|
Flóra legszebb leányai: a rózsák, most voltak virulóban.
Láttuk a pici teremtéseket, amint a haragoszöld levelek között a rügy támadt -
isten csókjától fogamzott talán -, a rügybõl bimbó lett, mely egyszerre
szétnyitotta keblét a napsugár tüzétõl, a selyemlágy tündérszárnyacskák
szétereszkedtek s titkos rétegen a legszebb virág kelyhének szerelmet
látszottak lehelni. Reggelenkint egy-egy fényes csillogó harmatcsöppnek jutott
az a boldogság, hogy lemossa róluk a nap porát, salakját.
Oh, hogy ilyen üde csöpp csak a Flóra leányainak jut s az
Éva leányainak nem.
És nem lehet
teljesen boldog senki. A tavasznak várni kellett a rózsákra: megkapta késõn. A
nyár büszkélkedhetett velök: de elvesztette õket korán.
Láttuk születni,
fesleni, láttuk teljes díszben (nagyon is láttuk, kivált a nõegyleti bazáron,
hol hetven forintot jövedelmeztek, s hova különösen Konstantin Györgyné úrhölgy
küldött igazi szép példányokat Hódmezõvásárhelyrõl) és láttuk elhullásukat.
Milyen szomorú
halál az!
Tavasz, napsugár,
madárdal, zöld lombok itt maradnak. A nyár teljes királyi pompájában tartja
bevonulását alább, s útközben egyszerre elvesznek a legszebb ékszerei.
Lehullanak a rózsák.
Rózsák hullása,
elhullása, mulandóság sorvasztó lehelete!
A napsugár, mely
megszerette, mely a nyílásra csábította, melynek sóhajtva engedének, megperzseli
tüzes nyelvecskéivel a vágyó szirmok széleit, szél, mely illatukat fölcsókolá,
fölszívá, kéjelegve, megzörögteti hajladozó ágaikon, s ketten végzik a gyilkos
munkát. A szirmok elhullanak, a mulandóság úgy tesz velök, mintha egy könyvet
olvasna, s mindennap magával vinne belõle egy levelet. Elfogy a könyv, s nem marad ott, csak a rideg
tábla, a rózsa zöld tartója, a szár, s a száron a tövisek.
Letarolva a
kert, mint piros kagylócskák elborítják a rózsaszirmok, még halálukban is
széppé, költõivé téve a földet, mely nekik életet adott.
Mintha
szõnyeg volna, mintha tündérek picike lábai alá lenne megterítve; õk fognak itt
táncolni harmatos csendes éjjelen.
És másnap,
harmadnapra virradóra csakugyan le van gázolva a puha szõnyeg, a levelek, mik a
tõ nélkül is éltek még egy darabig, rothadásba mentek át, a föld párája alulról
rohasztotta-e el õket, vagy az ég harmatja fölülrõl, vagy egyik sem a kettõ
közül, hanem hogy igazán eljöttek a fantáziák tündér kisasszonyai, s pergõ,
fürge táncban legázolták, színüket saját arcukra kenték, õket pedig odaadták a
földnek, harasztnak... sárnak... pornak... semminek.
Szegény
rózsák! Hiába keres másnap a pillangó. Nem talál meg soha többé. Habozva
röpködi körül a helyet, a ravatalt... a sírt.
Nem vagytok
sehol.
Szárnyai hímporát
nem homályosítjátok el. Most már nem féltékeny semmire, de nincsen is kit
szeretnie.
S amint
tovaszáll, õsz dermesztõ szelét nem várva, sejtve, talán arról gondolkodik:
milyen rövid ideig él a rózsa!
Hát õ?
De azért a
rózsa és pillangó mégis boldogabbak az embereknél.
Õk
elenyésznek hamar, de nem tudják, hogy elenyésznek.
Mi maradunk
sokáig, de tudjuk, hogy el fogunk enyészni.
Az idõ új
rózsákat hoz nekünk minden tavaszra.
S ugyancsak
az idõ új embereket hoz a rózsáknak, de lassabban.
Ha egyszer
el találná téveszteni az idõ - s az embereket vinné el egyszerre, s a rózsákat
hozná vissza lassan!!...
Pedig az is megtörténhetik...
Igaz-e, jó Gül Baba, ki a budai mecsetben álmodol
háromszázados hosszú álmot Schirasz suttogó rózsaberkeirõl?
|