|
Egy ábrándos arcú szõke fiatalember, ki szerény állású
hivatalnok volt a megyénél, s kivel sokszor sétáltam s beszélgettem egy idõben,
s ki mindig érdeklõdve kérdezõsködött s beszélt az irodalomról, Rétsághról a
következõ levelet intézte hozzám:
Uram!
Elégettem - volt hozzá bátorságom. De mi adta hozzá az erõt,
hogy még csak meg sem sirattam? Igen, uram, én elégettem.
De mit égettem el, fogja ön kérdeni: s én felelek önnek.
Szép kézirat volt, vastag, merített, rovátkás papíron, a
szélén kerettel, fölül pedig korona áldás hazánkra fölirattal. Pompásul volt
írva, mert ügyes, könnyû kezem van.
És az, amit a fekete betûk ábrázoltak, irodalmi mûvem vala.
Irodalmi mûvem! Oh, milyen édes kimondani, leírni e
szavakat. Az én irodalmi mûvem. Mily végtelen kéj, szívdagasztó büszkeség ez a
tudat!
Egy elbeszélés volt, melyet az ön irodalmi mûködésétõl
buzdíttatva írtam szívem vérével, édes ábrándokkal.
Elsõ szerelmem tárgya, a szép szõke Marcsa volt elbeszélésem
tárgya. Õvele akartam indulni a dicsõség útjára.
Midõn elbeszélésem már teljesen készen volt, van a megyében
egy tudós akadémiai tag, ki fiatalember korában a szépirodalommal is
foglalkozott, azon kérdést intéztem hozzá: mûvemet a Budapesti Szemlé-ben
közöljem-e, vagy pedig könyvárusi úton tegyem közzé? A kérdés, amily találékony
volt, éppoly ügyesen állítá élére a dolgot. Az illetõ celebritás bizonyosan nem
volt tisztában azzal, amit felelni akart volna - s nem felelt.
A megyében minden ember csodált, s én boldog lettem volna,
ha nem sújt a nagyság átka, a vágy, hogy az egész világ fölismerje lángelmémet,
hogy a tûz, mely szárnyra kapott keblemben, ki is törhessen és ragyogóvá tegye
nevemet.
Éppen ez idõ tájban egy fiatal ember került a megye
székvárosába, ottani rokonait látogatni. Szép elegáns fiatal ember volt: mint
mondá, a meginduló Bokor címû folyóirat munkatársa.
Utat, módot kerestem az elõkelõ fiatal úrral megismerkedni;
szegény hivatalnok létemre nem sajnáltam egy ízben meghíni reggelire hozzám.
Oh, milyen boldog voltam, hogy elfogadta.
A reggeli egy heti fizetésemet nyelte el s engem õrült
pazarló hírébe hozott, de az dicsõségem volt, mert elolvastam az ifjú elõtt a
Marcsámat.
A fiatal elegáns úrnak, mikor fölolvasásomat bevégeztem,
elfogyott a beszéde, s nem maradt érzelmei kifejezéseire [csak] egyetlen szava,
de e szó igazságos, mély, találó s mindent kifejezõ volt. Azt mondta
elbeszélésemre:
- Szép!
S azután
azt tanácsolta, hogy álljak be a Bokor elõfizetõi közé, s ott közöljem az
elbeszélést, mert olyan nagytekintélyû folyóirat sem nem volt, sem nem lesz oly
könnyen, mint aminõ a Bokor. Oh, a Bokor szívesen fogja közölni a szép
elbeszélést és fölségesen díjazandja. - Õ maga is ajánlani fog a szerkesztõnek.
Örömtõl ittasan fogadtam el ajánlatát, s néhány nap múlva a
beszély kéziratával egyetemben a fõvárosba küldtem a Bokor elõfizetési díját.
Két hét múlva megkaptam a Bokor elsõ számát. Mohón lapoztam
át, nem volt benne az elbeszélésem.
Nyugtalan izgatottsággal töprenkedtem rajta, mit tegyek
most, midõn szerencsére ismét megérkezett a fiatalember, ki azt mondta, hogy ez
csak mutatványszám. Addig is azonban sürgessem a szerkesztõt.
Úgy tettem, de mit sem tudtam meg a Marcsám sorsáról, vagy
két hónapig. Mintegy két hónapra azt üzente a szerkesztõ, hogy elõbb beszélni
akar velem mûvemrõl, mielõtt annak sorsát eldöntené.
Két nappal késõbb kilenc órakor reggel a fõvárosban voltam,
s bérkocsin állottam meg a Bokor szerkesztõsége elõtt.
A nagykapunál beküldtem a névjegyemet, ráírva a szálloda
címét, ahol szállva leszek.
Egész nap vártam szállodámban a szerkesztõre, de hiában.
Másnap elmentem az irodába, s egy sötét elõszobában egy félszemû inas fogadott,
akinek a foga fájt. A félszemû nem viszonozta köszöntésemet, s azt mondta,
urával csak három és öt óra között szólhatok.
Három órakor már ott voltam az õrségen. A szerkesztõ
elmélyedve a következõ szám összeállításába, a következõ szombatra kérte
látogatásomat. A félszemû azzal kerekítette ki ura szavait:
- Szombaton bizonyosan itthon találja az urat, ha esni fog.
A szombat elérkezett, de az esõ nem esett. A levegõ azonban
ködös volt, az ég felhõs, s ez reményt adott. Elmentem ismét.
A nagymogul olyan hangon fogadott, mintha tudtomra akarta
volna adni, hogy éppen három percet szánt nekem, mert gyilkos módon sok a
dolga; pipázott, mint egy basa és a Hon-t olvasta.
- Uram - mondám neki -, én a Marcsám ügyében jövök.
- Marcsa? Ki az? Mi az? Ah, de igaz, már emlékszem Nagyon
sok mondanivalóm volna e tekintetben, de ma el vagyok halmozva a legbolondabb
munkákkal. Legközelebb azonban írni fogok önnek. Aláz’szolgája!
Most tehát nem marad egyéb hátra, mint otthonról sürgetni
levelét. Számos sürgetésemre végre is annyit felelt egy carte
correspondance-on, hogy õ nem foglalkozhatik mindig ezzel a dologgal, s hogy
midõn legközelebb a fõvárosba jövök, meg fogjuk egymást érteni.
Midõn lejárt az elõfizetés, újra elõfizettem, s vártam, de
türelmem csak négy hónapig tartott. Leutaztam a fõvárosba, s legelsõ dolgom
volt a szerkesztõi irodába menni, hol csak a félszemût találtam, aki most
valamivel barátságosabban mosolygott elém. - Jutalmul meghíttam ebédre.
Másnap kétszer is kerestem a Bokor szerkesztõjét: a félszemû
azt súgta fülembe:
- Önnek nem sok reménye lehet.
Végre is légyottot kértem egy vasárnapra, melyen már haza
kellett utaznom. Az utolsó pillanatban meg is kaptam a szerkesztõ üzenetét a
Szerkesztõi postá-ban.
A „Marcsám” nem éppen olyan, hogy tetszésünket meg ne nyerte
volna. Szükséges lenne azonban megváltoztatni a címet, a személyek jellemét, s
némi részben a mesét.
Mentem haza. S vártam újra még négy hónapig: minõ
átalakuláson fog keresztülmenni a Marcsám.
Októberben megküldték a Marcsám kéziratát, hogy az érzékeny
dolgokat vegyem ki belõle stb. és vigyem vissza márciusra. Elképzelheti, uram,
hogy az a kegyetlenség, melyet kénytelen voltam véghezvinni, minden szépségébõl
kivetkõzteté Marcsám-at.
Végezem, uram. Hétszer voltam a fõvárosban s mindig azért,
hogy Marcsám sorsán segítsek, midõn a szerkesztõ azzal fogadott:
- Hé! hé! úgy látszik, ön kezd soványodni!
Hóhér!
Midõn tizenkettedikszer voltam ott, alig mondtam ki nevemet,
már rám kiáltották, hogy a Bokor megszûnt. - Elpocsékoltam a lelkem mûvére négy
esztendõt és kétezer tallért...
Csinos kézirat volt, elégettem.
Fogadja, uram, nagyrabecsülésem stb.
|