fog hencegni mához 20 évre az assentatio-nál, mikor
egy-egy megtermett, délceg makói fiú beválik a sorba, hogy: no, ez is a mienk!
A nagyvárosi
életbõl nincs itt egy vonás sem.
Alacsony házak
tapadnak egymáshoz vörösceruzás föliratokkal: Éljen Verhovay követünk! - Egy
helyütt pláne ez áll: Éljen Verhovay királyunk!, mert hát a makói embertõl
ilyen is kitelik. Ha Ugocsa non coronat, Makó extra coronat.
Magasabb épületei szinte szégyenlik magukat, hogy át nem
szaladhatnak Szegedre. Pedig nem lenne jó; mert a városháza ugyancsak sok
szegedi menekültnek ad száraz vendégszeretõ hajlékot. Még mintegy másfélezernyi
árvízkárosult tartózkodik ott. Egy egész hivatal van fölállítva, mely tisztán
segélyezésükkel foglalkozik. - A földszinti helyiségek tele vannak
szerszámokkal, melyek azon mesteremberek között osztatnak ki, kiknek
segélyezése megszûnik, mert azt tartja Makó városa is, hogy a Szent Iván
énekének, bármily hosszú is, mégis csak van vége. Hanem a menekültek közt akadt
egypár filozófus, aki látván, hogy most már az önsegélyre képesek nem élelmeztetnek,
egyszerre elfelejtették a csizmadiaságot.
Majd kifelejtettem Makó legnagyobb ékességét, a kevély
vármegyeházát, mely téres folyosóival s impozáns homlokzatával olyan fumigative
nézi le a város apró házait, mintha azok valami egymás mellé rakott kopott tót
kalapok volnának. Begyesen lépked a kapuban a zsinóros hajdú, s nagyot szalutál
az urak-nak. Jól dresszírozott fickó, s mint Wenckheim Béla báró mondaná:
paprikás szalonnában vette be a - Gothai Almanachot. Még a hatodik vármegyébõl
idekerült utas ábrázatján is megismeri, ha nemesember-e. Ruha, hivatal nem
hozza tévedésbe; õ itt a középkort képviseli.
A Csanád megyei nemességben egyébként nincs már annyi
svihák-ság, mint az én nógrádi véreimben. Munkásabb, konzervatívebb és nem
olyan fényûzõ. Két lovon járnak, asztali bort isznak, az egymás feleségét
szeretik el s tizenöt percentes pénzzel ferbliznek.
Az én véreim öt lovon járnak, pezsgõt isznak, drága szeretõt
tartanak (néha kettõt is, s nem a férj költségén) és száz percentes pénzzel
makaóznak. Ez utóbbi sokkal gavallérosabb s elõttem sokkal tetszetõsebb
életmód, azonfölül ritkán uralmas s fõleg sohasem hosszadalmas.
Ami azonban a gõgöt, hencegést illeti, e tekintetben a makói
megyeista - sem adja olcsón.
Tegnap szóba jött egy társaságban, hogy ugyan hanyadik évben
is köszönt le Szlávy?
- Bizony nem emlékszem tisztán az évszámra - mondja egy
urambátyám nagyot sodorítva tekintélyes bajszán -, annyit azonban bizonyosnak
mondhatok, hogy Szlávy az én szolgabíróságom alatt lépett miniszterelnöki
szolgálatba.
Hanem mindezek dacára boldogok a makóiak, mert hát Maros
vize folyik csendesen. A szép költõi folyam szelíden járja medrét és nem
éhezett meg a házakra, melyek pedig majdnem kivétel nélkül beadnák derekukat
elõtte, ha egyszer kegyetlen hódító útra indulna Makó ellen. De a csendes Maros
azt nem teszi; csiklandozza a partokat. Apró gyerekek fürödnek benne: arany
mosolyukat híven visszaadja a hullámok tükre...
Milyen egészen más itt a levegõ, mint Szegeden; az ember
feje fölött nem röpköd milliárd muska és szúnyog, a növényvilág üde illatot
lehel a Püspök-kert-ben. A szegediek itt egészen jól érzik magukat.
Vendégszeretet, barátság veszi körül õket, s ami legfõbb, jó levegõ.
Szinte megirigylem én, aki vízi lakó vagyok, aki a levegõben
bogarakat nyelek, aki a halpaprikásban talán emberhullák részecskéivel
táplálkozom (meglehet, hogy éppen a leendõ anyósomból vacsoráltam tegnap).
És mégsem panaszkodom...
A zöld gyepen vígan ugrálnak a szegedi gyerekek. Tömzsi kis
lányok, akikbõl délceg hajadonok lesznek, kerek képû fiúcskák, tépett nadrágban
és agyonnyomorgatott csizmácskákban. Bohó gyerekek! Jól érzik magukat. Csengõ
kacagásuk betölti az egész kertet...
Ezeké a világ! Ezek még nem éreznek semmit.
A tömzsi kis lányka egy színes halálfejû lepkét akar elfogni
rózsaszín pántlikás szalmakalapjával. Utána fut. Eléri. Ráveti a kalapot, de
elveszti az egyensúlyt. A tömzsi kislány sírva terül el a gyepen, s a pillangó
kisiklik elrepül borzalmas szárnyaival.
A mama odaszalad, az õ kis síró Mimijét hirtelen fölemelni
és megvigasztalni a nagy szerencsétlenségben.
- Ne sírj, bubus. Hol fáj? Hadd fújjam meg! Hol fújjam meg!
így ni, kis bolondkám, most már begyógyult Ugye?
A kis bubus mosolyogni kezd, s az az elsõ kérdése:
- Hova repült a lepke?
- Erre ni, édes fiam - mutatja a mama túl a kerítésen. -
Szeged felé, ahol a keresztmama lakik.
A kisleány hirtelen elkomolyodik, picike mellébõl halk sóhaj
fakad ki...
- Mama! te De szeretnék én is elmenni azzal a lepkével
Szegedre.
Oh, dehogynem éreznek a gyerekek is! Az õ parányi szívüket
is megfekszi a honvágy.
S a bubus arca még egyre komolyabb lesz, halántékán
ráncocskák képzõdnek.
- Oh, mamám, láttad-e, hogy az a halálfejû lepke volt?
- Láttam, kis szívem.
- De hát, mamám, minek megy az Szegedre?
- Oh, te bohó; hát tudom is én.
- Nem bánt az ott senkit?
- Nem, gyermekem. Gyenge az ahhoz.
A gyermek önkéntelenül dadogja:
- De hát akkor miért van halálfeje? úgy félek, édes
mamácskám, hogy elviszi mind-mind az embereket a temetõbe.
És ez az a borzalmas titkos sejtés, ami csak úgy támad, mint
a penész a kenyéren, mint a moh a kövön, mint a milliárd piros féreg a vízben.
|