|
A kis
»hitvány«, a kis »nyomorult«! Hát õ is belekerül az újságba, mintha valami
híres perszóna volna, valami nagy generális vagy nagy gazember, pedig szegényke
még csak nem is ember, hanem csak egy árva, hétéves fiú.
De hiszen
mindnyájan ösmeritek. Bizonyosan találkoztatok vele vagy az újszegedi parkban,
vagy a Hungáriában, amint megáll elõttetek kis összenyomott arcán fanyar
világgyûlölõ mosollyal, karján viseltes kézikosárral, melybõl üde rózsabimbók
kandikálnak ki, míg a másik kezében egy-két nagyobb bokréta terpeszkedik.
Amilyen
üdék, mosolygók a »kis hitvány« virágai, éppen olyan fonnyadt, szomorú gyermek
õ maga.
Savószínû
szemecskéi közönnyel tekintenek szét az embereken, - tárgyakon, az ebédlõszobák
fényes terítékein; van e szemekben valami megtört, valami homályos fény, minõ a
kocsonyáé, s ezen az arcon bizonyos sajátszerû melankolikus bánat ömlik el.
A hitvány
nem jár fényes öltözetben, egy nagy gérok van rajta, mely valamikor a
forradalom elõtt lehetett új, ki tudhatja, milyen híres dandy viselte egykor, a
kabát hajdani színét már Rómer Flóris sem bírná kivenni, tele van az zsír-,
petróleum- és mindenféle természetû, színû és alakú foltokkal. A kis
nyomorult összes élettörténete rajta van e kabáton. Az a nagy szakadás a hóna
alatt onnan datálódik, mikor tavaly az újszegedi hídon kiszóródtak a virágai, s
lemászott értük, mert egy-két csokor a Tiszába esett a hasadékokon keresztül.
Fürge ugrándozással sietett át, talán elõször volt jókedve
életében, elõször próbált játszani víg gyerekek szokása szerint, s azt is
megkeserülte. Nem, õ nem született a játékra, õ a nyomorúságra született.
Bölcsõje fölött, ha volt bölcsõje, sohasem hangzott
altatódal, az az édes kedves anyai zsongás, melyben - puszták költészete nyomja
le a csecsemõ szempilláit.
Mikor tarkabarka pólyáiból kivették, már ott volt színtelen
ajkai körül a fáradt, fájdalmas mosolygás, s szûk, lapos homlokán ott voltak a
redõk. Redõk a gyermekarcon! Penész a rózsabimbón...
Mikor megtanult járni, - az elsõ lépése is a nyomor felé
volt. Annak a gyermeke õ. Hát csak az anyja mellett van.
Álmaiban nem látogatják angyalok, kik légies szárnyaikkal
lesöpörnék éjjelenkint kis szívének keserûségeit, apró napi bajait, mint ahogy
a többi kisfiúkkal teszik, szelíd kezökkel nem simítják meg a »kis nyomorult«
arcát, mindössze friss fehér cipók víziója lebeghet szegényes vacka fölött.
Pékek kirakatában látja õ azokat nappal. - Oh, hogy ezek a cipók csak
kísértetek õnála éjjel!
Én rendes vevõi közé tartozom. Mindennap bevár reggel a
küszöbömön, mikor kelek.
»Itt vagy, nyomorult?«
»Itt vagyok« - mondja szenvtelen, tompa hangon.
»Van-e szép rózsád, te hitvány?«
Némán mutatja a kosarat.
»Ejnye, gazember, hiszen ezek már mind el vannak fonnyadva.«
Szelíden mosolyog, azután szomorkásan tekint végig õ maga is
a satnya, hervadó bimbókon: mintha magamagát nézné.
De vannak boldog napjai is, ilyenek: ha »Pepike-estély« van,
vagy »Pepike-színház«, ilyenkor nagy gavallér »a hitvány«, letaroljuk az egész
kertjüket, úgy, hogy már öt órára elfogynak az összes aznap nyitott rózsák.
A »nyomorult« kevélyen sétál üres kosárral a többi virágárus
gyerek és kamasz között, mert Szegeden megvan az az ízléstelenség, hogy
általánosan fiúgyerekek árulják a virágot.
De ezek között csakugyan legelsõ a »hitvány«. Szó ami szó,
neki van a legnagyobb népszerûsége, a legjobb üzleti arca. Próbálják is
utánozni a többiek azt az utolérhetetlen szánalomra gerjesztõ kifejezést, de
bizony nem megy, mert mindenre születni kell.
Ne hagyd magad, »nyomorult«! Te vagy a legnagyobb
virágcsiszár Szegeden! S ahány rózsabimbó, annyi hatos terem a kertetekben
reggelenként!...
Ne hagyd magad, »gazember«! hiszen ezek a többiek mind csak
kontárok. A Máriás Gazsinak fogalma sincs a virágokhoz, se a »nagyságos urak«
ízléséhez, a tearózsát nem különbözteti meg, a duplát nem tudja fölismerni a
szimplától, a Köhögõs Misi pedig a száját sem meri kitátni, márpedig kínálat
nélkül nincs kereslet. Zsup Ferkónak a kosár sem áll a keze ügyében, s ríva
fakad, ha a »drót« elromlik a csokor alatt. Egyszóval az egész virágáruló banda
ne mér egy levendulaágat. A kis nyomorult úgy kimagasodik közülök, mint egy -
Hunyadi János.
Emberismeret, ész és ízlés kell ide is s az aztán bõven van
a »Hitvány«-ban, ki fõbenjáró dolgokra is alkalmatos egyéniség.
Sõt néha még úgy is szerepel mint zsüri.
Az újszegedi bálokon ugyanis sokszor vesszük meg tõle úgy a
csokrot, hogy adja a legszebb asszonynak a saját ízlése szerint.
S a kis nyomorult mindig eltalálja. Mert jól tudja a selma,
kinek ki tetszik.
Egyszer azonban rászedett a gazember. A nõegyleti bálon
nyertem egy bonbonos skatulyát, hát rábíztam, hogy válasszon ki valakit, kit a
legszebbnek talál s adja oda neki.
Kereste, sokáig kereste, sorba nézte a kisasszonyokat,
meg-megállt habozva egyiknél vagy másiknál, de csak mindég odább vitték
meztelen lábai, melyeken az ujjak között és körmök alatt találni tán még
harmadévi agyagot és sarat is.
Egyszer csak látom lopva félresuhanni a körönd rekesztékén
kívül a bokrok közé, honnan három kis parasztlányka nézte félénken, vágyón,
hogy táncolnak benn a selymes ruhákba öltözött tündérek.
A három parasztlányka között a középsõ volt a legvéznább.
Finom metszésû, szelíd arcocska nagy fekete égõ szemekkel, melyekben a gyermeki
ártatlanság glóriája ragyogott. Ennek a kis ötéves lánykának adta oda a
cukordobozt a mi Hitványunk.
»Hoho, te világcsaló! Hát kinek adod te a cukrokat?«
»Annak ott ni« - mondá a »hitvány«, öklével mutatva a lányka
felé, ki úgy kipirult a doboz kincsei láttán a boldogságtól, hogy akár beillett
volna kis fejecskéje a »nyomorult« kosarába feslõ piros bimbónak.
»Aztán kicsoda az, te gazember?«
»Hát az a legszebb« - felelé durcásan és elfutott. Lábai
csak úgy csamcsogtak a puha, sáros talajban.
De szerencsére mindjárt ott termett Máriás Gazsi és a
mamlasz Köhögõs Misi. Azok árulták el, hogy az a kislány a hitvány kis
testvérkéje. Abból is virágárus lesz. De már az majd csak az új, fényes
Szegednek fog árulni: a mai erkölcsös nemzedéknek elég jó a mi derék »hitvány«,
»nyomorult« »gazemberünk« is.
|