|
Írta: János
Ecsém! nem tréfadolog az, anélkül viszi az embert a gõzló
Budapestig, hogy Ceglédet kivéve, egyszer is kitegyen. Hej, pedig de sok szép
alföldi csárda gubbaszkodik az útban, s be sokszor megnyikorog a nagy
szárazságtól a halandó ember torka!
Mert ha mindétig igaz az a tanulmányom, hogy a pipás ember
sohasem halhat meg éhen, mivelhogy a szájában örökké füstölt nyelv vagyon, - az
sem szenved kétséget, hogy a vasúton meg valósággal megölheti az embert a
szomjúság.
Ehhez járult még az a malõr is, hogy a kupénkban egy
kóró-száraz hölgy ült két asszonypalántával. Ráadásul tehát nagy lelki
szomjúság is fogott el s úgy lebegtem e vászoncselédség közt, mint a Mohamed
koporsója. - A mama már öreg, a palántácskák meg még fiatalok valának. Kokett
bajuszom ellenállhatlan erejét hova irányozzam tehátlan?
Végre is kevélyem, megvetõleg nekidûltem a bõrvánkosnak és
az úti programot kezdtem megállapítani.
Már gyermekkorom óta ábrándjaim közé tartozik édes hazám
jelesebb és híresebb helyeit fölkeresni, nevezetesen Kókát, hol kétszer ették
meg a lencsét, és Kabát, e dicsõ helyet, hol a híres kabai asszony született és
élt.
Minthogy azonban hazánk e két pontja nem esett a linea
mellett, merre a gõzmasina vitt, azzal a biztos határozással indultam innen
Székesfehérvárra, hogy semmi esetre sem megyek Székesfehérvárra - hanem
kiszállok Pesten, s onnan Kabát s Kókát nézem meg.
Amint azonban Budapestre értem, hol puff elegantes
bekvártélyoztam magamat a Böske Királyné hotelba, találkozom ott Toldy
Pistával, kinek éppen útitáska lötyög a derekán.
- Honnan jössz, Pista - kérdi tõle egy barátja, szinte
valami újságkotyvasztó.
- Székesfehérvárról - mondja Pista.
- Én is oda szándékozom - jegyzi meg a másik.
Erre a párbeszédre elkezdtem fülelni. Restó, János,
gondoltam magamban, tanulj tinó, ökör lesz belõled, - itt okos emberek
szalasztgatják magukból kifelé a tudományt, mielõtt bötûvé válhatnék.
- Ugyan, hogy te is Székesfehérvárra mégy - mondja továbbad
Toldy Pista. - Adok hát egy jó tanácsot, pajtás. Ha azt követed, akkor legalább
nem bánod meg sem a testi fáradságodat, sem a költséget, hogy odamentél.
- Örömmel veszem becses tapasztalataid - mondja a másik, aki
nem volt Toldy Pista.
- Hát pajtás - mondja az, aki Toldy Pista volt -, én azt
tanácslom, hogy amint Fehérvárra érsz és leszállsz a kocsiról, nyomban válts
jegyet a kiállításra, s amint aztán bementél, mindjárt a kiállítási tér szélén
van egy szivaros bolt, abban egy szép szöszke szivarárus leány.
- És aztán? - türelmetlenkedik az, aki nem volt Toldy Pista.
- Hát aztán nézd meg jól azt a kislányt elülrõl, hátulról,
mert megérdemli s mikor aztán megnézted, bátran visszafordulhatsz, mert nincs
egyéb látnivaló Fehérvárott.
Az én újságkotyvasztóm szörnyen lehangolódott e szavakra, s
olyaténfélét morgott, hogy ha csakugyan úgy áll a dolog, akkor õ nem is megy
Fehérvárra: inkább néz meg azon a pénzen egy felsõmagyarországi fürdõt a
kánikulában.
Hanem hát nem is volt ennek az újságírónak egy garas ára
ítélõtehetsége sem. Bezzeg énbennem mindjárt megszülte a Toldy beszéde a nemes
elhatározást, de most már azért is Székesfehérvárra utazom, mert mit nekem az
ipar és elegancia, nem vagyok én Bakai Ferdi, sem Ráth Károly, hogy én az ipart
szívemen hordjam, nekem azt meg nem fizeti de senki. Aztán csak nem ettem én
tormás gyíkot, hogy én élelmi cikkeket, kocsikat, gépeket, bõröket és porcelán
edényeket menjek nézni; nekem olyan bõr kell, akibe valami eleven vászonycseléd
van, és olyan edény, amelyik össze nem törik mindjárt.
Így indultam én el Pestrõl, s így értem Székesfehérvárra.
Huh! mennyi tömérdek nép ebben a kis vidéki városban, mely
fia sem lehet Szegednek még most sem, ebben a tépett állapotában. Mennyi nép az
utcákon, milyen tolongás!
Ez utóbbi, ti. a tolongás van leginkább terhemre. Egy eszmém
van! Ha nekem egyszer a király azt mondaná, hogy kérjek tõle valamit, õ
teljesíti, én semmi egyebet nem kérnék, mint azt, hogy engedtessék meg nekem
egy olyan bõröv viselése, melybõl félöles hosszú, vékony, éles borotvák
állnának ki körüs-körül.
Az volna osztán az úri tempó, ha ezzel az övvel sétálnék
végig a pesti korzón, vagy most itt a kiállításon! szinte képzelem, hogy
sikoltoznék a sok nyápic úri kisasszony ijedtiben...
De hát fájdalom, szegény ember ritkán viheti valamire! A
szegény embernek ritkán sikerül valami.
Ez a Zichy, mert gróf, mennyi dicsõséget aratott az õ iparos
komédiájával. Nekem sokkal dicsõbb ideám volt a télen. Tudniillik a szolgáló kongresszus
összehívása Szegedre. Ez lett volna oszt világra szóló állapot! De hát
elrontotta a víz! - ez a fatális elementum, amely iránt már gyermekkorom óta
sejtelemszerû gyûlölet fog el!
*
Szép mesterség a csizmavarrás is, a lakatosság sat., hanem
azért még sincsen párja az kocsmáros-hivatalnak. Ezt tettem különös tanulmánnyá
a kiállításon, s tapasztaltam is hála istennek eleget.
Nyolc egész napra határoztam ott maradásomat; de a kiállítás
megnézését az utolsó négy napra hagytam, mondván, ha késõbben nézem meg, annál
elevenebb emlékezetemben marad.
Midõn azonban a négy nap letelt, ilyeténképpen gondolkoztam,
ha már eddig nem néztem meg, most már minek nézném, úgyse lenne rá az idõm
elegendõ.
Így maradtam csupán a kocsmaipar terén. Eleinte csupa vörös
borokat ittam, hogy mint igaz ellenzéki firma ezzel is ellenkezzek
Fehér-várral. Meghökkenve tapasztaltam azonban, hogy az orrom napról napra
vörösebb. Nem is csoda, attól a tengernyi veres bortól!
A vörös szín igen szép az ásznak a kártyában, vagy a
virágnak a cserépben, de az orrnak nem valami elbájoló. Nem ugyan magam miatt,
mert én éppen annyira becsülöm a saját orromat, ha vörös, mintha fehér lenne,
de a Katák és Julcsák nem így gondolkoznak, s ez nem tréfadolog, mert okos
ember negyvenéves koráig a vászoncselédekhez alkalmazkodik; s csak negyvenéves
korán túl veti meg a gyengébbik nemet.
Elõvettem hát a filozófiát, s így okoskodtam: ha vörös
bortól vörös lett az orrom, hát bezzeg majd megfehéredik a fehér bortól.
Ittam hát nemes eltökéléssel; - mert amit én egyszer
elhatározok, ki is viszem, ha törik-szakad. Vegyészi törekvéseim azonban
csütörtököt mondtak. A farba-változtatás nem sikerült. Az a megfoghatatlan
csoda történt, hogy a fehér bortól is csak még vörösebb lett az orrom.
S ezért volt nekem mindétig igazam, mikor semmire sem
becsültem a tudományt és az elmével való kombinálást. Íme, mire vezetett engem
az egészséges kombináció? Ha már a fehér bortól is vörös lesz az ember orra -
akkor fundamentum nélküli minden tudás e földön.
Idõközben kedvem szottyant Balatonfüredet is megtekinteni,
hanem éppen szerencsétlen idõben érkeztem oda, szakadt a záporesõ, mintha
zsákból öntötték volna, míg az indóháztól a vendéglõbe értem, pocsékká voltam
ázva.
- Át akar öltözni nagysád? - kérdé a pincér, ki szobát
nyitott.
- Miért öltözném át? - mondám kérdõleg.
- Nos, mert nagysád csuromvíz...
- Igaz, egy kicsit harmatozik odakünn - mondám rangosan.
A kellner bámulatteljes áhítattal nézett meg, miféle
istenteremtése lehetek, ki a záporesõt is csupán harmatnak nézem. Fölvilágosítottam
a szerencsétlent, hogy én Szegedrõl jövök s elõttem, aki vízi ember vagyok,
csak harmat az ilyen fölülrõl származó csepegés.
A közös étteremben találkoztam hazánk nagy fia-, Bizayval;
mellé simultam s lestem a tudományt ajkairól; aszongya hogy aszongya: az ember,
amelyik valamirevaló, bizony vágyik az a születése helyire. Majd a vacsora után
a fehérnéprõl lévén szóbeszéd, akképpen nyilatkozott, hogy a férfiak gyávasága
a baktere az asszonyi virtusnak.
No, már ennél a Bizaynál nagyobb elmebeli talentumot talán
még képzelni sem lehet. Mondtam is neki, hogy mért nem jön hozzánk városi
fõkapitánynak!
Balatonfüreden annyi sok szép lánnyal esett találkozásom,
hogy el sem mondhatom. Aztán mind olyan édesdeden kacsintgatott felém, hogy
szinte faggyúvá olvadtam a tüzes tekintetektõl: gyertyát lehetett volna belõlem
mártani!
Azonban óvakodtam az ismerködéstõl, mert Pesten már
megjártam egyszer valami - hogy is hítták csak? - Húsvéty vagy Pünkösdy
lányokkal, akik mágnás lányoknak mutatkozának a nevükkel, s akkor sült ki csak,
mikor már szívem megszerette õket, hogy a Katákon aluliak.
Solidusan viseltem tehát magamat, s minthogy nemigen volt
jóravaló úri kompánia, csakhamar visszakerekedtem Fehérvárra a többi cimbora
után.
S ekkor történt velem a legrejtélyesebb esemény, ami csak
lehetséges a világon.
Az újdonatúj fekete báli gérokk volt rajtam, két gombbal
hátul. Ez a két gomb bonyolított amaz érdekes kalandba, melyhez fogható a világ
eleje óta sem történt meg - szegedi emberen.
No, de csilaj eszem! sorjába menjünk az eseményeken!
Hát ahogy felülök a kupéba és visszaérkezem Fehérvárra s ott
kiszállok a kupéból, azt mondja egy borzas kölyök, ki a táskámat akarta
bevinni:
- Tekintetes uram, kilóg az órája: mindjárt leesik.
- Hallgass, varangyos gyík - mondom dühösen hátrafordulva,
amint megpillantottam, hogy az órám a mellényzsebemben vagyon; az egész
nyugodtan emberi szemtõl nem láttatva mutogatja mellényzsebem bélésének az idõ
futását.
Amint azonban kilépek az indóháznál, hogy kocsit keressek,
egyszerre száz meg száz torok kezd kiáltani felém:
»Éljen Coburg fõherceg!«
Egy ménkõ gombolyaggá torlódott össze körültem a tömeg, a
hölgyek kendõt lobogtattak és csókot hánytak felém, a férfiak pedig ökleikkel
nyitottak utat. Megrezzentem. Ezek itt Coburg fõhercegnek néznek engem. No,
János, még ilyen eseted sem volt - odahaza!
- Ezek a bolondok engem néznek Coburgnak - mondám egy
mellettem álló mesterember kinézésû egyéniségnek.
- Ne is tagadja, fenség! Tudjuk mi, hogy a fõherceg hogyan
néz ki, barna, magyaros fõ, szénfekete körszakáll és tömött bajusz. Aztán arról
is megösmerjük fenségedet, hogy a kabátja hátulsó gombjára akasztotta az
óráját. Ezt csak egy herceg teheti ebben a tolvajnéppel megrakott Európában.
Hátranyúlok - hát majd elszédültem. A kabátom hátulsó
gombján egy ezüst anker óra volt fölakasztva ezüstláncra.
Eszméletemet kezdtem veszteni.
Hogyan történhetett az? Hüm! Hátha mégis csakugyan én vagyok
Coburg fõherceg? S ezt az órát rangomhoz illõn csak azért akasztottam ki oda,
hogy valami becsületes szegény ember könnyebben ellophassa! Persze hogy én
vagyok Coburg fõherceg!
De nem, nem. Mégse! Nem én vagyok Coburg herceg! Mert ha én
Coburg herceg volnék, akkor magammal hoztam volna a feleségemet is, a belga
királyleányt. Meg aztán ha én volnék Coburg herceg, mit keresne akkor az én
mellényemben a János gyerek aranyórája és aranylánca?
Ez az okoskodás gyõzött rajtam. Mint a gyík kisiklottam a
tömeg közül s futásnak eredtem, meg sem állva a szállodáig.
Ott aztán levetettem magam a dívánra s rájöttem, hogy az
ezüstóra úgy származhatott a kabátom gombjára, amint a balatonfüredi indóházban
a nagy tolongás közt lehajoltam a táskámért, emelkedõben kirántottam a
gombommal valami utasnak az óráját, s rajta is maradt egész Székesfehérvárig,
hol a Coburg hercegre várakozó nép vaktában megéljenzett, mert az akkorra várt,
de csak a következõ napon érkezett Coburg helyett - nézett el - ami nem is
csoda -, mert hát, ecsém, a szegedi ember ábrázatja se disznóláb.
|