|
Unalmas egy utazás az, hogy az
ember éjfél után kiindul a Pillich utcai Salamon-házból, megáldja a házat, a
lakókat, rengeteg sárban kihajtat iszonyú zökkenések közt a vasúti indóházba,
ott megállítja a fiakkerost és a lovakat, akik idehozták, beül a vasúti kocsiba
egy hortyogó ember mellé s meg nem áll egy szuszra - Párizsig, már ti. a
Budapesten levõ Párizs korcsmáig, ahol megreggeliz és lefekszik, korán reggel
egy kis nyugodalomra.
A szegedi indóház tele volt
filiszter utasokkal. Hiába kerestem magamnak valami rokonszenves arcot, akivel
átbeszélgessem az utat, nem találtam.
Ott lépegette végig a szurtos
éttermet a derék Szende miniszter is, kialudt ábrázattal és megnagyobbodott
szemekkel. Némileg vigasztaló rám nézve, hogy õ is jön, mert hiába, ezek a
leszidott miniszterek valóságos kedves ismerõsök gyanánt tûnnek föl. Az a jó
honvédelmi fizionómia, mely különben elég mogorva, olyan biztató, nyájas volt
most nekem, mint valami kedves kép, valami kedves szoba faláról. Aztán valljuk
meg az igazat, kiben ne volna meg az a hiúság egy és ugyanazon a vasúton és alkalommal
utazhatni egy valóságos eleven miniszterrel? Egy nagy ember fényt vet a csoportozatra is, mely mellette van. Milyen
édes tudat, hogy Clio közvetlen közelben leselkedik.
A harmadik csengetésre azonban
egy elsõ osztályú kupé elzárta földi szemeim elõtt az excellenciás alakot, s én
találomra léptem be egy másodosztályú kupéba.
Mint már említém, egy körülbelül
negyven éves ember hortyogott ott mély álomba merülve, nagy lõcsös lábait
szétrakva a foteleken, mellette jobbra-balra kufferek, ládák és skatulyák
töméntelen sokasága, s ezek közt az iskátulyák közt egy gyönyörû, fiatal, barna
asszony.
Az az arc volt, ami nekem mindég
a legjobban tetszett: fekete arcbõr, kék szemek, hosszú és hegyes vonások,
sasorr és duzzadt ajkak.
Andere Städtchen, andere Mädchen.
Nyomban elfelejtettem összes szegedi ideáljaimat. A Marcsák, Borcsák, Pepikék
és Ilonkák alakjait elnyelte a füst, melyet a gõzgép eregetett, szürke csíkot
festve vele az éjszakába.
Mindég az emberiség szerényebb
fajához számítottam magamat, nem tudom, joggal-e vagy sem, de annyi bizonyos,
hogy a fiatal hölgyet nem mertem megszólítani, pedig csak ketten voltunk a
kupéban (mert aki alszik, az nem létezik); a harmadik idegen úr pedig ugyancsak
mélyen aludt.
A magányosan utazó hölgyekrõl
már Plinius mondja, hogy igen kellemetesek, s én magam azon rossz nevelésnél
fogva, amelyben részesültem, bizonyos elõvéleménnyel viseltetem irántuk, mely
rendesen a kellõnél több bátorságot szokott kölcsönözni. De ezt a királynét nem
mertem megszólítani. Ez még, ha igazán »olyanféle« is, többet ér egy
leányneveldénél egymaga!
Míg én ezeket így jártattam
eszemben, azalatt egyszerre csak megnyíltak a duzzadt ajkak, s egy csengõ hang
ekképpen csiklandoztatta meg füleimet:
- Mi történt, hogy ilyen lassan
megy a trén?
- Ez már így lesz egész
Szatymazig - mondom. - Az árvíz elrontotta a pályát, s pilótákra csinálták. Ez
az ideiglenes pálya, és nem lehet rajta sebesen hajtani.
- Micsoda az a Szatymaz?
- Ami Párizsban Versailles vagy
jobban mondva, ami a bundán a gallér. Ez a szegediek egész kirándulási helye.
Kedves hely nagyon. Egy-két jó órát én is szívesen töltöttem itt nyaranként.
- Hogyan, ön szegedi? Ezzel a
kiejtéssel? Ne mondja?
- Nem. Én majdnem szegedi
vagyok, hanem mégis inkább nógrádi volnék és csak egy hajszál híja, hogy még
nem vagyok pesti lakos.
- Ah, az derék. Én magam is
Pestre költözöm.
- Vigasztaló rám nézve. Egy szép
hölggyel több.
- Egy csöpp a tengerben - mondá
mosolyogva.
- A tenger, igaz, hogy nagy -
szóltam -, de ha az ember abból iszik, nem tudja, nem-e éppen neki jut az az
egy csöpp.
- Biztosítom, uram, hogy...
- Csak folytassa, nagysád.
- Hogy ön nem olyan szomjas,
amilyennek mutatja magát.
- Honnan gondolja? Tudja-e, hogy
az kihívás?
- No, vegye annak, ha tetszik.
- Ah! Nagyon jól van. Félek
azonban, maga vagy nem érti, amit beszél, bocsánat, nem vigyázza jól, amit
beszél, vagy pedig én vagyok a legboldogabb ember ezen a vasúton. Pedig esküvel
biztosítom, hogy egy miniszter is van rajta.
A szép barna asszony lesütötte a
szemeit. Aztán sóhajtott.
- Nem mindig a nagyok és
hatalmasok a legboldogabbak.
Mintha most is hallanám, mennyi
kacérsággal vegyes búbánat volt e szavakba fektetve!
- Nõs ön? - kérdé - aztán
álmodozóan, a legyezõjével hajtva el virginiám füstjét.
- Nem én.
- Mi annak az oka?
- Az, hogy még nem akadtam soha
nõi arcra, amely mélyebben érdekelt volna.
- Sohasem is gondolt a
házasságra?
- Nem én, soha.
- De csak szeretett valamikor?
- Az édesanyámat.
- Lássa, maga nekem tetszik
ezekkel a hóbortos beszédeivel.
- Köszönöm, Hanem, aki állít,
annak bizonyítania is kell.
- No, no, no... de hamar akar
maga mindent. Apropos, hogy is hívják önt?
Minthogy elõttem lebegett a kecskeméti precedens, egy érdemes
képviselõnk és volt biztosi tanácsos nevét diktáltam be a szép idegen
emlékezõtehetségének. Ezzel a revanssal magam részérõl is tartozásban voltam.
- Ahá, ahá... ön hát az a híres
ember? Ejnye no, hisz most emlékszem már, hogy láttam is a vicclapokban. Hanem
átkozottul lefogyott ön! Talán beteg volt?
- Nem biz én, hanem már egy év
óta valami titkos vágy emészt, melynek tárgyát csak most két órája leltem föl.
- Ej, ej, uram! Gondolja meg,
hogy...
- Mindent meggondoltam. És csak
azt sajnálom, hogy egy szegedi bicsakot nem hoztam magammal, hadd hasítanám
szét ennek a részeg embernek a torkát: ne legyen még lehetõsége sem annak, hogy
fölébredhessen. De különben is úgy hortyog, mint egy medve. Én nem látom be,
hogy miért kellene respektálni. Vegyük úgy, hogy nincs itt.
A szépasszony mosolygott és a
fejét rázta... Megfenyegetett az ujjaival...
- Pszt! Lassabban... Úgy
tetszik, mozdult ez a csúf majom.
Csakugyan. E pillanatban
megrázkódott a hórihorgas filiszter egész testében, egy irtózatosat csuklott s
kinyitotta apró, kékes szemeit.
Meglátva, hogy szétterpesztett
lábaival felöltõmet besározta, szelíd hangon mondá:
- Bocsánat, uram, a
neveletlenségért... igazán sajnálom...
- Nem tesz semmit - feleltem
bosszúsan -, feküdjön ön egész kényelemmel.
- De nem addig az, uram. Én
mívelt ember vagyok. Én tudom, mi az a modor. Legyen ön elnézõ, kérem,
ilyenkor... igenis, ilyenkor. Az ördögbe is, uram, esküvõje napján a
legszolidabb ember is többet iszik egy-két pohárral a szokottnál. Úgy van,
uram, egyedüli mentségem ez az átkozott... vagy mit is beszélek... ez a mai
esküvõ. A võlegényi állapotom az oka. Hiszen ön meg fogja azt érteni. Te is
bocsáss meg, kicsikém, hogy unatkozni hagytalak. De látod, a bor, a sok étel...
Vagy elszenderültél? No, csak aludj, édes szívem.
Nagy szemeket meresztettem. Most
már világos volt elõttem minden, s tévedésem egész nagyságában feküdt elõttem.
Hogy is nézhettem demimonde-nak egy menyasszonyt? De hogy is lehet ilyen egy
menyasszony?
A hölgyecske olyan piros lett,
mint a bíbor, s lecsukva hosszú selyem pilláit, alvást színlelt férje elõtt
egész Pestig.
A derék embernek szemeibõl
egészen kiment az álom Ceglédnél, s mint az a boldog emberek szokása, egész
végig eltartott szóval.
- Megházasodtam. Viszem a
Rózsikát. Bizony, messzirõl hozom. Nagy fáradságomba is került. De most már az
enyém, hála istennek, és senki másé. A pesti barátaim váltig biztattak, hogy
nõsüljek otthon. Én? Pestrõl? Soha! Oh, ott, uram, le van törülve a nõkrõl a
zománc, az a hímpor... igenis, le van törülve. El, el a vidékre. Ott nyílnak a
szerény ibolyák. Szakítsunk egyet. Szakítottam, uram, s büszke vagyok rá. Mert
õ maga az erkölcs és az irántam való szerelem.
Az aluvóra néztem.
- Igen, igen... õ maga a
mocsoktalan erkölcs... dörmögé útitársam. - De nini, Pesten vagyunk már. Hopp.
Ébredj, kis feleségem, megjöttünk, itthon vagyunk.
A mocsoktalan erkölcs férje egy
gyöngéd érintésére kinyitotta szemeit, s a leírhatatlan szerelem perzselõ
tüzével függeszté azokat a legboldogabb emberre.
Engem észre sem vett. Midõn a kupébõl kilépve, köszöntem,
még biccenteni is elfelejtett szép fejével.
|