|
Vasárnap a Nótás Katát ismételték.
János ezt írja az elõadásról:
Ecsém! Mégis csak jó nekünk, kritikusoknak. Tudván, mennyire
szeretem a Katákat, Gyõry Vilmos megírta számomra a „Nótás Katát”.
Most, hogy im a te legújabb szerelmed a Marcsa lett, neked
is megírta Almásy Tihamér a „Borzáék Marcsája” címû darabot.
A te „Marcsádat” még nem láttam, hanem az én „Katám”
helyrevaló hajadon leányzó.
Szép is volt, jó is volt, gömbölyû is volt, csak az énekibe
van valami hiányatosság. De az nem annyira a darab hibája, mint inkább a
Rónaszékinéé.
Ámbátor a mondó vagyok, hogy ha asszonyról vagyon szó, akkor
nincsen szó éneklõ madarakról. Akármilyen is a hangja, csak a csókja legyen
édes és forró.
Azt mondta múltkor egy honatya a fülem hallatára, hogy:
„Ennek a Mariettának olyan puszilni való különös kedves
kiejtései vannak.”
Van az, ecsém, a Katámnak is, csakhogy ki nem ejtés
alakjában. Mikor a seprûvel megnáspágolta Boszorkány Erzsókot, Bodroginét,
akkor volt a legbájosabb, s éppen azért volt az, hogy ki nem ejtette kezébõl a
seprût, hanem házaséletre emlékeztetõ szívóssággal forgatta e családi
szerszámot módos kezeiben.
Makó dicséretes humorral játszott. S õt csakis Bodroginé
múlta fölül, ki oly tökéletes boszorkány volt, hogy a Gellért-hegyen sincs
mása.
De hogy a szavunkat ne feledjük, a boszorkányról jut eszembe
az a kecsegtetõ reménység, hogy mikor Rónaszékit a „Kis Faust”-ban elvitte a
kecske a pokolba, szentül hittem, hogy vissza sem tér többé.
Megkerült, s használt neki a mûutazás; túlzás nélkül játszik
azóta. Ma is rendes levélhordó volt.
Két kéményseprõ is volt a darabban. Akiknek azonban nem volt
ott semmi dolguk.
Pedig lehetne: kisöpörhetnék a primadonnáink torkát.
|