|
Anyám temetése után, mely egy hétre az esküvõm után történt,
kaptam én a hagyatékban többi közt két öreg kocsist, Suska Mihályt és Kaczót.
Szegény anyám végrendeletileg kötötte ki, hogy egyiket se eresszem el a szolgálatból,
hanem fölemelt fizetéssel éldegéljenek a portán, ameddig nekik tetszik.
Suska Mihálynak azonban, mivelhogy éppen akkor volt a nagy
kolera, nem tetszett soká a szolgálat, hanem négy-öt nap múlva elment szépen az
úrnõje után; a fiatalasszonynak különb parádéskocsis kell már.
Én pedig nem fogadtam az Ilonkának külön parádéskocsist,
hanem fölöltöztettem új libériába az öreg Kaczót, aki pedig teljes életében
igáskocsis volt, s trágyát hordott, nem szép selyemruhás asszonyokat.
Kapott pedig az én volt feleségem a kelengyéjébe többi közt
egy szobaleányt, egy szakácsnét és egy újdonatúj fekete hintót.
A szakácsné még csak ígérve volt, de a hintót azonnal
elhoztuk.
Ez a fekete hintó volt a mézeshetek megkeserítõje.
Ilonka semmiféle vagyonommal nem törõdött, csak a hintóval.
Ha elégett volna ház, asztag, jég elveri a termést, mind nem bánta volna egy
csöppet sem, hanem ha esõ kerekedett, az én Ilonkám mindjárt elsápadt, hogy
hátha valami baja lesz a hintónak? Hátha nem jól van behúzva a kocsiszínbe,
vagy ha becsurog a födélen az esõ és leszedi róla a festéket.
Reggel, ha fölkelt, ha végigment a gazdasági udvaron, elsõ
tekintete mindig a hintóra esett, és este is az volt az utolsó gondolata, be
van-e a hintó rendesen takarva ponyvákkal?
Engem annyira bosszantott ez a dolog, hogy elkezdtem
elménckedni a hintó fölött. Elneveztem kakadu fészek-nek, Filcsik bundájá-nak,
családi cabine noir-nak.
Nojszen csak az kellett még! A Mimi (így híttam nyájaskodva)
semmiért sem haragudott meg a világon, szidhattam ruháit, apját, anyját,
tréfálhattam a legérzékenyebben, mindig nyájas volt és mosolygott, de ha a
hintó ellen mertem valamit mondani, nyomban sírva fakadt és mindjárt el akart
válni.
Én pedig egyre dühösebb lettem a hintóra, úgyhogy utoljára
gyûlölni kezdtem azt a lelketlen tárgyat.
Négy hatosért megfogadtam a béresgyereket, hogy egy éjszaka
feszegesse le a hintóajtókról a Mimike családi címereit.
Másnap két dísztelen folt jelezte a nagy rombolást, s én
magam vágtam a legdühösebb arcot azon szerencsétlenséggel szemben, mely szegény
Mimit érte...
Máskor megint ráparancsoltam Kaczóra, hogy éjjel titokban
meszelje be a kedvenc jószágot fehérre.
Lett nagy sírás-rívás reggelre. A cifra hintó úgy nézett ki,
mint egy ütött-kopott csõszkunyhó. Nyomban föl kellett küldeni lakiroztatni
Vácra.
Addig, míg a hintó nem volt otthon, Ilonka örökké
nyugtalankodott, hátha valami baja esik az útban, tengelye törik el, vagy az
üléseiben esik baj?
Ez izgatott napok alatt érkezett meg a levél, hogy az új
szakácsné meg fog jönni szombatra, akitõl majd az Ilonka megtanul fõzni.
Mimike törte föl a levelet, egy jókedvû mosoly futott végig
az arcán, de csakhamar felhõ ült ki szép magas homlokára:
- Tudja-e maga, hogy ez nagy baj?
- Nem tudnám miért? Legalább nem esnek olyan bolondságok,
mint eddig, hogy a múltkor magok ketten a szakácsnéval timsót tettek a levesbe.
- Az ám: de mit tegyünk a mostani szakácsnéval?
- Egyszerûen elküldjük.
- Az ám; de ki küldi el, ki meri neki megmondani. Én ugyan
nem. Inkább meghalok, de ahhoz nincs bátorságom.
- Majd megmondom én neki holnap.
De bizony nem volt hozzá elegendõ bátorságom nekem sem. Mind
a ketten gyerekek voltunk. Tudtam gorombáskodni a férfiakkal, duhajkodni a
legszilajabb fenegyerekekkel, keresztül-kasul gázoltam minden emberen, a Mimike
kedveért tûzbe-vízbe el mertem volna menni, de a szakácsnénak fölmondani, ahhoz
nem volt elég erõm.
Másnap pedig már péntek volt, s szombaton az új szakácsné
jön. Irgalom anyja! milyen keleti kérdés lesz abból, ha a két szakácsné
összejön, egyik a hajdani, másik a leendõ terrenumán. Ennek a konfliktusnak nem
szabad megesni.
Jó szerencsének vettem, hogy délután megérkezett a hintó.
Ilonka repesett örömében, olyan szép volt; fölhasználva jó hangulatát,
körülvettem hízelgéssel, nyájaskodással, kérve, hogy õ vállalja magára a
szakácsnét elküldeni.
Hallani sem akart
felõle, hanem még kinevetett.
- Ne okoskodjon Mimike, mert rettenetes dolgot fogok
elkövetni.
- No bizony! Félek is én magától.
- Majd meglássuk!
Behíttam az öreg Kaczót:
- Fogja kend a hintóba a két öreg szürkét elülrõl, a hátulsó
tengelyre kössön kend egy erõs istrángot és fogjon be hátulra két igás lovat!
- Igenis értem, kérem, alássan - mondja az öreg Kaczó nagy
szemeket meresztve. - De hát mi lesz aztán ebbõl?
- Az lesz, hogy a hintót széthúzzák a lovak. Úgy jár, mint a
lúd sarkantyúja: megszakad derékban; a szürkék elszaladnak a maguk felével
jobbra, az igások pedig elszaladnak a magukéval balra.
Ilonka most ijedt meg csak igazán. Most is elõttem áll az a
kétségbeesett tekintet, melyet rám vetett, midõn a hintó fölött elhangzott a
halálos szentencia.
Hangja egyszerre gyöngéd, olvadékony lett.
- Nézze csak! Van nekem egy jó tervem. Maga is megmenekül,
én is...
- De csak nagy lángész maga, Mimike! Látom már azokból az
okos szemekbõl, hogy...
- Magának nem is jutna eszébe semmi. Mit gondol, nem jó
lenne, ha én befogatnék és elmennék Mohorára, az anyámért, hogy jöjjön a
szakácsnénkat elcsapni. Most úgyis pompás szánút van...
- Nagyszerû gondolat! Több esze van magának Deák Ferencnél.
Mimike befogatott. Most azonban nagy veszekedés keletkezett,
hogy lesz-e a lovakon csengõ, vagy nem.
- No, én a magam csengõjét nem engedem koptatni. Nem én,
Mimike. Ha akar menni, menjen; de én a csengõmet nem adom.
Mimike megkötötte magát. Jól van, õ nem bánja - de inkább
még ma elvál tõlem, hanem azt már nem teszi, hogy õ csengõ nélkül menjen.
Végre is fölraktam a fiatal lovakra a csörgõket és
csengettyûket. Mimike elment, s egy napi fáradságos téli utazás után diadallal
tért vissza a mamájával, aki nyomban hozzálátott a statáriális eljáráshoz.
- Ostoba gyerekek! - kiáltá, amint a szánról egészen
megcsipkedve a hidegtõl kiszállott, s a bundák tengere alul kibontakozott. - Mi
lesz belõletek, ha még köhögni sem mertek. Hol az a szakácsné, hé! Hadd egyem
meg, de mindjárt. - Hej, Panna, Borcsa, híjjátok elõ azt a szörnyeteget, azt a
szakácsnét Hadd kössem talpára az útilaput, ha maga a hétfejû sárkány is...
Mi pedig félve bújtunk Mimikével a legutolsó szobába és
onnan hallgattuk szívdobogva, amint egy-egy hang megcsonkítva, elmosódva
fülünkhöz jött és találgattuk: vajon mi lesz most?
|