- Tegyél még egy hasábot a kályhába, Borcsa, aztán
gyújtsátok meg a lámpát. Hadd lássam a gyereket.
Szép fehér idõ van odakünn. Hogy izzadnak az ablakok! A
kicsinyek összebújnak a kályha mellett: a rostélyon kiömlõ lángfény beönti
arcukat, úgy néznek ki, mint valami rézbõrû indiánusgyerekek.
A külsõ ablaktáblára szemlátomást rajzolódnak a jégvirágok.
Az öreg piktor, a természet, sohasem fogy ki új meg új alakzatokból. Mire
valók? Közeledõ divat elõõrsei. Jégvirágok, jégszívek fölé.
Igazi meleg még csak itt van a gyerekek közt. S e szívek is
amint jönnek-mennek az évek, ki fognak hûlni, mint a föld. Minden hideg lesz,
minden fagyos lesz, s még a halál is lejárja magát, mert majd egyszer ahova
megy, mindenütt csak kihûlt testeket fog találni.
Itt még szeretnek, hisznek. Szeretni, hinni egy. Itt még
nagy este a Szilveszter-este, az utolsó nap az esztendõbõl. Itt még nem gondolkoztak
arról, hogy ember mérte meg az idõt, s ahova a cirkalom hegye véletlenül ért,
odajutott az utolsó óra az évbõl. Itt még nem tudják, hogy az idõ
megmérhetetlen, örök, nem változik ez a kalandárium kedveért, s itt felejti
Montedegói Albertet is, amint küllõim kimért szabatossággal fordul.
Felhõk fölött, hol a nagy égitestek, plánéták, hallgatagon
virrasztanak, vagy õrülten futkosnak a mérhetetlen ûrben, úttalan utakon, ott
semmit sem tudnak arról, hogy az emberek idelenn keresztelõt tartanak az Idõnek
s külön néven jegyzik föl évkönyveikbe.
Parányok, akik az óriást apró részekre akarják szétszabni. Csak hadd higgyék, hogy tudják.
Kong odakünn az
öreg harang. Vecsernye lesz, a tisztelendõ úr föl fogja olvasni hányan
születtek, hányan haltak meg az idén. Rögök a föld sarából, amik ismét sárrá
válnak. Meddõ foglalkozás, összeszámítani: a sár lett-e több, vagy a rög.
Nem, nem mozdulok
ki a gyermekszobából. Olyan jó itt, olyan üde itt a levegõ. Igazítsd meg,
Borcsa, a nagy órát a harangszóhoz, hadd tudjuk pontosan a percet, - amint az
újév ideteszi a lábát.
- Ülj ide, Miklóskám, a térdemre, te meg, Pannácska, ülj föl
a pamlagra, de meg ne mozdulj, ne rendetlenkedj, mert már ilyenkor újév táján,
mikor már nincs messze a haragos Mikulás látogatása, nagyon vigyázza az olyan
kislánykák magaviseletét, s úgy fölkap, úgy elvisz valami kenderáztatóba, hogy
még talán Keméndy néni sem talál rád, de sohasem.
- Most pedig hallgassatok, beszélek nektek valamit az
újesztendõrõl, mert ma van a Szilveszter estéje.
- Mondd meg, bácsi, kicsoda az a Szilveszter? Az is valami
bácsi?
- Hát az olyan bácsi, aki nagy patkós csizmában jár, évrõl
évre megjön, s mindent elvesz, mindent elvisz.
- Ez vitte el az édesmamánkat is? Oh, a csúf bácsi! Mért nem
csukja be Borcsa az ajtókat.
- Nem ez az esztendõ vitte el a mamácskát, Pannácska; hanem
ennek az apja. - Az vitte el -, virágos sírba tette...
- Hej, ha én azzal valaha találkoznám - mondja a kis Miklós
öklét összeszorítva.
- Az esztendõkkel sohasem lehet többé találkozni.
- A bácsi sem tudja, hova bújnak el?
- De bizony tudom. Az óperenciákon túl van egy nagy fekete
óriás, az egy rettenetes nagy pipából szí, abba a pipába belevágnak mindent, s
ott füstté válik minden. Ennek az óriásnak Idõ a neve.
- De hát az új esztendõk mibõl támadnak?
- Hát abból a füstbõl lesznek új évek, új dolgok olyan
alakban, annyi változásban, amint azt a csibukozó óriás fantáziája magával
hozza.
- Idõ! De nagy úr lehet az, bácsi! De fényes lehet a ruhája!
Be szeretném megösmerni.
- Az a legnehezebb tudomány! Mert minduntalan változtatja a
ruháját, s arca is változik: majd tündöklõ piros, majd halvány sápadt, ma
véres, holnap viruló, egyszer ráncos, máskor sima. Hanem ha majd megnõsz, kis
öcsém, a szívverését vigyázd meg az Idõnek: arról rá fogsz ösmerni, bármilyen álarc
takarja.
- De ha az idõ olyan kegyetlen, mondja meg azt Kákay Aranyos
bácsi, hogy van hát mégis szíve?
- Az idõ nem kegyetlen, csak igazságos. Mielõtt
megsemmisítené az embereket, az éveket s mindazt, ami van, elõbb kiszolgáltatja
az emberiség ítéletének, s amit az ítél, azon nem ront. A hibákat helyrehozza;
ront, tör, de a romokból újra épít. Hallgassatok meg, majd elmondom nektek
körülményesen, hogyan van az. Van nekem egy kis tükröm, az nekem megmutat
mindent, meg egy kis kürtöm, ha én azt a fülemhez teszem, meghallok mindent,
még a madarak beszédjét is.
- Kitõl kaptad? Talán a Jézuska hozta?
- Nem biz az, hanem egy szép nénitõl örököltem, akit
Fantáziának neveznek. Hanem hát legyetek türelemmel egy kicsit. Bemegyek a
másik szobába, benézek a tükrömbe, s fülemhez igazítom a kürtöt. Addig Borcsa
megcsinálhatja a teát.
Csörögnek a csészék és kanták, meggyúl a szeszlél és
köpcesedõ kékes láng nyújtogatja éles nyelvecskéit mindig följebb. Majd mint
tavaszi szél zümmögni, morogni kezd, míg bent a kályhában tüzes kis csillagok
kezdenek sziporkázni.
- Hát ugyan látott-e, hallott-e valamit a bácsi?
- Mindent meghallottam, mindent láttam s éppen - a
legszerencsésebb pillanatban rátok nézve.
- Ugyan? Igazán?
- No, de most csend. A fekete óriás éppen az imént ott ült
egy felhõ tetején, amit maga pipázott maga alá (vagy hogy még most is ott ül) s
audienciát adott.
Egy öreg ember közeledett hozzá sántítva, erõtlenül, három
aranyládát cipelt a hóna alatt. Ruhája kopott fehér volt, arca ráncos, bajusza
jégcsap, szakálla csupa zúzmara. Reszketve járult az óriás elé s lábainál
összerogyott.
- Megjöttem, uram - nyögte halkan. - Elvégeztem
pályafutásomat, itt vagyok, hogy megsemmisüljek.
- Ki vagy? Alig lihegsz!
- Én az 1879-iki év vagyok, uram!
- Ah, te vagy az! Akkor még négy órád van hátra. Számolj be.
Az öregember ekkor az óriás elé helyezte a három aranyládát
és kinyitván azokat így szólt: Itt a tavaszi ruha, emebben a nyári hímes
selyemöltönyöm, a harmadikban õszi mentém.
Az óriás átvette a ládákat s intett neki, hogy vetkõzzék le.
Egy pillanat alatt meztelenül állott ott az öregember, míg
lélegzete és szívverése egyre halkabb lett.
- Most pedig add be jelentésedet - monda mennydörgõ hangon
az óriás, úgyhogy reszketni, hajladozni kezdtek a felhõk, mint erdõk zúgásában
a pókhálók a gallyakon.
Az öreg elszámolta tetteit híven, igazán. Értelmesen
kiáltotta el egyenkint, olyan sorban, amint történtek.
Egyszerre azonban halkabb lett hangja, s félénken suttogá:
- Elöntettem Szegedet. Hirtelen fölvettem tavaszi ruhámat, s
megdagasztottam a folyamokat.
Az óriás szemei haragban égtek, s vadul kiáltá:
- Légy átkozott! Be fognak jegyezni a fekete könyvbe. S
elirtózik századokon át, - aki csak nevedet fogja említeni.
- Bocsáss meg, uram! A népeknek példa kellett. S Szegedet
lesújtva fölemeltem. Tavasszal belopóztam legszebb kertedbe, s a legszebb
virágok magvát vittem magammal, s elültettem az emberi szívekbe: a részvétet
Szeged iránt. E részvét gyümölcseit utódaim meg fogják érni csakhamar, s
büszkélkedni fognak véle elõtted.
- Tévedsz - kiálta az óriás -, amit egyitek elront, százan
sem bírják helyreállítani. Mert sebesen suhantok el az emberiség fölött, s az
nem elég leleményes, hogy ruhátokba kapaszkodva, kikutassa zsebeiteket, s
elvegye maga számára mindazt, amit én odarejtettem.
- Hát egyebet, hát rólunk nem beszélt az óriás bácsi?
- De bizony megkérdezte, hogy a kis Pannika, meg a Miklóska
mit csinál. Az öregember azt felelte, hogy jók vagytok, s hogy megérdemlitek a
kíméletet a jövõ Év-tõl is.
- Hát a mamácskát nem említette?
- Az késõbb történt. Egy szép fiatalember lépett elõ. Az
1880-ik év. Magára vette az öreg ruháit. Öltözködés közben meghagyta neki az
óriás, hogy a mamának egy külön kis ablakocskát kell fúrni az égben egy
csillagon keresztül, ahonnan mindig rátok nézzen.
- Ah! Oh! Mi egyebet még?
- Meg, hogy egy ajtót is csináljanak neki, ahonnan minden
éjjel lejöhessen hozzátok, amikor alszotok No, már erre a szóra aztán úgy
megörültem, hogy kiesett kezembõl a kis tükör, meg a kis kürt, s se nem láttam,
sem nem hallottam semmit többé.
A kályhában már csak elhalóban pislog a parázs, mint egy-egy
megvillanó kígyószem, amint a léghuzam lefújja róla helyenkint - a pernyet. A
kis Miklóska lemászik térdemrõl s odabúvik a húga mögé. S míg én bodor füstök
között elmerengve lesem az érdekes éjfélt, azalatt a kicsi szõke fejekben nagy
összeesküvés fogamzik az égi hatalmak ellen; súgnak-búgnak együtt.
Ma jön el hát elõször a mamácska. A Pannika elalszik, hogy
eljöjjön, de Miklóska lopva virrasztani fog és tettetni az alvást. Ha aztán jön,
s az ágy szélére ül, hirtelen kisuhan az ágyból s becsukja az ajtót belülrõl és
sohase ereszti vissza többé.
|