|
Annak idején említették a lapok, hogy Kende Kanut orsz.
képviselõ és percsórai kormánybiztos, s öccse Kende Tibor képviselõ, egy-egy
szegedi gyereket vállaltak el neveltetés végett. Tibor elnevezte a magáét
Csongrádi Gyurkának, mivel a »Csongrád« - nevû hajón találta a gyereket, Kende
Kanut pedig, mert Gergely napján lelte, »Szegedi Gergely« nevet adott a kis
másfél éves porontynak.
A kis Gergelynek se apját, se anyját nem tudni, minden azt
mutatja, hogy a felsõvárosi áramlattal lett ide sodorva. Midõn Kende Kanut egy
csónakból megpillantá, s magához vette, tarka karton kantus volt rajta, s
vedlett sapka, a lábai mezítelenek voltak. - Mindamellett mindenbõl látszék,
hogy a kis Gergely tisztességes szülõk gyermeke, mert jól volt ápolva és
tisztasághoz szoktatva.
Kende megsimogatta a kis barna szemû porontyot, s azt
mondta, hogy megtartja, ha nem kerülnek szülei.
Míg a csónak tovább evezett, melyben a két Kende, Horváth
Gyula és Verhovay ült, addig a gyereket letették a Hadsi kapitány hajójára.
- Kapitány úr! - mondá a kormánybiztos - õrizze ezt a
kisfiút, míg visszajövök érte.
A kapitány õrizte is,
... hanem a sok dologban mégiscsak elfeledkezett róla, s íme egyszer
csak azon veszi magát észre, ... hogy a gyereket ellopták.
Milyen gondolat gyereket lopni e napokban, mikor ingyen is
kapott az ember eleget!
- Ki vitte el azt a gyereket! Nosza, legények, keressétek
tüstént, mert az a kormánybiztosé.
Szerencsére meg is találták, egy vénasszony lopta el.
Utolérték, elvették tõle, s menni hagyták békében: a gyereklopásra nem volt
hirdetve statárium.
Gergelyt a jószívû kormánybiztos másnap hazavitte
Budapestre. Valami hajóslegényt megbízott elõbb, hogy vegyen neki tíz frtért
garderobot. Az hozta el a vasúthoz is a gyereket, de bizony a cókmókja igen
kevés volt, Kende panaszolta is útközben, hogy túlságosan kurtán ütött ki a
bevásárlás, mígnem Horváth Gyula megjegyzi:
»Nini, ez a gyerek úgy néz ki, mint Komjáthy en miniature.«
Megtapogatják s észreveszik, hogy a becsületes hajós hét
darab ingecskét erõszakolt Gergelyre.
Gergely dajkái, Horváth Gyula, Kende Kanut és Tibor, egész
úton azt kombinálgatták: magyar-e a gyerek, miféle állású emberek lehettek a
szülei, mert a fiúcska nem tudott beszélni, nyájas bizalommal nézte a
»bácsikat«, nem is gyanítva, hogy õ most milyen elõkelõ társaságban van.
Parlamenti tagok adnak neki »tutut«, gombolják be az ingecskéjét s viszik le
sietve a vagonból, ha azt mondja, hogy: »e-e«.
Ceglédnél azonban nagy lett az öröm, mert a kis Gergely,
amint kinézett a vagon ablakán, egy tarka ebet pillantott meg s megszólalt:
»Ku-ku-ku-kuty...«
A tisztelt képviselõ urak jobban megörültek ennek a
félszónak, mintha három óra hosszat beszélne - Krajcsik Ferkó; kisült ebbõl
világosan, hogy magyar tejet szopott a fiú.
Ezenkívül még csak két szót tudott Gergely, azt, hogy »mama«
és azt, hogy »ló«, ami azon következtetésre ad alkalmat, hogy apjának
alkalmasint lovai voltak.
*
Másfél esztendeje annak a szomorú idõszaknak, ahogy a kis
Gergelyt Pestre vitte Kende, azóta sok dolog megváltozott a világon s a sok
között a »percsórai kérdés« is.
Kende Kanut még most is kormánybiztos ugyan, de most nem
»halotti torra« jött, mint akkor, hanem keresztelõre.
Megszûnt a percsórai társulat, s megszületett helyette a
»sövényházi-paphalmi«.
- Ez az elsõ eset - mondá múlt csütörtökön, hogy együtt
vacsoráltunk a Prófétában -, mikor össze nem vesztünk a jegyzõkönyvek
aláírásánál.
Látni kellett volna a rokonszenves öregurat, milyen jókedve
volt napok óta, hogy ilyen pompásan intézhette el ezt a kérdést Szeged javára.
- Pedig nem is én intéztem - hanem itt az öcsémé az érdem,
szokta mondani súgva, - Horváth Gyulára mutatva.
Azért súgva, mert
jól tudja, hogy Horváth Gyula mindjárt elkezdené a disputát, hogy de bizony
Kende Kanuté az egész érdem: õt ne átkozzák érte a szegediek, s aztán - úgy
kikeresné kedélyeskedésnek okáért ördöngös dialektikájával ennek az egész jó
dolognak a rossz oldalait, hogy a jó Kende Kanutot még a kalabriás csendes
élvezete közben is folyton mardosná a lelkiismeret, hogy hátha csakugyan, hogy
ugyancsak valami öreg hibát követett el megint.
Mert a pártban Horváth Gyula azok közé tartozik, akik intriguálnak.
Tisza Lajos azok közé, akik
cselekszenek.
Kende pedig azok közé, ha valamelyikük hibázik, aki vállal.
De ne turbáljuk a kis Gergely dolgát országos politikával -
mert a vacsoránál csakhamar õreá vittem a szót, s az õ életének piciny
epizódjai képezték a társalgást egész este.
- Mi lett a kis Gergelybõl?
- Hát a bizony most már a negyedik esztendõbe lépked, s el
van odahaza - mondja Kende, s még eddig semmi nyomot nem bírtam felfödözni,
kinek a fia, mi a neve, milyen vallás szerint van keresztelve. - Pedig
szeretném, ha kitudódnék, s a felsõvárosi anyakönyvbõl némi üggyel-bajjal tán
ki is lehetne okoskodni - ha a papok ráérnének.
- Van-e valami anyajegye?
- Egy ismertetõjele van csak. Az alsó állkapca közepén egy
foga hiányzott, mikor magamhoz vettem, s mai napig sem nõtt ki.
Ez is valami kevés. Hátha a szomszédok visszaemlékeznének
rá! mert ha a család el is, de az egész szomszédság el nem pusztulhatott.
Legalább nem valószínû. Egyébiránt mire neveli Szegedi Gergely uramat?
- Gazdának - mondja a jó öregúr, s élénk fiatalemberes arcán
a szeretet sugárzik, - magamnak is négy gyermekem van, nem csinálhatok belõle
nagyságos urat, - hanem hadd legyen õ gazdaember, gondoskodom, ha megnõ, hogy
legyen vagy ezer forintja. Ha megtanul olvasni, írni, kiviszem a birtokomra.
- De hátha beleszokik otthon a fényes szálláson az úri
élethez?
- De nem hagytam ám rászokni: magam is gondoltam; aztán lehet,
rosszul is bántak volna vele a cselédek. - Egy gépésznéhez adtam, innen jár az
»óvó«-ba. - Tisztességes derék asszony, anyailag gondoskodik »Gergely úr«-ról,
gyakran látogatom meg; az asszonyt mamának hívja, engem pedig papának nevezett
sokáig. A gépészné aztán megmagyarázta neki, hogy nem én vagyok az apja; -
azóta »papabácsiká«-nak hí.
- Tehát abszolute semmit sem õrzött meg az emléke, ami
valami nyomra vezetne, sohasem bukkan elõ lelkébõl valami fogalom, valami
homályos sejtés?
- A »ló« szón kívül semmi. Egyszer mégis. A Duna-partra
vittük sétálni a lányommal. Hát amint nyugodtan mellettem poroszkál, egyszerre
csak elsikoltja magát s arcát kis kezeibe temetve hátat fordítva a partnak,
futni kezd: »víz, juj, víz!« kiáltja kétségbeesve.
- Persze most már folyékonyan tud beszélni?
- Ez idén tanult meg csak, s az a csodálatos, hogy dacára a
gépész család jó kiejtésének, a gyerek mégis a Szegedi Híradó nyelvén beszél.
...Mindnyájan mosolyogtunk, mialatt a »papabácsika« egész
híven reprodukálta Gergely úr párbeszédeit a gépésznével.
»Hogy hínak, fiam?«
»Szögedi Gergöly.«
»Kell-e kenyér Gergely?«
»Köll.«
»Eszel e húst?«
»Öszöm.«
A szegedi dialektust tehát éppúgy, mint a palóc kiejtést, az anyatejjel szívja be az ember.
.......
Errõl diskuráltunk csütörtökön. Minthogy azonban a vacsora
elején három embert elûztünk az asztaltól az unalmas »percsórai kérdéssel« -
nem akarom õket megkárosítani, s ahogy volt, úgy s itt beszéltem el nekik a kis
Szegedi Gergely dolgát.
|