|
Az én
tiszteletreméltó barátom, Pósz, olyan gyöngéd volt tavaly irántam, hogy
megajándékozott egy bottal. Hanem az aztán bot volt; összes művészetét
beleöntötte, az alját megvasaltatta csipkés ezüst pánttal magyarosan, a
tetejére rézsunt odaillesztette az ötágú koronát s a korona alá pedig az M. K. betűket, úgyhogy
gyönyörűség volt elnézni.
És én aztán
hordtam is sokat ezt az ezüst botot, de nem lettem vele se okosabb, se
erősebb.
Nem vertem meg
vele senkit, és nem volt vele semmi más kellemetlenségem, mint hogy elhagytam
néhányszor, de szerencsésen mindig visszakerült: mert minden eleven ember
ismerte az »Oroszlány vármegye« tájékán, s aki megtalálta, visszahozta; mert
olyan szemes itt a rendőrség, hogy még tréfából sem mer lopni senki.
Hát a bot meg is
volt, meg is van egész mai napig - hanem a »bádogos munka« lefogyatkozott róla
egyenkint. Legelőször a címer jött le. Egy hónapig, ahány ismerősöm
csak van, mind azt kérdezte: »hova lett erről a botról a címer?«
Szívesen
elmondtam egynek-kettőnek - hanem aztán kezdett unalmas lenni ez az örökös
kérdés, amit napjában kétszáz ember intézett hozzám. Idegessé tett: eleinte úgy
segítettem magamon, hogy mindenkinek mást mondtam, de végre így is kifogytam a
mondanivalóból.
Türelmem óriási
próbára volt téve, meggyűlöltem e kérdést és a reá adandó válaszokat.
Később már nemhogy meggyűlöltem, hanem kétségbe voltam esve.
Valami
sajátszerű érzés, inkább láz fogott el, amint a koronáról
kérdezősködtek. A botot egy szögletbe szoktam állítani a kávéházban, vagy
ott, hol megfordulok; sosem látta meg senki, rá sem ügyeltek, most minden ember
észrevette, s mindenki kíváncsi volt hallani, hova lett róla az öt pontos
korona?
Idegességem napok
múltával dühhé változott, elsápadtam, majd elvörösödtem mérgemben s soha ki nem
eresztettem kezemből az ominózus botot, hanem örökké rajta tartottam a
hiányos részén a tenyeremet; de az ujjaimon keresztül is meglátták, hogy a
korona nincs rajta.
Egyszer
véletlenül letettem az asztalra, egy ismerős fiatalember figyelme azonnal
oda fordult, kezébe vette és játszott vele.
Én istenem,
milyen kínokat állottam ki! Remegve lestem, meg fogja-e kérdezni, szívem
dobogása halkabb lett.
A fiatalember
forgatta. Nem tudta a szörnyeteg, mily szenvedéseknek tesz ki! Végre lélegzetet
vettem. Letette szépen a botomat, anélkül, hogy szólt volna valamit.
Némán
megszorítottam kezét. Soha ember iránt még ennyi rokonszenvet nem éreztem.
- Köszönöm önnek,
uram! - mondám neki, hálás szemeket vetve rá. - Ön igazi nemes ember!
Az csodálkozva
nézett rám, s hihetõleg mai napig sem tudja, miért igazi nemes ember õ.
Pedig hát az
egész korona-história olyan nagyon egyszerû, hogy elmondani sem volt érdemes.
Mikor a Hatvani
utcai lázadás volt a tavaszkor, egy jó barátom elvitte a botomat Pestre, hogy
ott annak mintájára csináltasson egyet; mire visszajött, már nem volt rajta a
korona.
- Hova lett a
korona róla? - kérdezem, mintegy ösztönszerûleg érezve a jövõt, hogy mennyi
bajom lesz miatta.
Még neki állt
följebb.
- Kevés híja,
hogy a bõrömbe nem került a te kutyabõröd szimbóluma. Amint ott álltam ezzel a
bottal a lázadó csõcselék közt a »kaszinó« elõtt, egy blúzos embert láttam
gyanúsan kacsingatni rám...
- Nos aztán?
- Hát észrevette
a koronát a boton s szomszédját meglökve mondá: »Itt is egy címeres betyár. Üssük agyon!« Ijedten húztam ki a
bicskámat s a kabátom szárnya alatt villámhirtelen lefeszítettem az ezüst
klapnyit s nekihajítottam a kaszinó ablakának. Kénytelen voltam vele, életem
forgott veszélyben.
Most tehát már
csak a monogram díszlett ott egymásba fonódó gyönyörû gót betûkkel, és e kettõs
betû parányi szögecskékkel volt odaverve az ezüstlemezre.
Egy-két hónap múlva megszûnt a kérdezõsködés, vagy legalább
ritkult, s én már a nyugalom révébe reménykedtem jutni, mikor tegnap egy hete
egyszerre váratlan és megrázó - katasztrófa történik.
A botomat este egy derék családnál feledtem, ahol a
házikisasszony névbetûi »K. M.« Másnap elküldök érte - hát - seregeknek ura! -
monogram nélkül hozza haza a hordár.
Félájultan hörgém: »hova lett errõl a botról a monogram?«
Hát biz az nagyon megtetszett Mariska kisasszonynak,
lefeszítette és a kendõk csücskébe belenyomkodja chemikus tintával az én
becsületes betûim idomait, hogy azokhoz hasonlókat hímezzen. Már csak ne is
bosszankodjam. Ha kész lesz a dolgával, majd visszaküldi.
Borzasztó volt ez a néhány nap. Minden elölrül kezdõdött. Az
»Oroszlány« vendégei, minden rangú és nemû ösmerõseim, akiknek azelõtt
szívvéremmel elmagyaráztam, hova lett a korona, most azzal gyötörtek, hova lett
a monogram.
Kerültem az embereket, de fátumom mindenütt közéjük
vezetett.
Ha valakinek hidegen köszöntem »jó napot«, õ nyájasan mondta
vissza:
- Jó napot! De nini, hova lett a botjáról a monogram?
Amíg lehetett, elmondtam szelíden, türelmesen, de végre is
idegességem fölülkerekedett, s többé már nem is köszöntem az embereknek.
Mit sem használt. Amint keresztülmentem az utcákon, úgy
tetszett nekem, mindenki a botomra néz, s mindenki ajkán ott lebeg a kérdés:
hova lett a monogram. Az ablakokból kíváncsi arcok leskelõdnek, merev, üveges
szemek tekintenek le a házak kéményeibõl, kapuk hasadékai közül arra az öt
lyukra a botomon, melyet a szögek vájtak oda. Nem mertem kimozdulni, otthon
ültem, s mialatt otthon ültem, unalmamban a szombati bankettre egy nagyon szép
beszédet tanultam be: két napig írtam, három napig tanultam. Bakait akartam
felköszönteni, oly szépen, oly lelkesen, hogy még Tisza Lajos is
elérzékenyedjék az õ érdemei fölött.
Föl is emelkedtem már helyemrõl, - szájam már neki volt
hegyezve, mikor a jobboldali szomszédom, Komjáthy Béla egyszerre azon szöglet
felé vetette szemeit, - ahova a botom volt állítva.
Megzavarodtam. Egy szó nem sok, de a világért sem bírtam
volna kiejteni. Minden idegem megmerevedett, szemeim elõtt elhomályosult a
világ, s reszketve ereszkedtem vissza helyemre.
De hogy is tudtam volna szólni, mikor pallosként lebegett
fölöttem azon lehetõség, hogy rögtön megszólít, - hova lett a monogram a
botról?
Nem, ezt nem állom ki tovább. Másnap elmentem a templomba az
»úri misére«, természetesen mint annyi mások; én is a szép Ilonkát nézni. Most
õ van divatban.
Amint ott elbámészkodom termetén, arcán, egyszerre csak jön
az egyházfi s nyújtja felém egy póznán a csöngettyûs zacskót, - amibe ájtatos
keresztények rézkrajcárjaikat potyogtatják.
Zsebembe nyúlok. Nem találtam egy krajcárt sem. Szinte
restelltem a dolgot, mikor egyszerre pompás ötletem támad.
Elcsapom ezt az átkos botot, mely annyi kellemetlenséget
okozott, leveszem róla az utolsó ékességet, az ezüst lemezt.
Megfogtam; mozgott, könnyen lejött. S ahogy lejött, azon
módon odavetettem a csöngettyûbe, hadd csináltasson belõle az eklézsia
hatosokat!
Most már tehát nem volt meg többé a bot, vagyis, hogy csak a
puszta meggyfavesszõ volt. Abból majd fúratok pipaszárat. Most már végre
megszabadultam tõle örökre.
Dehogy szabadultam, dehogy...
Mikor délután új botot vásárolva átmentem a népkertbe,
minden szembe jövõ ember azzal a kérdéssel gyilkolt: »nini, hát hol van a régi botja?«
A dühtõl sziszegve és az elkeseredéstõl lecsigázva
támolyogtam haza, s egy töprengésekben átvirrasztott éjszakán kifundáltam
végre, hogy megírom az újságba egész részletesen, hova lett a botomról a
korona, a monogram és a pléh.
Innen majd elolvassa minden ember, s nem kérdez senki többé.
De hogy elõbb nem jutott eszembe!
|