|
A budapesti lakásváltoztatás kellemetlenségét és borzalmait
húsz év óta minden esztendõben megírják a tárcarovatokban százféleképpen. Azt
hinné az ember, hogy ez a jövõ nemzedék elrettentésére fog szolgálni. Oh,
dehogy! Az egész világ hurcolkodik s fog is hurcolkodni örökké. A változtatási
vágy benne rejlik az ember természetében.
Engem már gyermekkoromban meglepett az emberi természet e
félszegsége.
Egyszer Budapestre mentem a bátyámmal, hogy ott töltsük
mulatságból a húsvéti ünnepeket, midõn Rétságon Kovács Miklós nevû rokonunkkal
találkoztunk, aki Budapestrõl Csoltóra sietett jól eltölteni a húsvéti
ünnepeket.
Ez volt az elsõ eszméletem arra, hogy az ember bolond, s
egész élete egy nagy unatkozás s keresgélése a szórakozásoknak, de sohasem
találja meg véleménye szerint az igazit.
Tizenöt esztendeje kóvályog bennem ez a gondolat, most merem
csak kimondani itt a »hét történetében«. Igenis, a »hét történetét« szoktam
megírni e rovatban - ezért kezdtem a hurcolkodásokon, amik Szegeden is uralják
a novemberi elsõ négy-öt napot; nem járnak ugyan annyi kényelmetlenséggel és
annyi költséggel, mint a fõvárosban, de azért mégsem nevezhetõk
mulatságosaknak.
Mozgásba hozatik
itt minden talyiga és minden hordár. Az utcákon vánkosokkal, dunyhákkal,
családi képekkel, kávéõrlõ masina, sifon, kredenc és ágytapétákkal megrakott
szekerek döcögnek, s a kapuk alatt igazi keresztezése vagyon két vagy több
familia cókmókjának.
Házmester nincs,
csak ritka helyen, ki szúró pillantásokkal méregetné a beköltözött család
holmiját, abból kívánva következtetni a jövendõbeli lakók egyéni jellemére,
vagyoni helyzetére és minden gondolható viszonyaira, - de öregasszonyok
mindenütt vannak, akik kötényük alá dugott, vagy csípõjükre tett kezekkel
megjelennek az ambituson, hogy az »új eseménnyel« tisztába jöjjenek.
Hja! ma ez úgy van! E »nagy kritikán« keresztül kell esni.
Hozzászokik az ember mindenhez, az ember, aki mindég az újat keresi. Õrajta nem
is történt semmi, mi bosszanthatná. Hanem a kiscica, amit a nagyobbik lányka az
ölébe hozott át a régi szállásról, meg a kis »cukri« kutya, amit madzagra kötve
terelt ide a Pista gyerek, azoknak bezzeg rosszul esik a lakásváltoztatás.
Szomorúan õdöngnek az udvaron, a törzsökös házbeli kutyák és
macskák idegenszerû pillantásokkal méregetik õket, sõt a kis cukrira még a
fogát is rávicsorította a garádics ajtó melletti lakosztály tulajdonosának nagy
szelindeke.
A gyerekek is idegenek eleinte, ki-kimennek az udvarra,
szétnéznek, megbámulják a közös tyúkketrecet, ha egy-egy patkány sétál át az
udvaron, örömre gyulladnak a csinos állatka láttán, de bár igen sok érdekeset
találnak az új otthonban és környékén, a pajtásságot nélkülözniök kell. No, de
nem tart soká. A gyereknép könnyen ösmerkedik. Egy-két hét múlva már egyszerre
boldogok lesznek, s a lakásváltoztatás kellemetlenségeibõl az utolsó órák is
elenyésznek.
*
De tán messze is tértem a fölvett címtõl az »örökös
võlegénytõl«, akit leírni akarok, akit mindnyájan ismerünk s mindnyájan úgy
ösmerünk, hogy örökké jegyben jár.
Ez pedig senki más, mint Zsiga. Igenis a Zsiga sógor, aki
huszonkét esztendõ óta mindennap úgy kel és úgy fekszik le, hogy »no, két hét
múlva megtartom a lakodalmat«.
A legelsõ menyasszonyai már körülbelõl nagymamák azóta, mert
rettenetes sok menyasszonya volt már Zsigának, kiket vagy õ hagyott el, vagy
pedig õk hagyták el õt a halasztgatások miatt.
Voltak már szõke menyasszonyai, barna menyasszonyai, szépek,
jók, gazdagok, de a vége mindig az lett, hogy két héttel az esküvõ elõtt
»összement« a parti.
Mi volt az oka, élõ ember azt ki nem tudhatta, asszonyi
agyvelõ ki nem találhatta, s õ maga Zsiga soha el nem árulta.
Pedig nem titkolódzó ember. Ami a szívében, az a nyelvén,
hanem csak akkor ilyen õszinte, ha becsíp.
De mivelhogy minden este becsíp, tehát minden este õszinte.
Valóban az. Az elsõ pohár bor után minden áldott este annak
az elbeszélésébe fog, hogy miért nem tud õ megházasodni huszonkét év óta s
miért kellett halasztania mához két hétre az esküvõjét. Miért kopott már ez az
arany karika is, mely annyi kézen megfordult már!
S amint ennek az elbeszéléséhez fogna, szokott bõbeszédûsége
viszi mint a fékvesztett paripa tüskön, bokron keresztül.
- Miért nem házasodtam meg, barátim. Annak nagyon egyszerû
oka van. Az ember - azt mondja Madách - gyenge. Én meg azt mondom, hogy az
ember egy nagyon pedáns teremtés. Madáchnak is igaza volt, nekem is igazam van.
Eközben megint fölhajt egy pohár bort.
- Mert az igazság relatív fogalom, fiúk. Kant azt mondja az
asszonyoknak: »Legyetek olyanok, mint a csiga.« Az asszonyok ezt úgy értik, hogy mindenüket magukon hordják - mint a
csiga, Kant meg alkalmasint úgy értette, hogy mindig a hajlékukban legyenek -
mint a csiga.
Megint egy pohár következik.
- Hja, a derék csigák! Olvastátok a regényüket Jókaitól?
Valóságos Jules Verne-utánzás. Valóban alig lehet fölfogni, hogy miért akar az
ágyú pisztoly lenni...
Még egy-két korty, és Zsiga úr mindig tovább, tovább megy az
eszmetársítás görbe útján a kitûzött céltól, s ahelyett hogy elmondaná, miért
múlt el annyi házasság, összebeszél prücsköt-bogarat, míg végre feje fáradtan
hanyatlik alá a vendéglõ asztalára, s egy nagy fölharsanó hortyanás mutatja,
hogy elaludt, s még álmában is motyogja: »Mához egy hétre«.
.......
Végre huszonkét év múlva e héten sikerült kitudni, miért nem
házasodott meg Zsiga, s miért csalt meg annyi lányt és özvegyasszonyt.
Öreg takarítónõje beszélte el.
Hát az egész titok abban van, hogy Zsiga huszonkét év óta
mindig szállást keres Szegeden, ahova két hét múlva a menyecskét elhelyezi, -
talált is már sok szállást, de egyik sem volt még eddig ínyére: ahol a szobák
megfeleltek ízlésének, ott az ablakok voltak rosszak, vagy a kályhák füstöltek,
vagy az udvar nagyon lármás, vagy az utca nagyon piszkos.
Egyszóval mindennap egy nappal odább halasztja az esküvõt
(mert menyasszonya mindig van), miután megírta, két hét szükséges a szállás
rendbeszedésére. Minden reggel azzal kél, hogy no ma bizonyosan találni fog
alkalmas szállást. Mikor a hivatalba megy reggelenkint, gépiesen megáll minden
kapu elõtt s fölnéz, nincs-e rajta cédula.
Ha nincs, egykedvûen ballag a másik kapuhoz, ha van, megnézi
a helyiséget s morogva jön le, hogy: »nem jó, nem egészen jó«.
Így lett agglegény, s az is lesz már a koporsóig. Ahol végre
talál egy szállást - ami ellen majd nem lesz kifogása.
Különben az ördög nem alszik, nincs többé lehetetlenség ezen
a világon sem. Ha az új házak fölépülnek... Ki tudja... hátha?
|