|
Tegnap éjféltájban jöttünk haza egy biztosi tanácsostól. A lámpák már csak imitt-amott pislogtak.
Néma csend terült el a rekonstrukcionális város fölött s sûrû, átláthatatlan
köd ült a házakon és a Dugonics tér fáin, csupa meredezõ kísértetnek rajzolva
azokat.
Egy nyári
éjszaka szebb, de egy téli éj fönségesebb. A metszõ hideg, mely az arcot csapkodja,
a fakó szürkeség a természetben, fogékonyabbá tesz a gondolkozásra, mint a
nyári este, melynek bûvös-bájos harmóniája inkább az érzelmekre hat.
Gondolatokba
mélyedve ballagtunk, míg a szögleteken következtek az elválások. A társaság
egyik tagja képviselõ, az az indóházhoz hajtat, hogy holnap reggel (szombaton)
Budapesten lehessen leszavazni a kormány mellett. A társaság másik tagja egy
náthás ember: az lefeküdni siet, a harmadik tagja egy szerelmes ember, az még
egy sétát kockáztat meg éjnek idején a korzón. Hiába, ezek a szerelmesek nem
tudnak aludni, eleget álmodnak õk ébren is.
Én magam
nem vagyok sem képviselõ, sem náthás, sem szerelmes, minélfogva nyugodtan
kocoghatok a Szegfû utca felé. Úgyis még keseregnem kell a zágrábiak fölött az
éjjel: megígértem a rendezõ bizottságnak már hatodszor szentül, hogy de már
holnap okvetlenül megírom a hangversenyünkre a »Prológot«. Meg is írom,
mert még rám is azt találják mondani, hogy »elrágtam a kötelet«.
A szalonkabátom oldalzsebe tele van virginiával, a téli
kabátomban pedig a kapukulcs, s mi kell - nekem más egyéb arra nézve, hogy
teljesen rendezett viszonyok között levõ embernek tartsam magam?
A »Szegfû utca« Szeged legregényesebb utcáinak egyike.
Minden ablakban egy virágcserép, s minden virágcseréphez egy leányfej. De
ezeket nem látni éjjel. Azonban ehelyett úgy tetszik nekem, mintha sóhajoktól
lenne itt terhes a levegõ. Titokzatos méla suttogás kél, mintha az Ámor
rebbentgetné piciny szárnyát...
Jó utcámból és ódon lakásomból, mely az én elkeresztelésem
folytán ezen név alatt volt ismeretes: »Pillich utca, Salamon-ház«, a poloskák
kényszerítettek ki. Ezek az apró, igénytelen állatok, akiknek én sohasem
vétettem semmit, s akiket én igen szeretetreméltóaknak találok egyenkint, de
nagy tömegben kissé kellemetlenek. Próbáltam õket pusztítani, nem használt,
végre is az okosabb enged, én költöztem el.
Pedig sohasem felejtem el ezt a kedves lakásomat. Érdekes
annak a háznak minden zigzuga. A sok szép menyecske, a sok pajkos gyerek, s a
Muci patkány, aki mindennap eljárt a kúthoz, s olyan barátságosan nézett rám
apró csillogó szemeivel, mintha ösmerne.
Szegény kis patkány, aki annyira kivált társai közül, akinek
olyan kedves szürke szõre volt, mint a bársony, de sajnálom is, hogy
elszakított tõled a fátum, mennyit incselkedtem veled egykoron, s te már
kutyába sem vetted embervoltomat.
Éppen reád gondoltam az este, mikor benyitok rideg szobámba,
hol a nagy tágasság, a rend és a nagy, impozáns bútorok barátságtalanul
tekintenek rám. Olyan kicsinek érzem itt magamat a nagy almáriom és szekrények,
a vaskos íróasztal mellett, mint sehol egyebütt.
Meggyújtom a gyertyát a kis kályhában, melybõl kevés
változtatással lehetne pipát rögtönözni, már kialvóban a tûz, ebben a sivár
temperamentumban bizony nehéz lesz fölmelegedni Zágrábért.
De nini, egy levél, - kékkõi postabélyeggel, mit a
levélhordó - távollétem alatt hagyott itt. Kiscsoltóról írják, ott, ahol az
öreg nyárfák ráhajlanak az ódon házra, komoran, sötéten. Hajdani lakói de
széjjel is vannak!
Drága levél ez most nekem, hiszen születésem helyérõl jön.
Millió emlék kél életre tõle, kiscsoltói erdõ idejön egészen, hallom a kürtösi
patak locsogását. Megszólít a bokor, rám kiált a fenyves, a szántóföldek
barázdái elém terülnek, mint egy érdekes könyv ékesszóló sorai... hadd
olvassam.
De nem, hisz a levelet kell olvasnom elõbb. Olyan elfogódás
szorítja össze szívemet, mint egykor talán a Jókaiét, mikor tízmillió forint
volt a kezében az osztrák bankban.
Nincs pedig a levélben egy garas sem, hanem van benne egy
szõke hajfürt édesanyám hajából. Abból a hajból, melyet annyiszor csókoltam
össze szeretettel. Öcsém õrizte azt meg, sokszor kértem tõle, soha ide nem
adta. Most küldte el nekem a drága emlék felét.
Istenem, mikor még nekünk ebbõl a hajból annyi volt, hogy a
fésûnek is jutott mit kitépni belõle naponkint!
Megörültem a szõke hajnak s elõvettem zsebembõl a kis
medaillont, melyen egy dombormû sarló van kívül s belül benne egy fekete
hajfürt. Hogy sötétlik ott az üveg alatt, mint az éj, hogy szúr, milyen éles,
mint a gyilok. Minõ lágy selyem ehhez képest az én szõke hajam.
Hogy fog ez a kettõ megférni egymással vis-à-vis? Van-e
jogom összetenni e két hajat? Vagy hogy éppen összeillenek: az egyik a
szeretet, a másik szerelem jelképe és emléke, az egyik melegít, a másik éget.
Oh, nem, nem. Ez a haj nem együvé való. Az angyal és a démon
nem összeillõk.
Föl kell szítani azt a tüzet a kis fekete kályhában, melyre
szeszélyes táncoló alakok vannak kimetszve... valami pokoli szörnyek, nagy
hajjal és hosszú lábakkal.
Lobog a tûz már. Kiveszem a fekete hajat, e makacs, erõs
hajszálakat, melyek ruganyosak, mint a drót, s élni és mozogni látszanak az
ember kezében.
Kiveszem. Ezek az utolsó emlék tõle. A többit már mind
elvetettem egytõl egyig, Most már elvetem ezt is. Ne maradjon semmi, semmi.
Bedobtam a kályhába, a láng tüzes nyelvecskéi
körülnyaldosták, mint valami drága csemegét. Egy darabig tiltakozólag percegtek
a hajszálak, de végre is megadták magukat az enyészetnek, s olyan hamu lett
belõlük éppen, mint a többi.
Milyen kedves hajszálak voltak nekem ezek egykor! Az ostoba
tûz nem tudja azt, mit falt föl. Hogy ez egy regénynek a vége!...
Nagyot sóhajtottam s mereven, mozdulatlan álltam ott a tûzbe
bámulva.
Bizony kár volt értük! Hogy szeretném még egyszer látni e
szép fekete hajszálakat, amik egyszerre szürkék lettek... hamuszürkék.
Mégis megtartottam hát a szavamat.
Mert azt ígértem annak, aki adta, hogy addig õrzöm, míg
megszürkülnek.
Most már igazán szürkék.
A lobogó láng kialudt, s a szeszélyes alakok a kályhán,
amint folyton odanéztem, olyan gúnyosan vicsorították rám a fogaikat, mintha
mondanák:
»Ti, eleven emberek mindig változtok, de mi élettelen
figurák, mi örökké egyformák vagyunk.«
|