|
I.
A
tisztelendő páter - váltig mondogatja azt a történelmi tanulságot, hogy:
»Száraz-Brézón a ludak, mert nem ittak, csak ettek, mind kivesztek.«
Hogy úgy ne
járjon, eszik is, amikor éhez, és iszik is, amikor szomjas, arról ő
éppenséggel nem tehet.
Boldog, ha
délutánonkint, mikor a konfráterek ott fenn celláikban a délutáni álmot
pihenik, le-lelopózhat a föld gyomrába, ahová a szent vallás igazságtalanul
helyezte csupán a poklot, mert de bizony ott alant van a mennyország is. Ott, az izmos dongájú rozsdás abroncsú hordók
között, a klastrom pincéjében.
Most is ott ül
könyökével rátámaszkodva a legvaskosabb hordóra, hogy az valahogy el ne
szaladjon mellőle, míg a kezében levő pohárban csábítóan csillog a
hordó aranyszínű nedve.
De az a pohár nem
mindig áll úgy ott mozdulatlan, ahogy a piktor odarajzolta, hanem túlságosan is
gyakran van költözködőben majd a tisztelendő atya ajkaihoz, majd
pedig a bal kezében látható tartalék-kancsóhoz, amely arra vagyon főképp
hivatva, hogy ama rokonszenvnek, mellyel a kedves hely és tárgyak iránt
viseltetik a derék páter, még akkor is hű emlékeztetője és
fenntartója legyen, mikor ő már fent a föld felett lesz, az élet sivár
folyásába temetkezve.
Ezek az igazi
élvezet órái. E titkos, lopott boldogság pótlója annak a sok örömnek, melyet a
klastrom kapuja elzár előle örökre. Sovány kárpótlás, de mégis valami. A
néma csendet beváltja képzelete zajjal, a pince félhomályát fénnyel... a
nyirkos falak kitágulnak, mint a Hatvani professzor bűvös szobája, s
ezernyi tarka képpel, valódi élettel telik meg a végtelen tér.
Ilyen csodálatos
a bor... az az aranyszínű folyadék, mely mégis rózsaszínűre fest
mindent.
A bor, az a
hetedik nagyhatalom, mely erősebb a királyoknál, mert azokat is földhöz
üti, és hatalmasabb a prófétáknál, mert már mielőtt Józsua megállította
volna a napot, a bor mindenkor megmozdította a földet.
Hanem akármilyen
erős és hatalmas is, páter Franciscusszal azért nem egykönnyen boldogul.
Nemigen hagyja magát legyőzni, s olyan kedélyesen eltársalognak együtt,
hogy egyáltalán nem lehet e délutáni enyelgést ellenséges birkózásnak
tekinteni.
A
tisztelendő atya vidáman szólítja meg kedvenc folyadékát:
»Jó napot, borocska!«
A bor - vagy hogy talán maga a páter - enyelegve felel:
»Adjon isten, páterka!«
»Jó vagy-e, borocska?«
»Kóstolj meg, páterka.«
S ez így foly néha órákig, úgyhogy a szellemes eszmecsere
egészen derült hangulatba hozza a jámbor férfiút; nagy, gömbölyû, piros arca,
melyrõl pongyolán lecsúszott a fehér csuklya, vidámságban úszik, apró szürke
szemei tûzben égnek, homlokán elsimulnak a redõk, s mennyei kéj önti el egész
valóját.
Jó szerencse, hogy oda van támaszkodva a hordóhoz, mert
elõbb lassan, majd sebesebben mozogni kezdenek a tárgyak, táncolnak az
abroncsok és a csapok, táncol az ajtó fölötti rostélyos ablak, a rézkancsó
fedele, minden, minden... s amint valamelyik hordóból, melynek az abroncsa
nyilván megereszkedett, csepeg a nemes nedv... »poty, poty«... az egy olyan
fönséges zene ehhez a tánchoz, melynél szebbet még az angyalok sem tudnának
kigondolni.
Agyára sûrû nehéz köd ereszkedik, de ez nem nyomja le ónsúllyal,
hanem ringatva röpíti az ábrándok és víziók honába.
Régen elfojtott vágyaknak szárnya nõ.
A káprázat tündére kibontja elõtte ingerlõ selyem
hajszálait, s õ gyanútlanul játszik azokkal...
Látja magát szépnek, fiatalnak, sûrû fürtökkel, hûs erdõben bolyongva,
madarak dalát hallgatni, s ibolyát szedni - õneki.
Mert hiszen valaha õ is fiatal volt, s az õ múltjának is van egy csücske,
honnan, ha elmosódva bár, kedves leányarc vethet reá szelíd sugárt.
Majd miniszternek képzeli magát talán. Püspököket nevez ki,
pinceegyleteket alakít, szõlõket ültet.
Kevés vártatva már középkori hõs, dübörgõ hadakat vezet
páncélos lovagruhában, prüszkölõ paripán ülve. Bizony pedig az nem egyéb, mint
egy hordógerendára támasztott donga, amin ül.
Mindig más-más képek hazudják magokat valóságnak. Fölmerül
elõtte talán a paradicsom itt - a földön felejtett szebbik fele is, a nyájas
otthon, a családi tûzhely, feleség, gyermek. Lehet, éppen ez az igézõ jelenet a
túlsó lapon.
És így kergetné az ábrándok színes pillangóit, ki tudja
meddig, ha meg nem csendülne ott fönn a klastrom estimára hívó öreg harangja, s
annak a beszûrõdõ hangjaitól szét ne futnának az »édes kísértetek«.
Mennie kell, hogy újra visszatérjen holnap s elölre kezdje
boldogító ábrándjait. Arany álmok,
amikbõl nem marad meg más valóság, csak a rezes
orr.
II.
Mennyivel fényesebb, igazibb a boldogságnak e másik képe.
A kis Gyuszika ma nagyon rossz, mert szokatlan jókedvében
van. Egész nap ott helytelenkedik a gyerekszékben, melynek korlátait már unni
kezdi; pedig lassan a testtel; még csak rövid ideje, hogy csak »bölcsõs gyerek«
volt, s ma már még azzal sem elégszik meg, hogy úri módra karszékben ülhet,
akár egy vicispán, nem õ, a földön szeretne hemperegni.
Valóságos rontópáli tulajdonságokat produkál, mióta beszélni
kezd.
Hogy-hogy nem, az az ötlete támadt, hogy az édes mama
fordítsa föl a széket. A mama fölfordította, a Gyuszika nagyot tapsolt húsos
pirinyó kezecskéivel, s morzsányi lábacskái megelégedetten doboltak a szék alsó
fáján.
Hanem ezzel is csakhamar betelt; a kis mamától most már azt
kívánta, hogy az asztalt fordítsa föl. Mit volt mit tenni a »petite maman«-nak,
hogy ne sírjon, fel kellett fordítani a toalett-asztalkát, melynek fiókjai
szertehullottak tartalmukkal.
Tetszett a kis gonosznak, s új követelésekkel állott elõ,
mert, hiába! az ember telhetetlennek születik.
»Moszt máj fojdítszd fel a házat!«
No, már az egész házat - még ha nem lenne is kétemeletes -
mégis bajos lett volna felfordítani a zsarnok kedvéért, amibõl aztán bezzeg
nagy harag lett; a kis Gyuszika sírt-rítt keservesen, s kövér lábacskáival
rúgott, kapált, úgy hogy madame Jolly, ki a kis úrfit úgy akarja a francia
nyelvbe bevezetni, hogy az észre se vegye, komolyan megapprehendált s ki is
ment a szobából mérges arccal.
Könnyû neki. A Gyuszika, amilyen kedves, csókolni való
csemete, annyi bosszúságot tud okozni, melyet nem enyhít madame Jollyban az
anyai szeretet. Neki csak kötelességei vannak. De a mama bosszankodásán, még
[ha] igazán bosszankodik is, átsugárzik a büszke szeretet öröme. Õ ott marad a
kis kedves mellett, hogy a haragvó óriást kibékítse, ami bizony nem könnyû
feladat, mert Gyusziban megvan a nemes kitartás, s ha õ egyszer megharagszik,
azt meg kell érezni a háznál mindenkinek.
Hanem azért mégis sikerült.
A »Krampusz«-t, mely tulajdonképpen a Charlotte tulajdona,
az õ kizárólagos tulajdonába bocsátották, mert persze a kis Charlotte most
odakünn van a papával a kertben, s nem érvényesítheti igényeit; szorítja is
Gyuszi erõsen a markába, mintha sejtené az ideiglenességet, míg a másik
kacsójával a papa újságát akarja hatalmába keríteni, mely most jött a bécsi
postával.
Halandó ember ugyan be nem látja, minek az neki, mert ha még
olvasni tudna is, németül nem tud, vagy ha németül tudna is, olvasni nem tud.
Gyuszi azonban nem tágít, s addig-addig dacol a mama
fenyegetéseivel, míg egyszercsak... rpsz... széttépi a hírek lepedõjét.
De még e rombolás mûve sem hökkenti meg, sem a mamácska
bosszúsra összeráncolt szemöldöke, mert a kis kópé megérzi a szemek haragjának
fátylán át az ott lappangó mosolyt, s bátran folytatja csintalankodásait.
A szeretet derûje önti el az egész szobát. A »petite maman«
akármint mutatja is a haragot, repesõ örömmel nézi a »Boglyoska« elevenségeit.
A kis Gyuszi nagy diplomata. Tudja õ, meddig mehet és kivel
van dolga. Az igazi haragot is észreveszi azonnal. Igazán csak a madame Jolly
tud haragudni, hanem a mamácska nem, s mikor nagy fenyegetéssel mondja, hogy
»Majd kapsz!« akkor õ csakugyan kap - csókot, de özönével.
Hányszor nem tapasztalta már rövid életében a kis gonosz az
anyai kényeztetésnek ezt az üdvös voltát! Hiszen a minap is, mikor a drága
kínai vázát ledöntötte a virágasztalkáról, úgyhogy milliom darabra töredezett,
a mamácska - megverte, vagy megpirongatta? Dehogy! Összevissza csókolta minden
porcikáját, hogy »milyen erõs már az édes!« s a dörmögõ papának oly örömmel
beszélte el a kárt, hogy még ez is kénytelen volt - »faire bonne mine au
mauvais jeu«, mint madame Jolly mondá, s megjövendölte, hogy atléta lesz a
fiából!
Persze a madame Jolly hozzátette, hogy ha majd ez az »enfant
terribles« felgyújtja a házat, hát akkor meg azt fogják mondani, hogy »tüzér«
lesz. A Gyuszi tudja is azt, hogy a madame részérõl nem számíthat elnézésre, s
mikor a mama véletlenül nincs velök, akkor egész illedelmesen viseli magát, már
csak azért is, hogy annál jobban essék azután a csintalankodás, és a mama annál
édesebbet csókolhasson rajta, mikor hazajön, s meghallja, hogy a bébé jó volt.
És mikor a »petite maman« végre hazajön, a kis Gyuszika
elébe fut és csókra nyújtja pirospozsgás kis orcácskáját meg kis kezecskéit.
S ezekbe a csókokba a kis mama belefullaszt minden
kellemetlenséget, s minden egyebet, ami még ezen kívül történik a világon.
|