Igaz történet a nagy gyerekek számára, két kis gyerekrõl...
Kegyetlen volt az isten, olyan nagyot, olyan fájót ütött a
balkezével, mintha csak ember lenne.
Az az egy éj, rémlátomások éjszakája!
A halál kaszája jól dolgozott az éjjel: a szõregi sírok
beszélik.
Az elementumok királya - a víz diadalt ült; tépett gátak,
omlott házak mutatják.
Minek is virradt meg?
Hát nem jobb lett volna már, ha megmarad az az éjszaka
öröknek, ha az Öreg, aki teremtette a világot, összetöri a tenyerével most az
egészet? Úgyis az lesz egyszer a vége. Minek halasztotta továbbra, mikor már
úgyis benne volt? Legalább mi is átestünk volna rajta.
Nem. Fölül olyan maradt a világ, aminõ tegnap volt. Az ember
szintén csodálkozva nézte, amint a nap, az örök lámpa, fölgyúlt, hogy szokás
szerint végighúzódjék kelettõl nyugatig.
Semmi különöset nem talált rajtunk, olyan egyformán ment ott
a nagy ûrben s még mosolygott is. Apró kékes felhõk pajkoskodtak vele:
betakarták, kitakarták...
Hanem idelenn, idelenn...
Biz itt sok
mindenféle dolog történt. Poéta soha rímbe nem szedi azt a keservet, krónikák
soha ki nem merítik azt a veszedelmet.
Ha tenger lett
város, erdõ helyén, erdõ lett a tenger fölött - a búbánatból.
Erdõ lombjainak
zúgását, búgását elhordta a szellõ: a világ négy szögletébõl verõdött vissza
zokogásban.
De míg a lombok
zúgtak ki hallotta volna meg levelek hullását, neszét?
Pedig a
leveleknek is van történetük...
Öreg Botos Ferenc is annyit szenvedett, mint valamennyi
együtt.
Fájdalom volt ez, amit nem lehetett megosztani. Ördög, pokol
adta hozzá a kiosztási kulcsot: hetvenezer részre oszlott, s mégis mindenki
átérezte átszenvedte az egészet.
Az öreg Botos Ferenc is, pedig igazi vízi ember volt teljes
életében; halász, hajóács, úgy ösmerte a Tiszát, mint tulajdon tenyerét, még a
tengerrõl is csak fumigatíve beszélt, mert csak a Tiszát szerette...
S mégis az szomorította meg olyan nagyon...
Házát, mely csinosan volt berendezve, ledöntötte, fiát, ki
ott künn dolgozott a gáton, elsodorta, (rá egy hétre lelték meg hulláját a
makkos erdõnél), maga maradt két kis unokájával. Anyjuk, nagyanyjuk már évek
óta ott porlad a felsõvárosi temetõben. Isten nyugosztalja, ha ugyan
nyughatnak!
Úgy menekült meg, mint a kisujjam. Még a saját ünneplõjét is
ott hagyta a fogason, csak a gyerekek cókmókját kötötte össze egy nagy kendõbe.
Mikor végigment a csónakon a palánk városrészen, könnybe
lábadtak a szemei, amint a városházára tekintett, melynek csak a felsõ emelete
látszott ki a vízbõl.
- Kongassátok meg azt az öreg harangot odafönn abban a
toronyban. Édes szülõhelyem, utoljára látlak. Sose lesz itt város még fû se nõ
itten örök pocsolya lesz Húzzátok a búcsúztatómat.
A csónak a várnál kötött ki...
Tarka sátrak között ezernyi didergõ nép (mindnyája koldus)
tolongott a bástyán.
Némán mentek el egymás mellett, tegnap talán még ismerõsök,
rokonok, ma már csak állatok, akik sietnek a halál elõl meglopni az életöket.
Az öreg Ferenc lehajolt a csónakba, s legelõször a nagyobbik
unokáját, a tízéves Klárikát tette ki a partra, utána a hétéves Katit. Pici,
zöld kabátkák voltak rajtuk, fekete selyem kendõcskék a fejükön: - úgy néztek
ki aluluk, mint zöld leveleik között a kezdõdõ piros bimbók.
Mogorván nézett végig rajtuk az öreg, amint a parton voltak.
- No, de mármost hová? Hol fogtok aludni, mivel fogtok
takarózni? Hol vettetek ágyat számotokra, hol fõzetek meleget vacsorátokra?
A keserûség reszketõvé tette a vén Ferenc hangját. A
nagyobbik gyermek okos szemeit búsan vetette rá.
Észre sem vette! Azon gondolkozott: nem-e lenne jobb bevárni
az estét, aztán mikor lehunyják felhõk alatt szempilláikat a csillagok, a vár
túlsó bástyájáról hóna alá szedve a két unokát, beugrani az anyatiszába.
A szõke Tiszában mindig akad puha fekhely, vetett ágy
elfáradt ember s két ártatlan poronty számára...
A Klárika mintha kitalálta volna e sötét gondolatot, sírni
kezdett, a kis Katinak is nyomban széthúzódott a képecskéje...
- No, no, gyerekek - mondá sajnálkozva az öreg Ferenc. - Ne
sírj, kis bogárkám, se sírj kis lidérckém. Hiszen itt vagyok mellettetek és nem
hagylak el. A nagyapa mindig veletek lesz. Meg az isten is.
S azzal összevissza csókolta a bogárkát meg a lidérckét, s
egyszerre olyan erõs lett ezektõl a csókoktól, mint a mesebeli Erõs Jancsi«,
akirõl a Pista apa beszélt a gyerekeknek a télen.
Úgyszólván életkedve tért vissza, s a két gyerekkel átkelve
Új-Szegedre a hídon, Szõreg felé menekült.
- Elvégre is az én kötelességem. Isten rám mérte, hogy
oltalmazótok legyek, hát leszek is.
Így beszélt útközben, mintegy magát is biztatgatva.
- De hiszen te azt mondtad, édes öregapám - szólt a
lidércke, a kisebbik unoka -, hogy az istenke is velünk lesz.
- Velünk ám, édes fiam!
- Mutasd meg, kérlek, mert én nem látom.
Az öreg Ferenc valami vallásbeli fölvilágosításon törte a
fejét, amiben ugyancsak gyönge volt.
- Mert az istenke, tudod eh, mit hímezzem-hámozzam biz azt
én sem látom sehol.
Pedig igazán velük volt az istenke is.
Céltalanul mentek, kóboroltak faluról falura napokon át, de
mindenütt akadtak jó lelkek, akik házukba fogadták, megetették, megitatták,
gyöngéd nõi kéz kifonta, megfésülte Klárika bogár haját, s a Katica szõke
haját, puha párna melengette fáradt testüket az öregapa pedig eltartotta õket
mesékkel.
Hiszen õ már úgysem való egyébre, mint mesélni.
Vagy még arra sem: mert a legvígabb mese legközepén egyszer
csak sírva fakad, s akkor õ a legnagyobb gyerek hármuk közül.
Jól érezé õ ezt; s egész reménye abban összpontosult, midõn
fia halálát is meghallotta, hogy a két leánykát majd csak fölfogadja valaki,
fölnevelteti isten nevében, õ pedig a Tisza valamelyik más vidékére megy s
beáll a halászok közé. Öreg napjainak terhe úgyse nyúlhatik már valami nagyon
messzire.
Azonban hiába kopogtatott a segélyezési bizottságnál, hogy
nem jött-e valami ilyen elfogadható ajánlat, bizony vagy nem jött, vagy ha
jött, volt már rá jelentkezõ.
Végre valamelyik Csanád megyei faluban utolérte az öregek
kísérõ árnyéka, a betegség. Lázba esett, eszméletét is veszté, most már a
szegény kicsikék igazán egyedül voltak a legárvábbak a világon.
De talán éppen azért lépett hozzájuk még közelebb az isten.
A szolgabíró szemet vetett rájok s éppen azon törte a fejét, miképp segítsen
rajtuk, midõn a délutáni postával két levele érkezik. Mindkettõnek egyforma a
tartalma, jó emberek készek egy-egy szegedi kislánykát örökbe fogadni, az
egyiket egy kertész Gödöllõn, a másikat egy szûrszabómester Miskolcon.
Ez nagyon kapóra jött, még útiköltséget is küldtek, ez éppen
jó lesz a két kis árvának.
A szolgabíró elõkerestette az öreg Tóbiásné asszonyomat, a
község exbábáját, s megfogadta, hogy a két gyereket rendeltetése helyére
szállítsa, formaszerû nyugtatványt hozzon az átvételrõl. A jó Botos Ferenc,
szegény, alkalmasint nemsokára deszkát megy árulni Dunaföldvárra.
Tóbiás néni, hórihorgas, ragyás öregasszony, fölkereste a
két kicsikét, kik egy szalmazsákon feküdtek a beteg nagyapa mellett, s egymást
átölelve annak lélegzetét hallgatták.
- Ne aludj annyi sokat, édes nagyapám! Mesélj már inkább
valamit.
De a nagyapa nem hallja a csevegõ unokát, s hörgõ mellébõl
fájdalmas sóhajok fakadnak.
Tóbiás néni csakhamar behízelegte magát a gyerekeknél,
úgyhogy azok készek voltak vele utazni, eldorádói országokat festett a
képzeletüknek, ahova elviszi, s ahova majd a nagyapa is utánuk jõ nemsokára.
Másnap útra keltek, s úgy egy hét múlva került Tóbiásné
asszonyom ismét vissza, elmondva, hogy azt a két gyönyörû gyereket ugyancsak
emberré tette, kisasszony lesz abból mindkettõbõl; még gróf is elveheti, lehet
olyan idõ, s mint ahogy a historikus könyvekben olvashatni: egyszer csak évek
múlva üveges hintó fog megállni a Tóbiásné ütött, kopott viskója elõtt, s
fényes úriasszony száll ki abból, hogy a keblére boruljon, hogy magával vigye s
otthon selyem kanapéra ültesse, mézes pálinkában fürössze s tenyerébõl édes
mézzel etesse...
Biz ez mind bekövetkezhetik még!
Nap nap után múlt, hetekké fûzõdött a lepergett idõ, de az
árvizes városból még rossz hírek jöttek. Békák kuruttyolnak a városháza elõtt.
Botos Ferenc uram azonban lassan magához jött. Az öreg halász
mielõtt megadná magát a halálnak, még elõbb megbirkózik vele. Botos Ferenc uram
mennykõ fickó. Még most õ gyõzött.
A kormány ezalatt úgy ahogy fölkarolta a menekültek ügyét,
segélyezési bizottságok alakultak, s az öreg Ferenc is részesült a segélyezésben.
Pénzzel élelmezték, õ mindennap megtakarította a felét, úgyhogy nehány hét
alatt, midõn egészsége is helyreállott, némi kicsiny összeggel rendelkezett.
Most megvalósíthatni hitte tervét: újra fölcsap valahová
halásznak. Könnyûnek érezte magát, mint a madár: Se kicsi, se nagy - mondogatta
-, olyan vagyok, mint legény koromban.
Nyakába akasztotta ismét a vándortarisznyát, megköszönte a
szolgabírónak a szívességét, amiért elhelyezte a gyerekeket, õ, törõdött vén
ember, bizony nem bírta volna eltartani, azután elbúcsúzott az öreg
Tóbiásnétól.
A jószívû asszony volt az ápolója, s õ vitte el a gyerekeket
új otthonukba.
Mikor elvált tõle, úgy érezte, hogy a világtól vált el.
Eddig ez az egy teremtés volt, aki tudott neki a bogárká-ról meg a lidércké-rõl
beszélni. Most már sohasem hallani felõlük soha semmit.
Szíve elfacsarodott, s két könny gördült ki szemébõl, s
amint a D. felé vezetõ útnak irányozná léptét, egyszerre megállott,
önkéntelenül a földbe gyökeredzett lába. Nem tudott tovább menni.
Megfordult, s mint aki hirtelen valami nagyra határozta
magát, sietõ léptekkel ügetett az indóház felé és Miskolcra kért jegyet.
- Nem, nem! Nem akarok addig meghalni, míg még egyszer nem
látom a kicsinyeimet.
Egy este ért Miskolcra. Késõ lehetett. A lámpák már nagyon
fáradtan pislogtak az utcákon. Egy, az utcán ácsorgó embertõl kérdezte meg,
hogy hol lakik Gergelyi, a szûrszabó.
- Nem tudom, lelköm - mond a kérdett -, idegön vagyok itt!
- Az ám nagyon szögediesen beszél kend.
- Szögedi vagyok. Árvizes ember vagyok.
- No, hát akkor földiek volnánk, mert én sem lennék egyéb
la.
- Mi járatban van itt kend?
- Egy unokagyereköm van: ide vette örökbe valami Gergelyi,
hát azt a kislányt jöttem megnézni.
Megállapodtak, hogy ennélfogva oda mennek éji szállást
kérni, miután erre úgyis szüksége van mind a kettõnek, mert Göréb sógor meg
abban a járatban van, hogy munkát keres ezen a tájon, de bizony istenverte
görbe ország ez, itt ugyan meg nem keresi szegény ember a kenyerét.
Alacsony, L formájú ház volt a Gergelyié, bezörgettek, hogy
úgy lépjenek be, mint a mesékben szokás, szeretett gyermekét meglesi az anya az
ablakon keresztül, mit csinál, hogy az ne is tudja, miszerint közelében van,
hogy az ne is sejtse.
Valami szolgálóféle nyitotta ki az ajtót.
- Kicsodák maguk, jó emberek, és mit akarnak?
- Szögediek vagyunk, édes húgom - szólt Ferenc bácsi -, éji
szállást kérnénk ennél a böcsületes úri háznál.
- No, azt nem tudom, ha kapnának-e, ha nemzetes asszony föl
lenne. Szerencsére azonban alszik a nemzetes asszony, hát feküdjenek le kentek
itt az eperfa alatt. Tüstént hozok ki valami vackot. De reggel, mire fölébred a
gazda meg az asszony, itt ne legyenek ám kigyelmetek.
- Köszönöm, édes húgom. Kicsoda fekszik ott azon a kemény
padon?
- A bizony a Katica. Egy szegény poronty. Itt van a háznál.
Nagyot dobbant a szíve az öreg Botosnak, de azért mégsem
árulta el magát, hidegen lépett a gyermek kényelmetlen fekhelyéhez: a holdvilág
éppen oda sütött a »lidércké«-re s megvilágította szép vonású arcát. Oh, milyen
sápadt volt az most.
Szegény Lidércke! Ugyanaz a ruha volt rajta, amivel idejött,
csakhogy rongyos, piszkos: vedlett gyapjas kendõje szolgált takarójául...
- Szép kislány! - mondá az öreg közömbösen, csak a hangja
reszketett, de azt a szolgáló nem vehette észre.
- Hát ha még nem szenvedne annyit! Higgye meg, öreg bátyó,
annyit kiáll ez a kis teremtés, mint egy ló: ütik, verik, s az asszony, ha
idegenek vannak itt, még dicsekedni mer vele, hogy jótékonyságot gyakorol. Mert
hiú ám a nemzetes asszonyunk.
- Elviszem - kiáltja vadul az öreg. - Rögtön elviszem.
- Kit? A nemzetes asszonyt?
- Ej, dehogy! A gyermeket. Katicám, Lidérckém! Kelj föl,
kelj föl, itt a nagyapa!
A gyermek fölriadt, az ismerõs hang szívébe nyilallott, s
nyakába ugrott Ferenc bácsinak. A jó öregnek megeredtek a könyûi zápormódra,
ölelte, csókolta kicsi unokáját.
- Rosszul bánnak veled, kis aranyos; ütnek, vernek. Nem
hagylak itt dehogy hagylak, szívvéremen ha táplállak, mégis magammal viszlek.
Göréb sógor közbeszólt:
- Aszondom én, sógor, hogy hallja kend, sógor, jól gondolja
meg kend azt a dolgot, sógor, mert nem tréfadolog ám a szegény árvizes ember
nyakán az olyan kölönc, mint egy gyerek Aszondom én, sógor.
De mondhatott volna Göréb sógor akármit, azért a vén Botos
mégis csak magával vitte s harmadnapra délben, mikor éppen harangoztak, már
hárman értek Gödöllõ híres községébe, mert az öreg Ferenc olthatatlan vágyat
érzett a másik unokáját is meglátogatni, és Göréb sógor pedig már olyan szögedi
ember volt, aki a cimboráját el nem hagyja.
Bizony nehéz volt fölkeresni a kis Klárikát. Gödöllõn
nemigen ismerik egymást az emberek. Azt a nevet, melyet Tóbiásné mondott,
elõtte sohasem hallották ott, a kisleánynak sem híre, sem hamva e sok tarka nép
közt.
Szegény Ferenc bácsi egészen kétségbe van esve, három nap
keresett, tudakozódott fûtõl-fától, kártyát hányatott cigányasszonyokkal, de
csak semmi nesze a Klárikának.
Hát bizony már majdnem le kellett mondani reményérõl, midõn
egyszerre amint egy gyalogúton szomorúan ballag, megzendül egy szép úri kastély
kertjébõl az ismerõs dal:
A szögedi kertek alatt
Két aranyos virág fakadt
Megösmerte Ferenc bácsi a nóta szerzõjét, és nagyot
sóhajtott: az õ lánya volt az, de fölismerte az ezüstcsengettyû hangot is, és
nagyon megörült, az õ unokája az.
Mármost csak az volt a kérdés, hogy jusson be a gyönyörû
kertbe, mely kívülrõl legalább is látszott olyannak, mint a paradicsomkert.
Nosza elindult a kaput keresni, dacára, hogy Göréb sógor váltig bizonyította,
hogy az ilyen úri kertnek nincs kapuja, mert abba fölülrõl járnak a nagy urak,
nem oldalvást, - mint ahogy a szegényember.
Meg is találta a kaput a kastély mellett, de biz ott silbak
állt, s hallani sem akart a bebocsáttatásról; azonban olyan keservesen, olyan
érzékenyen kérte a vén ember, hogy meghallotta azt egy ott sétálgató gömbölyû
hasú papféle ember, s megparancsolta a katonának, hogy engedje be a
szegényembereket az udvarra; majd meglátja, hogy mit akarnak.
Ott aztán elõadá a maga kérelmét az öreg, hogy egy kis
unokája van itt, valamivel nagyobb ennél, akit itt lát a tisztelendõ úr, hiába
kereste, zeget-zugot fölkutatott érte mindenütt, míg végre az imént hallott
énekelni abból a szép kertbõl: ott van, ott kell lennie. Azt az unokáját akarná
meglátni.
- Hogy hívják? - kérdé a pap.
- Botos Klári.
- Ah, a kis Klára. A kertész fogadott szögedi lánykája.
Tudom már, jó ember, ösmerem a kis Klárit. De tudom, maga nem mehet be a
kertbe, azt sem tudom, õ kijöhet-e? Várjon itt egy kicsit.
A nyájas pap - áldja meg az isten érte - sarkon fordult s
eltûnt a kert fái között, míg a két szögedi ember és a kis Katica ott maradtak
az udvaron általános kiváncsiság tárgyainak kitéve.
Csakhamar szóba is eredt velük valami úrféle, s mikor
elmondották, mi a kívánságok, így szólt az öreghez:
- No, majd meg lesz lepve, a kis Klárikának milyen jó dolga
van. Asszonyunk kedvence. Néha egy félóráig is elbeszél vele. Selyemruhában
jár, öltöztetik, dédelgetik. Igazi kis grófkisasszony.
- Istenem, istenem! - motyogja az öreg, s arca nem derül
föl, hanem komorodik - egészen elkényeztetik, elmaznítják. Mi lesz belõle?
Azután Göréb sógorhoz fordul, és félénken mondja:
- Nem hagyom itt. Hazaviszem. Dehogy hagyom itt, ahol
elrontják. A világért sem, Göréb sógor. Gubó legyek, ha itt hagyom, ahol
elkényeztetik.
Így biztatja magát a nagyapa, erõszakkal csoportosítva az
indokokat.
De nincs ideje. Ott terem az a jószívû pap.
- Jöjjön kend hirtelen. Szabad lesz az unokáját látni.
Ferenc bácsi karon fogva a kis Katit, nyomban követé a
jóembert, mígnem egy tisztáson egy csoportozathoz ért, egy szép úriasszony ült
ott egy padon, mellette egy katonaember és nehány úr. Elõttük a bársonyos füvön
két kislány ugrándozott.
- Nini, a Klárikánk - döfte meg Botos uram könyökét Katica.
- Ne mondd, no ne beszélj, hé! De biz istók az! Akármi
legyek, ha nem igaz. Klári te, hallod-e! Klári lelkem, itt vagyok ám...
A két szép úrilányka közül elsikoltotta magát örömében az
egyik, kiejtette kezébõl a labdát, s lélekszakadtából futott a szegény
parasztember felé, nyakába csimpeszkedett és megölelte, sokszor megcsókolta.
A másik kislány megállt tõlük vagy tíz lépésnyire, - s némán
csodálkozva nézte kedves kék szemeivel ezt a jelenetet.
Azok az urak is odaát abbahagyták a beszélgetést és csak
õrájuk figyeltek.
A kis lidércke pedig ezalatt ott ült mezitláb egy szép
virágpad mellett és rámosolygott arra az élõ idegen úri kisasszonyra, az pedig
visszamosolygott reá. Mindig közelebb-közelebb jöttek egymáshoz, úgyhogy mire
Klárika nagyapja ölébõl kifejtõzött, hogy húgához siessen, a három gyermek már
egészen együtt volt.
E pillanatban kivált az úri sorból az úri asszonyság és
odajött a gyerekekhez.
- Kend az apja ennek a gyermeknek? - kérdi jóságos hangon az
öreg paraszttól.
- Nem bíz én, nemzetes asszonyom; mert csak a nagyapja
vagyok.
- Meglátogatni jött ugye a mi Klárinkat. Hát abból bizony
derék leány lesz, én is bizonyíthatom, jól viseli magát.
- Meglátogatni jöttem, de meggondoltam magam, nem hagyom itt
többé; magammal viszem.
- Miért viszi el?
- Hát csak azért, kérem alássan, nemzetes asszonyom, mert
ezt a másikat is viszem. Ez is örökbe volt; de bizony ezt is visszahoztam, mert
hát...
- Beszéljen nyíltan, jó ember.
- Rosszul bántak vele.
Az asszonyság megütõdve nézett a parasztra.
- Nos, és talán ezzel is rosszul bánnak?
- Nem, ezt nem azért viszem el, hanem mert mert...
- Csak bátran, bátran.
- Mert nagyon jól bánnak vele.
A nemzetes asszony mosolygott.
Oh ilyenek a nagyapák! - mondá mintegy magában.
- Nagyon elkényeztetik - ötölt-hatolt az öreg. - Nem tudom,
maga-e az a nemzetes asszony, aki Klárikát magához vette, csókolom érte kezét,
lábát, áldja meg az isten jártában-keltében, aminthogy meg is fogja áldani
mindkét kezével, nemzetes asszonyomat, de már csak hazaviszem a gyereket mert
nagyon-nagyon megszégyelném, ha úri kisasszony lenne belõle.
A nemzetes asszony erre még jobban elmosolyodott, azután így
szólt:
- Jól van, hát vigye haza; de várja meg legalább a kapunál,
míg a ruhácskáit összeszedik. Isten áldja meg kiegyelmedet.
*
Egy negyedóra múlva fényes ruhájú hajdú hozott le egy kis
csomagot.
Ezt küldi õfölsége a királyné.
Erre hüledezék aztán igazán nagyokat Botos Ferenc uram, hát
még mikor a csomagot kibontva, Klárika ruhái közt ötven fényes aranyat talált.
Bizony csak derék egy asszony a nemzetes királyné asszony.
*
Most már visszatérhet Szögedre. Aminthogy vissza is tért
nyomban. S még az õsszel összetákolta azt a kis házat, mely egyetlen szerény
ablakával ott pislog most ritkaságképpen a romok között.
A bogárka meg a lidércke egészségesek, az iskolába járnak s
esténkint, mikor az a munkáról visszatér, a nagyapa meséit hallgatják, meg a
Tóbiás néniét, akit az öreg idehozott gondviselésnek az új házba.
Most legközelebb igen kíváncsiak a kicsinyek: a nagyapa
olyan halat ígért nekik hozni, amelyiknek annyi szeme lesz, mint ahány nap
ebben az esztendõben.
S ígéretét be is váltja.
|