Írta: János
Ecsém! Fölvirradt a mi napunk is. Derûre ború, borúra bor.
Amióta bejött Szegedre a víz, azóta minden okos ember azzal
bajlódott az átkos kormánytól kezdve lefelé, hogy a vízzel experimentáljanak;
inzsellérekkel telt meg a város, úgyhogy kövezni lehetne velök az utcákat:
mérnökök támadtak minden bokorból.
Együtt van valamennyi, az ország vadmérnökétõl, Jankovics
Miklóstól kezdve a város vad mérnökén, a druszán keresztül le egész a
földkóstolókig.
Én, aki teljes életemben se vizet, se földet nem kóstoltam,
hanem csak bort, elkeseredett kebellel néztem, hogy két folyadék: a bor és víz
közül mint lesz lassanként becsesebbé a hitványabbik, a víz. Könnyeim sokszor
csordultak ki e szívszaggató állapoton.
De amint tapasztalám, hogy az mérnökök, akik arra vagynak
kiküldve az kormánytól, hogy a vizeket elpusztítsák, ahelyett a bort pusztítják
a Prófétá-ban, megvigasztalódva repesett lelkem örömében, hogy: de iszen bor a
bor mégis mindétig, s nem is múlik annak divatja sohasem.
Hanem mit
prézsmitálok én itt? Menjünk sorjában.
Alig virnyad meg
a vasárnap, korán kászmálódtam föl, mert ilyenkor duflán rózsás az élet. Délceg
Katák, Pannák duhajkodnak az utcán, templomba menet, jövet. Az ember kebelében
csak úgy dagad a szív, mert hiába mondja az én jó cimborám, az a palóc
újságkotyvasztó, hogy aki jóravaló nõi pofát akar Szegeden látni, menjen el
Nógrád megyébe, már én csak annak a mondója vagyok, hogy utolsó ember az, aki a
vászoncselédben válogat; annak a jele az, hogy már nincsen meg az étvágya.
Hát amint
öltözködöm, s felkötöm ünnepi keszkenõmet kackiás máslira, csoszogó lépteket
hallok künn, minden lépésnél egy-egy nyögés hallik. Miféle
istenteremtése jöhet itt? Egy véka csöves kukoricába mertem volna fogadni egy
babszem ellen, hogy városi hajdú.
Csakugyan az volt. Egy félóra alatt beért a kaputól a
szobámig.
- Mi járatban van kend, százesztendõs öregatyám?
- Paksamétát hoztam a polgármester úrtól. Én vagyok a
polgármester úr extra futárja.
A futár átadta az írást, általbötûztem eleganciával, s íme
mit látok:
ezennel meghívom önt mint a hazai borászatban szakértõ
férfiút Miklós Gyula országos képviselõ és kormánybiztos úr által tartandó
borászati értekezletre...
Csak úgy feszült rajtam a lajbi kevélységemben. Ugrálj,
szívem, nagy örömemben vigyázz, lábam, hova lépsz úri voltodban!
Tehát mégis csak gyõz a szakértelem a dibdáb erkölcsök
fölött. Ehun ni az érdem jutalma, amiért a tudomány magaslatára emelkedve
egyedül a bornak szentelem magamat.
Ordíts, szatymazi szõlõm, mer a te napod virrad táncoljatok,
hordók, palackok és kvaterkás poharak, a ti farsangtok van!
Miklós Gyula kormánybiztos! õ hívat engem, õvele értekezünk
a borászati érdekekrõl.
E lehet aztán az igazi nagy kapacitás, már csak az is nagy
elõnye neki, hogy kétszer lehet megtartani a nevenapját egy évben.
Gangosan sétáltam hát föl délután a városházára, hol Miklós
Gyula a polgármester úr szobájában már várt reánk. Csupa jeles férfiak voltunk
ott összegyûlve, de a legjelesebb maga õnagysága Gyula Miklós.
Értekezést tartott a borászatról. Mennyi tudomány, mennyi
bölcsesség egy rakáson, Mintha hájjal kenyegették volna a hátamat. Tombolt
bennem a hazafiúi érzelem, s kifelé kapaszkodott belõlem a sok nemes
tapasztalat, amit hosszú évek során itt-ott-összeszedtem.
Fölkeltem ülõhelyemrõl én is s a következõ elveket
állítottam föl:
- Az bornak a disznóhús az elöljárója, nem pedig a
kormánybiztos.
Ezen rebellis szavaimra néma csönd lõn. Míg végre Miklós
Gyula maga is a fejével bólintott: Úgy van! igaz!
- Az bor akkor jó, ha öreg.
Gyula Miklós ismét azt mondta: Helyes.
- Az bornak csak egy csodálatos tulajdonsága vagyon, amit
nem értek, s ez az, hogy ha fehér is, veresre festi az ember orrát.
Mindenkinek arcán a kétely tükrözõdött ez érdekes rébuszra,
s áhítattal hallgatták további szavaimat.
- A bor - mondám hatalmasabb elementum a királyoknál, mert
földhöz üti õket.
A lelkesedés zaja tört ki.
- Az bornak - végzém - csak egy hiányossága vagyon, hogy ti.
van egy alávaló kísérõje, egy utálatos szörnyeteg...
- Ki az? - kérdék harsányan.
- Ez a katzenjammer - felelém s viharos éljenek és tapsok
közt hagytam el a termet.
Ez volt életemnek legdicsõségesebb napja.
|