A LEGSZEBB

1880

Nem a Bartók darabjáról van szó, mely ezt a címet viseli, hanem a vidéki városok apró uralkodónõirõl, kiket udvaruk és a közvélemény ruház föl ezzel a titulussal.

Hajdan minden vármegyének volt egy »asszony vicispánja«. Egy tisztességes komoly arcú matróna, ki tekintélyével imponált az egész vidéknek, kinek vasvesszõje és etikettkorbácsa alatt nyögött az egész vidék, kinek tudtával köttetett és szakíttatott meg minden földi házasság - ma azonban lejárt már az auktoritások kora - az öregasszony csak öregasszony, s uralkodnak a fiatalok.

A szépség trónja biztos alapon nyugszik: nénémasszonyék semmiféle praktikája nem elegendõ rá, hogy az Ilonkát - nevezzük véletlenül így a legszebbet - letaszítsa onnan: mindenki maga szemével lát és a maga fejével gondolkozik.

A legszebb leány (vagy ha asszony, asszony) háborítlanul élvezi azt a befolyást, amit a szépség nyújt. Az pedig nem megvetendõ befolyás.

Ha a sajtót nevezik a »hatodik nagyhatalomnak«, én a magam részérõl szívesen engedem át a mellette való hetedik helyet a szépségnek.

Elmondtam már egyszer valahol, hogy véleményem szerint még a keresztény vallást is csak az tartotta fönn ilyen soká, hogy egy szép szõke asszony: a Mária bús arca van beleszõve a szent dogmákba. Enélkül már régen kikeresztelkedtünk volna töröknek. Ez az »egy« szép asszony tart vissza a »sok«-tól.

De nemcsak a vallás, hanem minden nagy intézmény valami szép szõke asszony hajszálaival van összekötve, nagy írók tollát ez mozgatja, nagy hadvezérek kardját ez élesíti.

Mikor H...th Elek volt a mi vármegyénkben a vicispán, hát még az akkori idõben oly eleven vérû volt, hogy minden évben más-más szép asszonynak udvarolt.

Lett is a nemes vármegyének haszna belõle. Mert amerre azok a szép asszonyok laktak, arra mindenfelé pompás országutakat csináltatott, hogy a négylovas hintaja vígan robogjon a székvárosból a szép asszony kastélyáig. Egy ilyen út, mely százezrekbe került, s melyen ezer meg ezer jobbágy dolgozott sokáig, akkoriba olyan illedelmi dolog volt, mint ahogy most egy virágbokrétát küld az ember.

Mikor aztán H...th után M...th Ferenc lett az alispán, aki tudvalevõleg csupán Barkóczy Gábornét szerette, nyíltan fölszólalt a nyers Harmos Péter a megyei karok és rendek elõtt:

»Ha a tekintetes viceispán úrnak csak egy szeretõje vagyon, akkor nekem nincsen is bizodalmam a közlekedés kijavítása iránt, de ezen konstellációk mellett kár is vala nékie elfogadni a vicekomesi officiumot.«

Hát bizony minden institúció, minden torony, minden nagy ház, sõt mint láttuk, még a jó országutak is szép asszonyok kedveért lettek. Még tán a szegedi rekonstrukció is - de ezt már nem bírom kisütni, hogyan.

Nem is töröm rajta a fejemet. Kusza szálak azok, melyek az emberi érzelmeket összekötik a cselekedetekkel. Nehéz azokon eligazodni, mert a török császár névaláírása se komplikáltabb.

Az az egy azonban bizonyos, hogy minden városban vagy minden vidéken van egy legszebb leány és legszebb asszony.

Ezek, mint valami planéták, föltûnnek, uralkodnak és letûnnek. Életük egy buborék, egy nap. Azután jönnek újra más planéták, szabályszerûen, mint a csillagrendszerben. A természetben soha sincs ûr.

A »legszebb« nem mindig a legszebb. Mert a szépség világában is megvan a korrupció, mint a politikai világban. Az ízlést megvesztegetik más körülmények, mindenféle tulajdonok, sokszor olyanok is, melyek nem az egyéniséghez tapadnak, összejátszanak arra nézve, hogy valaki a legszebbnek kiáltassék ki, mert az valóságos proklamáció - több! - egy tudat az, mely a tekintélyesség súlyával nehezedik ránk: Andrássy a legnagyobb diplomata, Kossuth a legkitûnõbb lángelme, Jókai a legnagyobb író... Ilonka a legszebb leány.

Ez ellen nincs apelláta fórum. Ha ez egyszer közhit, akkor az erõs, ledönteni nem lehet. Minden embernek meg kell hajolni. S ha néha ellenáll is egy-egy idegen az áramlatnak, végre is mintegy belefáradva, vagy hogy az ízlés idomul át az általánoshoz, maga sem veszi észre, mikor egy napon arra ébred, hogy már õ is beadta a derekát.

Szeretem a közvélemény erejét megfigyelni ezen apró nyilvánulásaiban, az isteni voltát ez mutatja leginkább, uralmát ez szentesíti - legjobban.

Jaj annak, aki megkóstolta egyszer a dicsõséget. A legédesebb méreg az. Aki abból ivott egyszer, örökös szomja támad annak, kétségbeesett, velõt égetõ, lelket sorvasztó szörnyû szomjuhozás.

A legszebb leány pedig térdig fürdik a dicsõségben. Rózsákra hajtja fejét, s kis lábnyomán zöldebb, üdébb lesz a mezõk füve.

Virágillat a lehelete, harmat hull a szemeibõl, melyek mintha a mennybolt sötétjébõl volnának szebb tájékra lehozott két darab.

És mik azok a tejben úszó rózsák az arcon? Ajándéka a természetnek? Inkább tán egy örök átok. Mint a Verhovay golyója, mely testében van, örökké emlékezteti õt, hogy õ kicsoda, hogy õ a nép szeszélyes vágyainak szónoka, hogy õ a néptribun, e bûvös arcok, miket a tükör készséggel megmutogat, mindég figyelmeztetik a leányt, hogy õ a »legszebb«.

Ez a tudat viszi, vezeti az élet tavaszán s elvezeti a boldogságtól, melyet az élet õszén már nem lehet föltalálni. Mert a dicsõség csalóka fény, mely mocsarakból támad, mocsarakba visz. A dicsõségnek édessége van, de tövise is. Az édesség múló kéj, a tövis tovább fáj.

A szépség ragyogása megnöveli a hiúságot, s a hiúságnak udvara van a rossz tulajdonokból. Akinek a dicsõségtõl el nem szédül a feje, az nagyon erõs lélek, akinek a szépségtõl sem szédül el, az már rendkívüli lélek.

Mikor nemrég itt járt Jenkins író s az angol parlament tagja, Pázmándy képviselõvel, nagy érdeklõdéssel tudakozva s nézve meg mindent, ami magyar és szegedi, megmutattuk neki a sétányon a város »legszebb«-jét, egy pikáns szõke arcot, minõkrõl Albion legföljebb álmodni tud.

- Tehát ez a »legszebb?« Szegény kicsike! - mondá anglius komolysággal a jeles államférfiú.

- Miért sajnálja ön? - kérdi tõle Py.

- Mert mindig sajnálom a legszebbeket... mint akik elõtt ez akadály arra, hogy boldogok lehessenek. Olyanok õk éppen, mint a fölkapott lángelmék, a nagy emberek. A nagyság átkának ónsúlya van. S azt mindenki megsínyli.

- S mégis hányan szeretnének lenni a legszebbek és leghíresebbek...

- Mert a pillék is a gyertya lángjának szeretnek nekiröpülni. Ez a tragikum magva a pillékben. Mert a gyertyaláng megperzseli, elégeti a szárnyakat.

A szép leány éppen mellettünk ment el. Suhogó szoknyái összezizzentek, mint valami szárnysuhogás, szép dereka meghajlott kissé, amint a köszönést fogadta, mosolya, mely ajka körül megjelent, megaranyozta a füveket, a fák leveleit, a gyalogutat és az angol követ borotvált kesernyés arcát... és ott lebegett egy darabig a pázsiton, majd fölcsattant ajkain a csengõ nevetés, hallottuk a távolból, és a füvek mintha mozogni kezdenének, a madarak pedig visszafelelgettek rá az elhagyott park néptelen szögleteibõl.

- Ez hát a legszebb leány! - mondá a követ -; üljünk le ide a padra és várjuk meg, míg visszajön. Nézzék meg önök még egyszer. Mert ki tudja, ha vajon õ lesz-e a legszebb - még holnap is?

S ez nagyon filozofikus kérdés volt. Éppen egy vastagfejû angolhoz méltó.