|
Írta: János
Már nem tûrhetem tovább, közétek ütök, gyerekek! Elkiáltom
magam a színi kritikátokkal szemben, hogy kontra! s elõadom a magam nézetét is,
s az lesz az igazi.
Mert könnyû ám Kákay Aranyosnak otthon a fûtött szobában
írkálni-firkálni, szegény színészek életét keseríteni, epét keverni az
újságkotyvasztásba, de próbálná csak õ maga elénekelni Henry szerepét a
Kornevilli harangok-ban, mekkora nagy gikszer lenne belõle.
Azért hát csilaj, kritika! Most én beszélek.
Valaki egyszer kiszámította, hogy Magyarországon annyi bor
teröm, hogy mindön elevön embör számára naponként négy litör jut.
Mármost miután én csak egy litört iszom meg naponkint, -
szeretném tudni, ki issza meg naponként elõlem azt a három literemet?
Ezt az alávaló gazembert kutatom, puhatolom indétig, de nem
bírok a nyomára akadni.
Ez oszt a
hatalmas torok.
Ilyen
kellene nekünk az operettekbe. Mert hej, fiúk, aszondom én, hogy a legszebb
hang mégis a borízû hang. Nincs annak mása a világon.
Mikor az
megereszkedik s csurog ki belõle a gyöngynóta, hogy aszongya...
A rókusi kántor tilinkóz,
Tilinkóz.
csak úgy
repedezik a lajbim bélése, amint a szívöm dobogása dagasztja.
Mit nekem Patti,
Blaháné, akinek olyan vékony a hangja, hogy a karzaton a szabólegények
fogdossák s nyomban tűbe húzva kacabájokat stikkelnek vele a Katáknak!
Többet ér ezeknél
a mi kis »Ninis«-kénk. Aszongya a kritika: se nem játszik jól, sem énekel jól. Hátrább
az agarakkal, hé, mert a tempót kell tudni, mielőtt a kritikai tudományba
belekontárkodnátok.
Hugo Viktor
váltig aszongya, hogy a kiterjesztett karok s a néma ajk is imádság, s jól
meghallja azt az Úr.
Ha hát az írók
atyamestere is ilyet mond, mit nyávogtok ti összevissza akár a Szegedi
Napló-ban, akár a Hiradó-ban?
Aki úr, az a pokolban is úr, s az meghallja a Niniske
énekét, még ha a szája becsukva csendes is.
Szegény Niniske!
Igen, összeesküvés ez ellene. Fekete irigység. Mert ami
szent, szent, hogy még Prielle Cornélia sem öltözik olyan ízlésesen, mint ahogy
ez a »Ninis«-ben, amikor levetkõzik. Hej, ha volnék fürdetõje.
Aszongyátok, egyetlen nõi tagban sincs drámai erõ. Már hogy
is vóna erõ bennök, mikor mind olyan nyápic hölgyecskék; a Tóth Ilka gyönge
nádszál, akár a rozmaring, a Somogyiné akár a lehelet, Ferencziné akár az
árnyék, de mán, hogy Rónaszékinében nem volna drámai erõ, a mán abszurdum, mert
az olyan erõs, hogy még én magam is félnék bele kikötni.
Ámbár soha nagyobb drámai erõt nem tapasztaltam még az
életben, mint a múltkor, amint egy kackiás Kata-menyecske a Prófétába jött, ott
iddogáló uráért, s amint a becsületes szolid férfiú kijelentette, hogy õ még
nem megy haza, olyat lökött rajta, hogy az szélmalomként gurult ki az ajtón.
Ebben a jelenetben aztán volt erõ is, drámaiság is.
Bizony csak figura a világon minden. S mostanság, mikor
valamennyi asszony jó komédiásné, aki csak van, biz istók nagy érdem, hogy
legalább azok nem értenek a komédiázáshoz, akik a színpadon forognak.
A színpadra menekült az erkölcs.
S én megyek az erkölcs után.
Ott is vagyok mindig a nézõtéren, azért is tanultam ki
minden csínyját-bínját a mûvészetnek. Beszélhet nekem a kritika - akár
ítéletnapig. Csak a vérem forr föl, mikor látom, hogy mennyire vak és igazságtalan.
El is küldtem annak az újságkotyvasztónak a jó fehér
gukkeremet a tízedik páholyba. Hadd legyen úr, lássák vele; s hadd legyen okos
ember, lásson vele.
De bizony nem fogott rajta!
Jó fehér gukkerem, kedves kis költõi jószágom, amely annyi
szépet mutattál már ennek a hamis két szememnek, bizony olyan vagy te, mint a
mesebeli bûvös acéllap, melyen csak maga az aranyhajú királyfi látott
keresztül; a többi embernek sötét éjszakát mutatgatsz...
Mikor már vagy négy napig használta gukkeremet, kérdezém egyszer
nyájas barátsággal:
- No, lácc-e rajta valamit? Mert van egy csillag, öcsém egy
fényes csillag azon a színpadon, amit még eddig se te föl nem födöztél, sem a
Hiradó.
- Hát melyik?
- Ott abban a tulipiros szoknyában. Az a játék, az a
játék...
- Miféle játék? - kérdé az én újságíró cimborám egész
hidegen.
- Oh, te szerencsétlen! Hát az a gyönyörû szemjáték.
- Ahá Nagy Julcsáé.
- A bizon, ecsém. Az a mûvésznõ. Az a csillag, nem is egy,
ha kettõ; a két szemepárja.
De bizony nem hallgatott rám, s az újságban még most sem
találom semmi nyomát, hanem Makót, Bodrogit, Somogyit szekírozza, márpedig
férfinépre kár az atramentumot vesztegetni, nekem ugyan nem köll legalább
elevenen egyik sem. Én a férfi színészt csak halva szeretem, azt is csak úgy,
ha csinos özvegyasszonyka maradt utána.
Haj, haj! De csak ritka az okos ember, aki a mûvészet
mivoltját kistudírozná.
Mert csak egy kisség kell gondolkozni, s rögvest benne
vagyunk az igazság reguláinak a pitvarában.
Mi a fundamentuma az embernek?
A láb.
Nos, tehát mi a jó színésznõ fundamentuma? Ugye a láb.
S mi a lábnak a fundamentuma?
Bizonyosan a láb folytatása.
S most már oda lyukadtam ki, ahova akartam. Ez az egészséges
rendszer: innen kell kiindulni.
A láb folytatása a taps forrása.
Két jó darab van a literatúrában, a Szép Diego és a Falu
rossza. A többi csak Koty. Kivévén ami operett.
Mert csak szép produkció az, mikor Serpolette imígy
kokettíroz velünk: Tekints ide, tekints oda.
Szinte kedvem volna visszakiáltani neki:
Jer kicsikém
Velem falun
Egy fordulóra,
Egy pásztoróra
Nem a világ!
Meg is mondtam Aradinak tegnap, hogy ne ízetlenkedjék itt az
idén holmi erkölcstelen tragédiákkal és drámákkal, hol vér folyik s hõsöket
gyilkolnak meg. Mire való volt az a Két árva is? Azt nyerte vele, hogy Tisza
Lajos a titkárával magára vette a címet s sértõdve ment haza a páholyból.
- Hát mit adassak? - kérdé.
- Csinálj már egy kis örömet annak a Laci meg Kálmán
gyerekeknek is...
- Mit tegyek? A »Favart«-ét adassam?
- Becsüllek Hanem tudod, hogy egészen teljes legyen a
rekonstrukció legjobb lenne...
- Mi?
- Egy kis balett.
Mert hát hiába, mindennek a láb a fundamentuma.
|