|
Vannak botrányok, melyek csillognak.
Ilyen volt valamikor az Asbóth Jánosé a Zichy-ügyben, de
viszont vannak botrányok, amik értéktelenek, és ilyen a mostani plágium-ügy.
Csiky Gergely ellen kelnek vádak, hogy darabjait és
elbeszéléseit olvasott mûvekbõl meríti, hogy annektál itt is, ott is, hogy az
»Ellenállhatlan« meséje azonos a »szép Diegó«-éval, a Proletárok E. Gy.
»Gavallér asszony« címû rossz regényébõl vannak merítve, maga pedig a jóízû
Mosolygó bácsi Dickens »Pickvick club«-jából lemásolva.
Így zúgtak-búgtak a poeták és novellaírók, míg végre
sorompóba lépett Ujvári Béla a váddal, miszerint a »Múlt« címû beszély, melyet
újév után közöltek a »Fõv. lapok«, az õ elõadásra el nem fogadott darabjából
van kiaknázva.
E vád nagy eseményt képez az irodalmi körökben a »kis
család«-ban, de amely örökké marakodik egymással, mégis szereti egymást.
Lázas izgatottsággal folynak a viták pro és contra, már
napok óta Csiky és Ujvári mellé csoportosul összevissza az írói világ.
A legtöbben persze a gyengébb mellé állnak. Régi magyar
virtus az már.
De azért mégis az fogja húzni a rövidebbet, akinek a többség
ad igazat, mert az erõsek mind ott vannak az erõs mellett. Ez is már régi
magyar virtus.
*
De minek is hozom én most föl az irodalmi plágiumokat, mikor
magam is plágiumot akarok elkövetni egy oly munkán, melyik még meg sincsen
írva, legföljebb homályos köd alakjában kóvályoghat szerzõje, Eötvös Károly
fejében.
Hogy most Kónyi Manó sajtó alá rendezi Deák Ferenc összes
beszédeit, Eötvös Károlynak most jut eszébe, hogy »azok nagyobb víz lesznek a szélsõbal malmára, mint a Kossuth könyve«,
egyszersmind elhatározta megírni az öregúr élettörténetét és jellemrajzát oly
gondosan, amint kellene, amint méltó lenne úgy irodalmunkhoz, mint történelmünk
ezen nagy alakjához.
Eötvös kétségkívül hivatott ember erre nemcsak képességeinél
fogva, de fõleg azon viszony folytán, melyben Deákhoz állott; nemcsak sok új
adatot fog fölhozhatni, hanem kidomborítva s valóbb színben tüntetve föl a nagy
ember jellemét, kitûnõ szolgálatot tesz az irodalomnak.
Kávézás közben elmondta a reménybeli könyv egy bizonyosan
igen érdekes fejezetét, miként lett Deák Ferenc oly gyorsan vezére a pozsonyi
dietáknak?
1833-ban, körülbelül május elején jött föl Zalából bátyja
helyére s azután mindjárt másnap egy jeles beszédet mondott a botbüntetés
eltörlése mellett. E beszéd lesz az elsõ a mûben, melyet a Franklin-társulat
fog kiállítani lehetõleg díszesen.
Deák csinos arcú fiú volt, rokonszenves és megnyerõ modorú. Minden tettében kiváló tapintat vezette.
Néha ravaszkodás és taktika is.
A perszonálissal,
aki hatalmas volt, de gyûlölt, mindjárt az elsõ napokban összekoccant, amiért
hibásan, úgyszólván szándékosan meghamisítva vétette be a vallásegyenlõségre
vonatkozó indítványát.
A nemes és
népszerû Palóczyt, ki meglehetõs lusta volt s a diéta akkori jegyzõje, azzal
kötelezte le, hogy önként ajánlkozott neki a jelentések szerkesztésére, amikkel
Pálóczy nagy dicséreteket aratott.
Beöthyt, Nagy
Pált, Baloghot s az akkori primipilusokat, kiktõl elég ügyetlenségnek látszik
az, hogy Deákot fejükre hagyták nõni, akként nyerte meg, mint azt õ maga is
többször említette, hogy minden új eszméjét oly módon tálalta föl a diétán vagy
a konferenciákon, mintha az tulajdonképpen egyik-másik vezérnek lenne ideája. A
vezérek hiúságának hízelgett a dolog s gyanútlanul nézték Deák emelkedését, míg
egy napon azt vették észre, hogy az már óriás, s õk mindnyájan kisebbek egy
fejjel, mint a gyerek.
Volt akkoriban
Pozsonyban egy gavallér asszony, valami Kirinszkyné. Ennek a házához járt a követek
elitje vidám tea-estélyekre. Fiatal is, szép is volt a menyecske, s bizony
akadt elég udvarlója a tekintetes karok és rendek közül.
De a gavallér
asszonynak Deák Ferenc tetszett meg a karzatról.
- Kicsoda az a
barna, kerekképû fiatal ember ott azzal a falusi modorral - kérdé Fráter Pál
nógrádi követtõl.
- Az a Zala megyei süldõ követ. Úgy nézem, nem sok ember
válik belõle, nagyon mutogatja, amit tud.
- No, már akár válik, akár nem válik, hanem azt az urat
okvetlenül mutassa be nekem, hozza el hozzám holnap.
Meg is kísértette Fráter Pál. Deák beleegyezett, elmegy a
szép asszonyhoz látogatóba, midõn azonban tudomására jutott, hogy termeiben nem
szabad szivarozni, visszavonta ígéretét.
Másnap kérdõre veszi a szép asszony Frátert.
- Nos hát, miért nem hozta el Deákot?
- Makacs vidéki ember: nincs elég nevelése, nem jön. Azt
mondta, még a császár kedvéért sem hagyja abba a szivarozást két órára.
A szépasszony bosszús arcot vágott és az ajkaiba harapott.
- Azért is
megmutatom, hogy abbahagyja.
Hanem
bizony nem hagyta abba, s beteljesedett a szava, egészen, mert csakugyan
megtörtént rajta késõbb, hogy õfelsége a királlyal is szivarozva beszélgetett a
budai várpalotában.
De ki hitte volna
azt még akkor...
A szép
Kirinszkyné legkevésbé, kit Deák szívós makacssága annyira kihozott sodrából,
hogy a pozsonyi sétányon, mikor Deák is ott sétált követtársával, palam et
publice szivarra gyújtott a gavallér asszony.
Deák
megadta magát most s mindennapos vendég lett a háznál. S e »diadalát«
sokat emlegette bizalmas körben politikai célzatképpen élemedett korában is.
- Ha én akkor abba hagyom
kedvéért a szivarozást, mindig azt hitte volna, megfúl a füsttõl, mint ahogy
Ausztria hiszi, hogy az alkotmánytól megüti a guta.
Ebbõl a viszonyból (melyet mellesleg legyen megjegyezve, már
nem Eötvös Károlytól, hanem egy más, nem kevésbé hiteles forrásból tudok)
késõbb egész regény lett, mely apasági keresettel végzõdött.
Az öregúr régi barátai egész haláláig tréfálóztak ezzel a
históriával.
|