|
Alkonyi pírban úszik az ég alja, könnyû bárányfelhõk, mint
az elszélyedt nyáj tévelyegnek rajta, míg a barna ég alá nem ereszkedik a
csillagos boltozatról.
A tiszai halászok könnyû ladikja tovasiklik a vizen, a
végtelen rónán itt-ott föllobog a pásztortûz, s megszólal néha a nyáj kolompja;
a ménesbõl messzehallik a csengettyûszó, vagy a ficánkodó csikó nyerítése, -
míg a körben heverészõ csikósok fölött lomha szárnnyal suhan el a bagoly, és
nyöszörögve csapong a denevér.
S amint lassan, lábujjhegyen közeledik a hûvös éjfél, halk
zene mellett a füzesben megkezdõdik ragyogó holdfény mellett a villi-tánc: apró
vízitündérek, kik nappal ott rejtõznek sás között és nádasokban, most örömmel
veszik körül királynõjüket, ki mosolyogva tekint alá népére a gyeppadról, melyen
liliomtagjait pihenteti.
Egyszerre hófehér paripán, gyorsan mint a szellõ, ott terem
a tündér kedvese: a Délibáb, a rónák királya, ki pajzánul annyiszor megcsalja a
vándort. - Lováról leugorva, odatérdel a tündér nyughelyéhez s megcsókolja
árvaleányhajszálnál is puhább fürteit.
- Hol jártál? - szólt a vízitündér, édesen, szerelmesen,
mint ahogy epedõ leányok szokták kérdezni kedveseiktõl.
- Itt is, ott is - felelt a Délibáb -; szomjas vándornak
voltam düledezõ csárda, eltikkadt utasnak hûvös erdõ, sietõ kereskedõnek lesve
várt falu. Végigröpültem a Hortobágyot. Szerelmes betyár lovának nyakáról
leloptam a selyemkendõt, amit a szeretõje odaakasztott; üveges tótnak
nekiugrasztottam a kutyákat...
- Elég elég! Mondd el inkább, mit láttál mindenfelé.
- Aranykalásszal mosolygó rónát, kövér legelõket, víg ének
közt dolgozó népet, nádas közt gondtalan vadászt, gazdag gulyákat, tüzes
méneseket, boldogságot, megelégedést mindenfelé - és vályogvetõ cigányokat.
A Tisza tündére gyönyörrel hallgatta az Alföld boldogságát, hanem
aztán felhõ ült homlokára, s azt kérdé kedvesétõl:
- Tudod-e mióta van ez így?
- Minek ez a kérdés? Volt-e valaha panasza a Tisza-vidéknek?
Ezer év óta lakik két partján a büszke magyar nép, munkálva hangyaszorgalommal
s áldással tetézve általad, kit õrangyalnak küldött ide a magyarok istene.
- S tudod-e, hogy mit tesz most ez a boldog nép? - kiáltott
föl a Tisza tündére elkeseredett hangon. - Gátakat vet szabadon ömlõ folyam
ellen, pusztítja áradásaimat, kiöli szárnyaimat, irtja halaimat, csöndes tükrömre
zakatoló, füstölgõ szörnyetegeket bocsát, melyek megzavarják a magam és enyéim
nyugtát; vaskezekkel nyúl medrem fenekére, s fölkavarja, beiszapolja halaimat,
tündéreimnek maholnap nem lesz nyughelyök. Partokat emel kiöntéseim ellen,
melyek senkinek sem ártottak, de hol mulatságot talál a halász, vadász, s buja
legelõt az állat. Medremet szûkebbre szabják, hogy több földet nyerjenek...
S a Tisza tündére nem sírt, mint más asszony, hanem
összeszorított ököllel fenyegette meg a vidéket, mely ezredéves nyugalmát
megzavarta.
Hiába engesztelte õt Délibáb, nem hallgatta enyelgéseit,
szeme baljóslatúlag pihent a folyam csöndes tükörén, s az apró villik félénken
bújkáltak a füzesben.
. . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Év év után telt s az Alföld népe mindinkább keseríté a Tisza
tündérét, míg végre az haragra lobbant, s maga elé rendelte apró népét.
- Te - szólt a legelsõhöz -, elmégy a hegyek közé s felkeresed
mohos barlangjában a rosszkedvû Tél apót. Mondd meg neki, hogy adjon havat sok
havat; lepje el a Kárpátok bérceit úgy, ahogy emberemlékezet óta nem volt! Te
másik, elmégy a szelek deli tündéréhez; mondd, hogy amint az elsõ tavaszi
napsugár kivillan, bocsássa szabadon füstös zefíreit, hogy olvadjon föl a
hógörgeteg, mintha tüzelnének alatta. Dagadjanak meg csordultig a patakok.
Hiába volt Délibáb könyörgése, a tündér tél kezdetén útnak
bocsátá követeit, s lõn amint õ akarta. Óriási hófuvatok lepték el a hegyeket,
tették járhatlanná az utakat, s amint az elsõ tavaszi napsugár kivillant,
jöttek a langyos déli szelek, s a hegyekrõl árként rohan alá a víz; a föld
erei, a patakok földuzzadtak s õrült vágtatással rohantak alá a Tiszába.
A Tisza tündére fölültette népét a hullámokra, s ezek
korbácsolták paripájukat. Õ maga szörnyû fúria lett s ott ült a vizek fölött és
hajtotta azokat a gátak ellen, hol kétségbeesett nép dolgozott és imádkozott és
reszketõ hangon rebegte: Jön az árvíz.
S a bõszült asszony zúgva, bömbölve vágtatott el a téres
rónák között, hol kiönthetett volna, neki nem kellettek a rongyos falvak, neki
a virágzó fényes város, Szeged kellett.
Oh, milyen öröm neki látni azt a kétségbeesett várost,
gyönyörködni halálvergõdésében, látni a fáklyavilágnál lázasan dolgozó népet,
kioltani kezökben a fáklyát, lesöpörni õket a partról és hulláikat tombolva
sodorni odább. Mily pokoli gyönyörûség ez neki!
És nem siet a rombolás munkájával, napokon át ott táncol a
szerencsétlen város falai alatt, rongálja a védgátakat, gyönyörködik a
kínlódásban, míg végre egy sötét éjszakán segélyül hívja a vihart, ordítva
nekiront a partnak, betör a városba.
Romokban hevert az reggelre, gazdag lakói koldusokká téve, s
a bosszúálló tündér ott állt a hajnal fényével a parton; látta a pusztítást,
hallotta a jajkiáltást, mely végigszaladt az egész országban kelettõl nyugatig,
északtól délig; látta az iszapból rámeredõ halottak megüvegesedett szemeit, s
térdei elkezdtek inogni: meg volt törve.
Akkor valaki megérinté hátulról: Délibáb.
Máskor mosolygó szemeiben könnyek ültek, s szemrehányón
tekintett velök a tündérre:
- Látod, mit tettél? Ez - a te mûved! Ugye már magad is
megbántad?
A tündér kezei közé temette arcát, s nem felelt semmit:
könnyei ujjai közt peregtek alá a piszkos habokba.
- Még magad sem láttad egészen borzasztó mûvedet - folytatá
Délibáb -; itt tudsz-e mármost kenyeret adni az éhezõknek, hajlékot a
hajléktalanoknak, anyát az árváknak? Föl tudod-e építeni, amit századok
emeltek?
A szerencsétlen tündér ott zokogott a sáros földön, aztán
fölemelte könnyben úszott arcát, megragadta Délibáb kezét s úgy rebegte neki:
- Jóvá fogom tenni. Meglásd, hogy jóváteszem.
És azóta egy szelíd
angyalarcú teremtés jár a hazában küszöbrõl küszöbre, gyászba öltözötten. Neve:
a Részvét.
S mégis ki õ? Senki más, mint a Tisza tündére átöltözve.
Nyomában mindig ott jár kedvese, a Délibáb, s midõn a
könyörgõ angyal világjáró útjában kimerülten rogy össze az úton, ott leng
körüle, álmot csal a fáradt szemekre, édeset, vigasztalót.
|