|
Mindenki
emlékezni fog még arra az időre, midőn - mentés idejében a
kormánybiztosság ott székelt a Tisza-parton, a gőzhajózási társulat
irodájában. A káosz első napjai voltak ezek. A kormánykörök az öreg Lukács
ijedt jelentései folytán azt hitték, lázongás tör ki a sok nyomorra jutott
ember között, kikről föl lehet tenni, hogy miután mindenüket elvesztették,
el fogják veszteni a türelmet is, az eszüket is. Az alsóvárosi követet, az
ősz Kállay Ödönt küldé le ily viszonyok mellett kormánybiztosnak Tisza
Kálmán. Abban mégis lesz valamennyire bizalma a népnek.
És az jó
intézkedés is volt. Az öreg hagyta magát kapacitáltatni azzal, hogy hiszen az
ő kerülete ez, és úgysem kap a kormánybiztosságáért semmi fizetést. Lejött
és szeretetreméltó modora, jó arca, egyéni tekintélye bizalmat öntött a népbe,
s hihetőleg sok kellemetlenségnek, félreértésnek vette elejét.
Vele jött egy
csomó képviselő is, Rohonczy Gida, Beöthy Aldzsi, Krajcsik, Horváth Gyula
s több mások.
Volt elég dolguk
ez uraknak és elég mulatságuk. A jó Kállay Ödönnek csak dolga volt.
Reggeltől estig ott ült az emberekkel tömött irodában, s csinálta köztük a
rendet. S a rendcsinálás fogalmával már együtt jár az, hogy mérgelődött,
vesződött, veszekedett, - sőt káromkodott is.
Egy ily rossz
percében, mert szabadszájú ember volt az öregúr, s nyers, ha megharagudott,
kiutasított az irodából egy feleselgető közöshadseregbeli hadnagyot.
Bezzeg lõn nagy izgatottság a csillagos gallérok között. A
dolognak gyorsan híre ment, s a tábornok, ki a szabad Tiszán a hajón tartózkodék,
nagyon fölindult e sértésen, s tanácskozásra gyûjté össze a hajóra a
tisztikart. - Mindenekelõtt is kiadván a rendeletet, hogy a katonaság minden
segítséget megtagad egyelõre, s a kormánybiztos parancsainak nem
engedelmeskedik addig, míg ezen ügy nem lesz elintézve.
A képviselõk váltig könyörögtek az öregúrnak, hogy tegye
jóvá valahogy a tisztikaron elkövetett sértést, engesztelje ki õket valami
úton-módon, nem a »férfiúi virtus« napjai ezek, hanem a könyörületé. Most csak
a szegény szegediekrõl lehet szó, akiknek vissza kell szerezni a katonai
támogatást.
Az agg puritán makacs maradt. Amit tett, az meg van téve,
amit mondott, az meg van mondva. Egy Kállay Ödön nem szokott visszavonni soha
semmit. Csak hagyják õt, majd rendet csinál õ a katonaság között.
De bizony nem hagyták, mert Horváth Gyulának egy jó ötlete
támadt, s titokban keresztülvitte.
Midõn a hajón javában tanácskozának a katonatisztek a
teendõk fölött, s már éppen a királyhoz menesztendõ panaszsürgönyt fogalmazták,
egyszerre csak megjelent Horváth Gyula a födélzeten, s kijelenté, hogy a
tábornokkal kíván beszélni.
- Rendelkezésére állok, uram! - mondá a tábornok elõlépve.
- Én Horváth Gyula, országos képviselõ vagyok - szólott a
jött -, s azért jöttem, hogy Kállay Ödön és a magam nevében bocsánatot kérjek
önöktõl az elkövetett sértésért.
A tábornok homloka haragosan vonódott össze, de azért
mégiscsak megkínálta hellyel Horváthot.
- Nem tehetjük, képviselõ úr! a nyilvánosan elkövetett
sértés sokkal eklatánsabb elégtételt igényel.
- Igazuk lehet önöknek - ellenveté Horváth Gyula -, de vajon
lehet-e most elégtételrõl szó, midõn mindnyájunknak egy sokkal nagyobb, sokkal
fontosabb dolgunk van, a halottakat temetni, az élõket megmenteni? Önök
megtagadták a katonai segélyt. De ki szenved ezáltal? Kállay Ödön bizonyára
nem. Hanem ez a szegény város, melyet az egész világ sirat, és csak mi vesznénk
össze benne, akik hivatva vagyunk azt, amennyire lehet megmenteni.
- Uram, ön el akar engem érzékenyíteni.
- Nem, én csak azt akarom, hogy tegyük félre a haragot
addig, míg a baj elmúlik. Akkor aztán kapni fognak elégtételt, aminõ tetszik.
Hanem addig legyen úgy, mintha semmi sem történt volna...
- Minden késõ - mondja a tábornok, kissé engesztelõbb arccal
-, már megvan a sürgöny a kabinetirodába. Be
fogjuk várni õfelsége rendelkezését.
Horváth Gyula látta, hogy nem boldogul, a végeszközökhöz
nyúlt, s elõvette az õ cinikus logikáját.
- Minek az a telegram õfelségéhez? Nem lehet annak semmi jó
eredménye, tábornok úr.
- Ön nem beszél elég világosan.
- Világosan fogok beszélni. Õfelsége legjobb esetben azt
fogja tenni, hogy megharagszik e dolog fölött és megbüntet valakit.
- Nos, nem elég az?
- Nem elég. Mert minket nem büntethet meg õfelsége, nincs rá
hatalma, a parlament tagjai vagyunk - ha hát büntet, csak önöket fogja
büntetni.
- Hüm, hüm! Mond ön valamit... csakugyan mond ön valamit -
mondja a tábornok, a logika ereje által mosolyra kényszerítve.
- Várom szíves rendelkezését.
- Jól van tehát, uram. Nem küldjük el a sürgönyt,
engedelmeskedni fogunk - de ehhez az
emberhez sohasem szólunk többet.
S így lõn, hogy csodák csodájára, ezentúl az azelõtt örökké
bakafántoskodó csapatparancsnokok, ha Kállay valami rendeletet adott ki, soha
egy mukkot sem ejtettek ki, hanem végighallgatva parancsát, szó nélkül
szalutáltak és megfordultak.
- Látjátok! - mondogatta hetykén az öregúr - õk már nem
feleselgetnek; mégis ráncbaszedtem én a katonaságot, két hét kell hozzá,
gyerekek, s az egész ármádiába behoznám a rendet.
Ezzel a hittel is halt meg a jó öregúr, áldja meg az isten a
haló porában.
|