|
Írta: János
Mindétig mondják az »arany orosz lány«-ban: »Adj hangot,
Dóczy!«
Adok hát, mert nekem való téma ódzkolódott ki az
világesemények ködmönébõl.
Bizony hiába hozta meg Apafi Mihály jó erdélyi fejedelem
õnagysága törvénynek, hogy »akinek lova nincs, járjon gyalog«, megfordult a
világ csikorgó kereke, s nagyobb virtus már manapság a lúval versenyezni, mint
jámbor keresztény cselekedetekben elõzni meg egyiknek a másikat.
Sport, meg sport!
Mindenki bomlik utána. Ami hajdanta édes apám fiatal korában a fejekben volt
értékes, az mostanság már mind az inakba szállott, onnan mutogatja azt a gyenge
matériával oltott fiatalság.
Zmertych hitvány
»velecipeld«-en gyütt ide Párizsból, ide, hol hajdanta a talyigás embert, a
»tragacsost« kinevették, a kutyák megugatták, hollók, varjak agyonkárogták,
most pedig bankettet ad neki a megromlott generáció.
Szekrényesi meg a
Balatont úszta át. Órákon körösztül ott lubickolt a nyomorult vízben, s mégsem
változott el se csukává, se durbinccsá, - pedig megérdemelte volna. Mert
amelyik ember ember, ne kívánkozzék békának!
No, ez mind csak
semmi, hiszen hadd szalajtsa meg az egész világot a hivalkodó divat, meg a
cafrangos civilizáció, de már azt nem tûrhetem békén, hogy az édes
szülõfalumat, Szögedet is megmozdítsa; annak úgy kell itt állni örökkön-örökké,
ahogy az úristen ide teremtette.
Ki azzal a pennával most, János, ha okos ember vagy, s
csördíts közéje annak a sok vékony lábikrájú magyarnak, kiknek olyan nagy a
mehetnékjük, hogy üresen ballagtatják maguk után a fürhéces szekereket, s õk
gyalog mennek mellette!
Egy jó cimborám beszéli, hogy a város lovai meglátván az
úrias voltában megfogyatkozott tempót, mély gondolkodóba estek a fölött,
lovak-e õk csakugyan, - vagy hogy csak - passzionátus turisták?
Hanem hát tudom, hogy honnan fúj a szél. Mind a königräczi
csata ennek az oka! Ott kapott vérszemet arra az osztrákmagyar ember, hogy
õneki vannak a világon a legjobb lábai.
Ez a lábak korszaka!
Én uram teremtõm! Valaha a magyar úri ember csupáncsak
egyedül arra használta a lábát, hogy a sarkantyús kordován csizmát legyen mire
fölhúzni, aztán legyen mivel elaprózni a csárdást s megrúgni a Kata szolgálót
vagy a »Kullancs« agarat, ha nem engedelmesködnék.
De nem így ezek a fiúk! Kilencen indultak neki Makónak, per
pedes apostolorum, garibaldiánus ingben és mazurka schrittekben.
Egész processzió volt körülöttük, mintha valami isten
csodája lenne kilenc gyalog embert látni; nagy csoport vergõdött össze, s
integette a végbúcsút, mintha a harcba menõ hõsöket üdvözölné az újszegedi
hídfõnél.
Oszténg megindultak a jóslatok, az egyik aszongya: X fog
gyõzni, mert a már baka volt és ki van próbálva a lába, a másik aszongya: Y fog
gyõzni, mert a még nem volt baka és nincs elrontva a lába.
Melyik oszt a helyesebb kombináció?
Fölharsant az »éljen«, elindultak; por elõttük, por utánuk,
ezeket már a forgószél sem állítja meg hírös Makó városáig, ahol kiosztják a
prémiumot, az ezüstkelyhet (megisszuk azt üvegedénybõl is!), meg az aranymedaliont,
akiben a szeretõje haját szokta tartani az ember. (No, én magam legjobban
szeretem a markomban tartani a Katám haját.)
Hogy ím elmenének, elgondolkoztam a világ folyásán, s
eszembe jutott a palóc újságíró cimborám mesebeszédje a hajdani fullajtárokról,
kiket régenten a felsõmagyarországi urak használtak kengyelfutóknak, s az erre
a hivatalra szánt jobbágy-gyerekeknek idejekorán kivágatták a lábszárukból a
vastagabb inakat, úgyhogy mikor az beforrt, olyan lábuk lett, mint a zergéé.
Egy ilyent ösmert még a palóc kollegám, ha ugyan el lehet a
szavát hinni; - Majgónak hítták, s amint sebesen vágtató jó lovakon menne
Balassagyarmatra, meglátja az öreg Majgót az országúton.
- Hova megy kend, Majgó?
- Gyarmatra.
- Én is oda tartok. Üljön föl kend a kocsira, elviszem.
- Nem lehet, kérem alássan - feleli kelletlenül az öreg -, mert nagyon sietek. A patikában van
dolgom.
Aminthogy igaza is volt, mert mire a palóc kollegám beért,
addig az öreg Majgó már meg is reggelizett az »arany vászoncseléd« címû korcsmában.
No, az öreg Majgó kellett volna ide tegnap, akkor nem
vallottuk volna azt a szégyent, hogy a makói ember három minitummal sebesebb a
szegedinél, - pedig még csak prémiumot sem kapott érte.
Ha már a makói ember ilyen, hát még milyen gyors lehet ott a
lú?!
Röstellem a dolgot, de nem tehetek róla. Sajnálom, ha a jó
szittyavér így alul kerekedik, - de legjobban mégis a vallásos kegyeletem és
érzelmeim vannak megsértve, mert a buzgó radnai búcsúsok, kik útközben
találkozának a vörösinges távgyaloglókkal, szent áhítattal és mormogással
vetettek magukra keresztet, s csodák csodájának beszélték itt Szegeden, hogy a
tizenkét apostol megjelent elõttük, azon módon a bibliai ruhájában, de olyan
bomlottul siettek Makó felé, alkalmasint Jeruzsálembe, hogy a jámbor búcsúsok -
szentül hitték, magukkal viszik a Jézus Krisztust, minélfogva az elöléneklõ
bíró-gazda, hogy meg ne lássák: a szûre ujjába dugta.
|